Kosovo: Rigómezei csaták

szerző
- makai -
publikálva
1998/1. (01. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kosovóban ugyan még nem kezdődött el a háború, a béke viszont már rég elillant, ezért senkit sem szabad hogy meglepjen: a tizenhetedik évfolyamot jegyző konfliktus egyre erőszakosabb és fegyverektől hangos; még a rendezéstől látványosan menekülő szerbiai hatalom is - bár továbbra is a válság legerősebb szereplője - időnként lépéshátrányba kerül.

Kosovóban ugyan még nem kezdődött el a háború, a béke viszont már rég elillant, ezért senkit sem szabad hogy meglepjen: a tizenhetedik évfolyamot jegyző konfliktus egyre erőszakosabb és fegyverektől hangos; még a rendezéstől látványosan menekülő szerbiai hatalom is - bár továbbra is a válság legerősebb szereplője - időnként lépéshátrányba kerül.

A pristinai albán nyelvű napilapok szerkesztőségeibe 1998. január negyedikén, vasárnap este juttatta el nyilatkozatát a magát Kosovo Felszabadító Hadseregének (UCK) nevező, bizonytalan jogállású - amennyire az eddigi jelentések alapján megítélhető: idejét elsősorban terrorcselekmények elkövetésével múlató - szervezet. A magabiztos deklarációban sokat sejtetően közölték, hogy "az UCK nem véletlenül pont 1997. november huszonnyolcadikán jelent meg a nyilvánosság előtt". Ennek a mondatnak a későbbiekben bővebben taglalandó előélete és tragikus tartalma van: aznap - ´97. november huszonnyolcadikán, pénteken, egy albán nemzeti ünnep napján - temették a Laus falubéli Haljit Geci tanítót, a két nappal korábbi, az UCK és a szerb rendőrök közötti tűzharc egyetlen és vétlen áldozatát (meg nem erősített hírek szerint egy rendőr is meghalt; egy albán foglyot pedig állítólag a börtönben végeztek ki). A pristinai lapokhoz eljuttatott nyilatkozat szerint ma már "bizonyos, hogy az albánok felszabadításának és nemzeti egyesítésének legkomolyabb és legszervezettebb ereje az UCK", amely, sietnek leszögezni, "az albán nép katonai ereje, és nem áll pártok befolyása alatt".

Ez már magában elég vészjóslón hangzik: elég ritkán olvasni kétszeres hadüzenetet; evvel a jelentkezéssel ugyanis nem csak a megszállónak tekintett államnak (Szerbia rendőrségének és Jugoszlávia hadseregének), hanem a kosovói válság során a passzív ellenállást hirdető albán politikusoknak, pártoknak - elsősorban Ibrahim Rugovának, a Kosovo Demokratikus Szövetségének (LDK) elnökének - is beintettek.

Az egyetemisták

És nem az UCK az egyetlen erő, amelyik úgy látja, most érkezett el a cselekvés ideje: hétfőn, lapzártakor érkezett a hír, hogy az albán egyetemisták az idénre újabb, "még erősebb tiltakozásokat" jelentettek be, folytatva a tavaly megkezdett tüntetéssorozatot, amivel azt szeretnék elérni, hogy újra hivatalos intézményekben, albán nyelven tanulhassanak az általános iskoláktól az egyetemekig. Követelésük alapja az a megállapodás, amelyet Szerbia az albán kisebbség képviselőivel kötött, és amely azóta sem lépett életbe.

Az egyetemisták tavaly október elsején vonultak ki, hosszú idő után először, az utcákra; a megmozdulás egy pillanatra meglephette a szerbiai elnökválasztás elcsalására és a Crna Gora-i válság szítására összpontosító Slobodan Milosevicet, Jugoszlávia elnökét. De az elnök gyorsan magához tért és hozta a formáját: azt a pristinai tüntetést szétverette, utána viszont egy békés, eseménytelen következhetett. Aztán újra verés. Vagy nem: Milosevic túlélési stratégiájának két fő eleme van, a kiszámíthatatlanság és a fegyveres túlerő.

A másfél évtizednél is hosszabb ideje tartó káoszt mi sem jellemzi jobban, minthogy könnyen elképzelhető: a most tüntető fiatalok között vannak olyanok, akik még sohasem tették be a lábukat hivatalos iskolákba, azokba a tanintézményekbe, ahová be - és vissza - szeretnének jutni; Szerbia déli (és egykoron: autonóm) tartományában a kilencvenes évek eddig úgy teltek, hogy nem volt albán nyelvű oktatás. A szerbiai hatalom a tantervek ürügyén szüntette meg, mondván, az albán tanárok nem a szerb állam programja szerint oktatnak. Valóban: eszükbe sem volt szerb tanterv szerint oktatni; és az is igaz, hogy Szerbia nem sokat törődött igényeikkel; az államot a rendőrség védte, az albánok abban bíztak, hogy a világ felfigyel békés ellenállásukra.

