Meglehet, első hallásra némi visszatetszést kelthet a nemzetközi nagypolitika híreinek hangvételéhez képest, de a helyzet kulcsa
egy bizonyos Moskowitz
kezében van. Moskowitz ingatlanspekuláns, akinek még a hetvenes évek elején sikerült szert tennie néhány jeruzsálemi telekre, amelyeket idáig hagyott parlagon heverni, és pont most jutott eszébe, hogy lakóépületeket emeljen rajtuk födémekkel és nyílászárókkal, ahogyan kell. A baj csak az, hogy a mostani terephez, Ras al-Amudhoz képest Har Homa - ott is egy arab negyedbe beékelődött zsidó építkezés okozott annyi kalamajkát, hogy a békefolyamat kis híján belerokkant - semmi nem volt, egy liget, ahol madárkák és/vagy nimfák csacsognak a lombsátorban, és főleg, nem laknak körülötte effektív arabok. Tehát nem úgy, mint Har Homa esetében, ami mégiscsak egy domb, némi murvával meg gyíkkal, szezonban skorpióval; Ras al-Amud lakott terület, palesztinok lakják.
A kérdéses földdarabot több mint száz éve vásárolta meg egy zsidó telepescsoport, hogy temetőt létesítsen rajta; az 1948-as függetlenségi háború után, amikor Jeruzsálem keleti része Jordánia fennhatósága alá került, egy arab ingatlanügynök íratta a nevére, és hozzá is fogott a felparcellázásához, alig sikerült azonban túladnia néhány hektáron, amikor -1963-ban - a jordán kormány leállította az egészet, holmi szabálytalan telekkönyvi bejegyzésekre hivatkozva. Valójában azonban nyilván valamiféle akkori, sebtiben hamvába is holt diplomáciai kísérlet része lehetett ez a mozzanat. 1967, a hatnapos háború aztán ad acta tette az ügyet.
Legalábbis az első körben. Azt, hogy ez a mostani, második kör hogyan keletkezett úgyszólván a semmiből, csak találgatni lehet. Egyfelől adva van Moskowitz, aki feltehetően nem azért építkezik, hogy aztán magányosan ődöngjön objektuma kihalt és mindinkább dezintegrálódó folyosóin, hanem ki vagy el akarja adni az épületeket. Ehhez nem ártana, ha Jeruzsálem ügye valamiféleképpen rendeződne, enélkül senki, még a legelvakultabb pionír se lesz hajlandó beköltözni ide; a béketárgyalásokat azonban éppen ezek az építkezések fagyasztották le jelenlegi intenzitásszintjükre. Másrészt az is igaz, hogy Moskowitz sosem tagadta meg szimpátiáját és erszényét az Ateret Kohanimtól. Ez egy szervezet, talán alapítvány, amely azzal foglalkozik, hogy Kelet-Jeruzsálemben földet vásárol zsidóknak, az elfoglalt területeket betelepíti, és bízik abban, hogy Izrael mindenfajta békefolyamatok meg egyebek nélkül is képes lesz fennmaradni.
Mivel úgy a nemzetközi közvélemény, mint a palesztinok szemében az, hogy egy zsidó csak úgy letanyázzon Jeruzsálemben, mintha csak valami rendes nációhoz, bolgárhoz például vagy burmaihoz tartozna az istenadta, botrányszámba megy, Moskowitz befektetésének kétségkívül van némi politikai árnyalata.
A telepesek,
egyre több jel látszik utalni erre, mintha mindinkább arra hajlanának, hogy függetlenítsék magukat a kormány döntéseitől, és ezek helyett partizánstratégiák kiötlésével, elsajátításával, illetve követésével űznék el a hétköznapok monotóniáját. Az amerikai közvetítőkön pedig egy-egy pillanatra mintha végképp elhatalmasodna a kétely a békefolyamat bárminemű lehetséges jövőjét illetően.
