Külpol

Magyarországon leginkább a határőrök meg a vámosok tudhatják, hogy a japán úti okmányokban van egy passzus, miszerint az adott dokumentum érvényes a világ valamennyi országára és területére, "kivéve Észak-Koreát". A japán-(észak)-koreai kapcsolatok hagyományosan feszültek, ami az őstörténeti és az eredetmítoszokat körüllengő frusztrációk mellett leginkább a koreai félsziget 1910-es japán megszállására és 1945-ig tartó gyarmatosítására, illetve a Japánban élő koreaiak hátrányos megkülönböztetésére vezethető vissza.

Július elején véresen levert tüntetések, most pedig, másfél hónappal később, gyújtogatások, gyilkosságok jelzik: az év végén esedékes választások előtt a kelet-afrikai ország annyira feltöltődött feszültségekkel, hogy a jövő bizonytalanabb, mint valaha; az adottságok és a két évtizeddel ezelőttről örökölt lehetőségek nem mutatnak semmiféle kibontakozás felé.

"Negyven éven át dolgoztunk, hogy országainkat a jelenlegi szintre emeljük, s akkor egyszer csak idejön valaki pár milliárd dollárral, és két hét leforgása alatt szinte mindent tönkretesz" - háborgott július végén Malajzia miniszterelnöke, a már-már diktátor hírében álló Mahathir Mohammad.

Richard Holbrooke utolsó boszniai útját akár eredményesnek is nevezhetnénk - elvégre egységes nemzetközi telefonhívószáma lesz az országnak -, de egyelőre semmi sem valósult meg az előzetes várakozásokból, hisz a háborús bűnösök még szabadlábon vannak. Igaz az is, hogy útjának fő üzenete az volt: az USA ott van és figyel.

A legalacsonyabb adókulcs 26 százalékról 15 százalékra, a legmagasabb 53 százalékról 39 százalékra csökkent volna, s összesen 30 milliárd márkával több maradt volna az adófizetőknél - még úgy is, hogy közben töröltek volna egy csomó adókedvezményt. A reformot az ellenzék fúrta meg, kihasználva többségét a szövetségi tanácsban, a törvényhozás tartományi kamarájában.

Úgy tűnik, mintha Hongkongban visszafelé vetítenének le egy filmet, amit valaha - de nem oly rég - még Kelet-Európában forgattak. A (volt) városállam, mely a brit uralom alatt viszonylagos szabadságot élvezett, és csak a "kínai nacionalizmus", illetve a "kommunista felforgatás" eszméit sújtotta cenzúrával az akkori hatalom, most furcsa feltételeit keresi-kutatja az alternatív szólásszabadságnak.

Amikor két női álruhába öltözött IRA-fegyveres június közepén agyonlőtt két rendőrt egy Lurgan nevű kisvárosban, leginkább azt lehetett sejteni, hogy a vég kezdődött el, mint már annyiszor Észak-Írországban: az 1969 óta szokásos nyarak egyike, a felvonulásokkal és a felvonulásokat követő erőszakkal és ellenerőszakkal, és hogy az 1996 elején elindult "békefolyamatból" az idén nyáron lesz végérvényesen holt betű. De lehet, hogy rosszul lehetett így sejteni.

Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.

Miután vasárnap megkapta Khamenei ajatollah legfőbb vallási vezető ünnepélyes jóváhagyását, hétfőn letehette a hivatali esküt az iráni törvényhozás, a madzslisz előtt az Iszlám Köztársaság változásokra sóvárgó szavazói többsége által május végén megválasztott új államfője, Mohammed Khatami.

Ha valaki azt hiszi, hogy a bécsi Die Presse július 24-i számában közreadott elemzés - időzítését tekintve - csak a véletlen műve, az téved. Nem a forgandó balszerencse dobta a köztudatba most ismét a szomszédaival szemben "agresszív Magyarország", továbbá a "sovinizmus és nacionalizmus" jegyében egy húron pendülő magyar parlamenti pártok képzetét, illetve a renitens magyar kisebbségek jelentette kontinentális veszélyt. Miként az sem véletlen, hogy az orosz diplomácia épp most indította el nagyszabásúnak és kisstílűnek egyként nevezhető akcióit Nyugaton, és igyekszik bizonygatni segítőkészségét és nélkülözhetetlenségét azon államok előtt, amelyek végül mégis kimaradtak a NATO-bővítésből.

Dennis Ross amerikai békeközvetítő a hírek szerint úgyszólván el is indult már, és két hét múlva a térségbe érkezik, továbbá David Levy izraeli külügyminiszter Brüsszelben tárgyalt Arafattal, lehet miben reménykedni. Illetve lehetne, ha egy 65 lakásos társasház vagy lakópark, vagy ahogyan ezeket nevezik, tervei el nem homályosítanák a horizontot.

Két hét múlva ünnepli India fél évszázados függetlenségét. Azt viszont már erősen vitatják ott is, külföldön is, valóban van-e mit ünnepelni. Elismerésre méltó demokratikus intézmények, ígéretes jelei a régóta késő gazdasági fellendülésnek, ugyanakkor egymást gyorsan váltogató, ingatag kormányok, politikai botrányok sora, változatlan szegénység, nyomorúság, mély társadalmi szakadékok.

Amikor a kilencvenes évek elején néhány eseti jelenség néhány átfogólagos elemzője megbizonyosodott afelől, hogy a demokrácia végső győzelme Afrikában is elkerülhetetlen, Mali volt a mintaországok egyike. 1996 októberében az akkori amerikai külügyminiszter, Warren Christopher oda is látogatott, és a "szabadság oázisa", valamint a "demokrácia bajnoka" címet adományozta a félszaharai országnak. Talán ezért is a meg-megújuló igyekezet különféle választások rendezésére. A legutóbbi a jelek szerint az elmúlt hétvégén fulladt kudarcba.

Ranariddh herceg, a kambodzsai miniszterelnökök miniszterelnökebbike alighanem túlcselezte magát, Hun Sen másodkormányfő viszont jól használta khmer, paraszti és kommunista eszét, vagyis Kambodzsa - legalábbis a fővárosa, Phnom Penh - egy hete lövöldözésbe, káoszba és fosztogatásba süllyedt, adományozói nem adományoznak, ezzel szemben hátha végre rend lesz, hogy az a rend kinek lesz jó, ez is egy kérdés, amit viszont Kambodzsában miért is tennének fel éppen most, és ha netán igen, kinek jutna eszébe, hogy a kérdező szándéka őszinte.