A csapda

A kosovói válság új fejezete tavaly november vége óta íródik. 1997. november huszonötödikén, kedden, dél körül a Srbica község közelében lévő Vojnik falu határában egy erdőből tüzet nyitottak a szerbiai rendőrség két PSZH-jára. Ha igaz, hogy a rendőrök éppen villanyóra-leolvasókat és szabálysértési bírságok behajtóit kísértek, akkor ez az egyik leghülyébb casus belliként vonulhat be a világtörténelembe. Igaz, néhány elmaradt villanyszámlánál kevesebbért is robbantottak már ki háborút, de nem sokat. A lövöldözés estig tartott, a rendőrök Srbica irányába vonultak vissza. Másnap visszajöttek, tíz PSZH-val, teherautókkal, helikopter-támogatással. Ezúttal Ludovicig jutottak: egy markológép állta útjukat (azt persze senki sem tudja, hogy került oda, és másnapra el is tűnt), és mikor lőni kezdtek rájuk, visszalőttek. Kora délután kezdtek visszavonulni, a harc még tartott - ekkor halt meg a tanító. A szerb rendőrség Srbica község egész területét elhagyta, az UCK pedig első jelentősebb győzelmét könyvelhette el. A "felszabadított területen" mintegy hatvanezren élnek - a kosovói demográfiai viszonyoknak megfelelően -, zömében albánok (mintegy kétmilliónyian a tartomány népességének kilencven százalékát alkotják).

Az UCK korábban is hallatott magáról, bár eleinte kétséges volt, létezik-e egyáltalán a szervezet: rendőrőrsöket támadtak meg, merényleteket hajtottak végre, robbantgattak, a rendőrség vadászott rájuk, és menet közben begyűjtött, megvert - és időnként megölt -, akit tudott. Mind a szerb, mind az albán áldozatok számáról is csak becslések vannak: tavaly húsz és negyven között lehetett a halottak száma. Polgárháború ez, nem más: egyre valószínűbb, hogy nem a szerb titkosszolgálat szivárgott be az albánok közé, nem egy általuk kreált fantomszervezet az UCK. November huszonnyolcadikán, a tanító temetésén mintegy tizenötezren köszöntötték a három egyenruhás, símaszkot viselő, beszédet tartó UCK-harcost. Õk később egy interjúban "gyáva és ezért veszélyes" vezetőnek ítélték Rugovát, amiért "nem siratja meg elesett fiait".

A küzdelmek

Rugova rémálma aznap vált valóra: megjelentek azok a radikálisok, akiknek elegük van a békés ellenállásból. Õk nem a szerbek mellett akarnak élni, hanem nélkülük; látják, hogy senki sem támogatja az - egyre inkább egyetlennek tűnő - megoldást, a tartomány elszakadását. A maradásnak nem látják értelmét, hisz´ Milosevicet semmi és senki nem tudta - igaz, félszeg próbálkozásokon túl nem is akarta - rábírni: biztosítsa az albánok alapvető jogait, adja vissza az autonómiát, kezdjen párbeszédet. Milosevicnek kell a konfliktus, számos okból, legutóbb azért, hogy annyi albán szavazatot lopjon el, amennyi Milan Milutinovic szerbiai elnökké választásához szükséges volt. Rugova joggal retteghet attól, hogy egyre több albán elégelte meg, hogy nem létező, bár működő, párhuzamos árnyékállamban éljen. Hogy illegális iskolákba járjon, például. És ezt, úgy tűnik, még Szerbiában sem lehetetlen megérteni: a tüntető fiataloknak a szerb pravoszláv egyház vezetője, Pál pátriárka is írt egy támogató levelet - erre eddig nem volt példa -, igaz, azt kérve tőlük, hogy deklarálják: Szerbiában élnek és ott is akarnak élni (Fehmi Agani, az LDK alelnöke szerint a levél későn jött).

Túl későn: az eddigi képlet felborulni látszik: már nem csak a szerbiai hatalom kezdeményezhet, már nem csak passzív albán tömeggel kell számolni, a tömeg alkalomadtán visszalő. Vagy akár oda is.

A kosovói szorítóban most már több jelentősebb játékos van: Milosevic és rendőrsége a kék sarokban, a piros sarokért pedig az albánok küzdenek egymás között: a márciusra választásokat, az idénre pedig szabad Kosovót hirdető Rugováék, a lövöldözős radikálisok, a tüntető egyetemisták... A külföld egyelőre csak arra figyel, hogy Milosevic ne legyen túl brutális, és lehetőleg ne szabadítsa rá szomszédaira a háborút: nehéz elképzelni, hogy Albánia - ahonnan tavaly számolatlanul jöhetett fegyver - tétlen maradna (Paskal Milo külügyminiszter Szerbia részének ismerte el Kosovót, de a tárgyalásokat is sürgette), Macedónia nyugati részén pedig az elmúlt hetekben több merénylet is történt, a kézjegy, állítólag, közös: UCK.

Nem ez a harc lesz a végső.

- makai -

szerző
- makai -
publikálva
1998/1. (01. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...