Külpol

A Szovjetunió és Japán között, ha valaki nem tudná, a II. világháború még mindig nem ért véget, a szibériai cserjésekben úgyszólván hetente bukkannak elő ottfelejtett különítmények, ritkás ősz szakállú parancsnokuk tört oroszsággal érdeklődik a volokalamszki országút holléte felől, míg a tokiói kettes számú főpostán nemrég sikerült nyakon csípni egy KGB-ügynököt, aki családostul érkezett média-ösztöndíjasnak adta ki magát, ezzel szemben órákig fotózgatta a postapalota fűtési rendszerének tervvázlatát, majd faxot kísérelt meg feladni Tolbuhin marsallnak.

Megkezdődött a vadászidény Szerbiában és Crna Gorában. Előbb bőrfejűek agyonvertek egy tizenhárom éves cigány gyereket Belgrádban, majd ugyanott fejbe lőtték Zoran Todorovic Kundakot, a nemzet szeme fényét. A hajtók ezután lehúzódtak Crna Gorába: az ottani elnökválasztások után szervezetten járják a városkákat, és egy a kettőhöz, hogy valaki agyon lesz lőve.

Kolumbiának évek óta semmi sem sikerül, és a mostani helyi választások esetében sikernek számít már az is, hogy a szavazás egyáltalán lezajlott, legalábbis a városokban. Az első becslések a parlamenti többséget alkotó liberálisok győzelmét sejtetik, ami a lakosság többsége szempontjából lényegében mindegy, legfeljebb a nagypolitikai pozícióharcban van jelentősége a jövő évi elnökválasztáshoz közeledve.

Oroszországon kívül egyedül Romániában nem született még olyan törvény, amely az állampolgárok számára hozzáférhetővé tenné a korábbi titkosszolgálatok dossziéit. A múlt év végi "kis rendszerváltást" követően azonban egyre többen követelik az "átvilágítást" és a közélet megtisztítását a volt ügynököktől.

Ha magyar vagy, védd a szent anyaföldet! Ha osztrák, óvd a kemény schillinget! Vajon van-e különbség e két feltételes imperativus között? Végül is mindkettő a gazdasági nacionalizmus jelszava. Meglehet, valutát védelmezni első látásra urbánusabb elfoglaltságnak tűnik, mint rögöt, de tényleg csak elsőre.

Lehet-e "csak úgy" kormányválságot kirobbantani, pártpolitikai megfontolásokat követni, bizonyos részérdekeket erőszakosan képviselni - vagy politizálni -"Európában"? Meddig terjed a politikai erők mozgásszabadsága s így végső soron egy állam szuverenitása? Ezek a mostani olasz kormányválság legizgatóbb és legmesszebb mutató kérdései. S talán e kérdések váratlan aktualitása magyarázza, hogy miért kap ez a válság a korábbiaknál jóval nagyobb figyelmet szerte Európában.

Nyolc hónap után, friss kudarcélmények terhétől roskadozva újra tárgyalt Arafat és Netanjahu. Washington kényszerítette ki a megbeszélést egy olyan időszakban, amikor az izraeli titkosszolgálat egy hatalmas öngóllal lehetetlen helyzetbe hozott szinte minden érintettet. Messzire éppen nem jutottak, komolyabb reményekre semmi ok. Az elmúlt hetek eseményeinek egyetlen nyertese van: a Hamasz, amely a Moszad akciójának a célpontja lett volna.

David Levine, a The New York Review of Books híres karikaturistája Hamletként, egy koponyával a kezében ábrázolta (1993. augusztus 12.). "Az első modern pápa" - írta róla a cikk írója. A megállapítás a szóban forgó pápa, VI. Pál önmagával viaskodó, tanakodó, egymásnak ellentmondó szempontokat egyesíteni kívánó természetére utalt.

A szeptember 21-én megtartott bosznia-hercegovinai helyhatósági választások az elűzötteket - összesen vagy két és fél millió fő - voltak hivatva visszahelyezni jogaikba. Az EBESZ által kidolgozott szabályok értelmében ugyanis a menekültek eredeti és mostani lakhelyeik szerint is szavazhattak. Sok településen így kettős hatalom jött létre: a betelepültek által gyakorolt tényleges mellett egy csak papíron létező is, amelyet az elűzöttek választottak meg. Így történt ez Drvarban, abban a nyugat-boszniai kisvárosban is, ahonnan az EBESZ magyar megfigyelője küldte tudósítását a Magyar Narancsnak.

Ha a voksukra nem is, a cigányokra azért még fontos szerep várhat a választásokon. Kovászai lehetnek a helyi közösségeknek, ellenükben pártállástól függetlenül felsorakoztathatók a népek; bármely bizonytalan jövőjű polgármesternek csak meg kell pendítenie, hogy gond van a cigányokkal, és újraválasztási esélyei az egekbe ugranak. Két dologra kell csak ügyelnie. Ne bonyolódjon nagyon bele, elégedjen meg az egyszer már világméretekben bizonyított genetikai érvekkel, cigánynak vérét, tele sötét hajlamokkal, mindenki el tudja képzelni. Ha úgy érzi, hogy a helyi adottságok megengedik, és ő sem zavarodik bele, akkor mutatkozhat kicsit felvilágosultabbnak is: a kultúra általi meghatározottság gondolata a kollektív jogok és a kisebbségi önkormányzatiság világában abszolút szalonképes, mégis mindenki tudni fogja, hogy arról a kutyáról beszél, amelyikből sose lesz szalonna. De ami elég egy kocsmában, kevés lehet a választási győzelemhez. Azért meg is kell harcolni, vívni a rábízott közösségért, bátran képviselni helyi érdeket akár az országos sajtóban is. Sajnos a cigány erre a szerepre már alkalmatlan, ha csatára kerül a sor, elsunnyog, inkább külön ballag, elköltözik a városból, nem komoly ellenfél. Nem úgy az emberjogi harcosok, azok direkt ezért kapják a pénzüket. Itt van például az ombucman, egyáltalán, micsoda név az, hogy ombucman, meg hogy intézmény, amikor egyszerű cigánybérenc. De most megkapta, végre a pofájába merte vágni valaki, hogy coki neked jogi nyavalygás, egy a valóság, és azt mi lakjuk.

A lengyelek a vasárnapi parlamenti választásokon legelőször is a padlóra küldték a Waldemar Pawlak vezette Parasztpártot (6,9 százalék), amivel megszabadultak a posztkommunista-parasztpárti koalíciótól, kizárva e rossz emlékű házasságnak még az elméleti lehetőségét is. Aztán a választás formális győzelmét a Szolidaritás Választási Akciónak (AWS, 32,8 százalék) juttatva adtak egy jókora maflást a Demokratikus Baloldali Szövetségnek (SLD, 26,6 százalék) is, amelyet azonban 1993-hoz képest csaknem 6 százalékkal meg is jutalmaztak; azzal pedig, hogy a Szabadság Uniót (14,6 százalék) komoly középpárttá emelték, két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt nem engedték, hogy a politikai inga túlságosan jobbra lendüljön, másrészt biztosították azt, hogy Leszek Balcerowiczból, a sokkterápia atyjából előbb vagy utóbb miniszterelnök legyen.

Szeptember elején Magyarországon járt Süleyman Demirel, a török köztársaság elnöke. Ha programját valószínűleg sokkal előbb rögzítették is, útja jól illeszkedett a török diplomácia legújabb offenzívájába. A hazájában kiemelkedően népszerű politikus, akit az utca embere csak Baba (Apa) néven emleget odahaza, nem tétlenkedett Magyarországon. A szabadkereskedelmi egyezmény aláírásán és számos jelképes protokolláris rendezvényen túl az elnök szót kapott az Országházban is. A lényeg: Törökország örömmel üdvözli Magyarország NATO-felvételét. Nem fenyeget immár a török vétó veszélye.

Franciaország és afrikai holdudvara között évek óta feszül, romlik a viszony, és amikor Alain Richard francia védelmi miniszter hosszas diplomáciai előkészületek után augusztus végén a Közép-afrikai Köztársaságban bejelentette, hogy távoznak az országból a francia katonák, ezzel jelképesen is lezárt egy nehézkes, halódó élettársi kapcsolatot.

A jó öreg európai ruhásszekrényekből egymás után potyognak ki a csontvázak. Pár éve Belgium került reflektorfénybe a gyermeklányokat megrontó és megerőszakoló, gyilkosságtól sem visszariadó pedofil bandák lebukása kapcsán. Tavaly kelt híre először, hogy Svájc amolyan "pénzmosoda" szerepét játszotta egykori náci vezérek vagyonának átmentésében, idén tavasszal pedig az "alvó számlák" kapcsán vetődött árnyék az alpesi köztársaságra. Augusztus végén újabb botrány verte föl Svájc csöndjét, ám ennek hullámai elérték Ausztriát és több skandináv államot is.