Olyannyira, hogy a térségből hosszabb ideig szőrén-szálán eltűnt Dennis Ross, az amerikai közvetítő, és a nyomában maradt űrt legott egy európai illetőségű diplomata próbálta meg kitölteni, minimálisnak nevezhető sikerrel. Európaiakra ezen a területen valahogy nem adnak, a palesztinok még csak-csak, nekik, fiatal állam jellegű alakulatféleség lévén, még mindenki jól jön; de az izraeliek észre se nagyon veszik az EU-diplomatákat. Ezt a mostani, Miguel Moratinos nevű kádert -aki azzal a nem kicsi ambícióval érkezett, hogy Izraelből már egy Szíriának címzett konkrét tárgyalási javaslattal indulhat Damaszkuszba - David Levy külügyminiszter valahogy elfelejtette fogadni, pedig Moratinos épp jókor érkezett, pont, amikor a kneszet napirendre készült tűzni a Golán-fennsíkról szóló esetleges tárgyalásokat szabályozó törvényeket. Levy mégsem méltatta a figyelmére, pedig ő barátságos alkat, nem olyan, mint a troglodita Netanjahu. Levy még Arafattal is találkozott, méghozzá Brüsszelben, afféle gesztusként az Európai Unió számára, hogy lám, annak az égisze alatt is micsoda eredmények bírnak születni. A találkozón aztán megbeszélték, hogy kellene még találkozni, és akkor is jól megbeszélni valamit, ami csak első hallásra tűnik esetleg semminek; az ilyesmi a párbeszéd jelenlegi állapotához képest már-már szenzációszámba megy.
Már ha
a békefolyamat
érdekel valakit egyáltalán. Moskowitz például igyekszik úgy viselkedni, mint akinek a kisebb gondja is nagyobb, mit eszeltek ki Oslóban meg ki tudja még, hol, az ingatlanszakmában nem is jegyzett snorrerek. A telket megvette, építési engedélye van, akinek nem tetszik, bekaphatja (bár, idős vállalkozóról lévén szó, bizonyára nem így fejezi ki magát).
De erre kevés a jelentkező, az ötlet általában rokonszenvet keltett Izraelben, elsősorban a telepesek között, akik amúgy is mind kevésbé hisznek a köréjük települő palesztin állam jövőjében. A közvélemény-kutatások szerint egyre többen gondolják úgy, hogy ez a tárgyalásosdi most már nem tarthat soká, előbb-utóbb felbukkan megint a sarkon a Cahal, az izraeli hadsereg, és véget vet neki. Sokat lendített továbbá a projekt társadalmi recepcióján, hogy Netanjahu miniszterelnök viszont ellene van, ő tudja, miért. Talán azért, hogy legyen mivel megvédenie a Har-Homára álmodott lakótelep gondolatát, amelyről a palesztinok, de idáig még az amerikaiak sem akarnak még csak hallani sem. Ras al-Amud talán nem lesz lakótelep, de tárgyalási alap még lehet belőle, amire szintén szükség van. Ha leállnak a tárgyalások, Arafatnak nincs más választása, mint radikalizálódni, ezt a Shin Beth, az izraeli biztonsági szolgálat már hosszabb ideje próbálja Netanjahu fejébe verni, aki ennyi idő alatt csak felfogott belőle valamit. Ismét más jelentős izraeli nagykutyák viszont fütyülnek Arafat sorsára és a béketárgyalások kimenetelére egyaránt. Ehud Olmert jeruzsálemi polgármesternek például az az álláspontja, hogy ha egy jogállam garantál valakinek valamit, márpedig Moskowitznak garantálták, hogy építhet, akkor nem akadékoskodhat holmi biztonsági érdekekre hivatkozva. Hosszú távon lehet, hogy neki van igaza, de ki éli meg a hosszú távot?
A palesztinok
azonban, úgy látszik, mégiscsak érdeklődnek. Mármint a békefolyamat meg az eredményei iránt. Melyeknek következtében létrejött egy kormány, amely az első évi költségvetésének nagyjából a negyedét, mint egy nemrég lezajlott rovancsolás során erre fény derült, el tudta sikkasztani vagy bénázni, ezt a vizsgálat vagy nem állapította meg, vagy nem kötötte a nyilvánosság orrára. De lehet, hogy a nyilvánosság érdemi részét, azokét, akik befektetnének ebbe a sok szempontból annyira ígéretes Palesztinába, ez már nem is érdekli annyira. Legfeljebb a palesztin Moskowitz-megfelelőket, akik még remélik, hogy ideológiai harc és befektetés jegyesek, minden külön értesítés helyett; a többiek belátják, hogy itt nincs mit keresniük, és odébbállnak. Annyi biztos: ha a békefolyamatnak csak egy kicsit is vége, Arafatnak és kormányának, még ha úgy elradikalizálódnának, hogy a saját édesanyjuk rájuk nem ismerne, akkor is végérvényesen annyi.
És nemcsak nekik, hanem gyakorlatilag majd mindenkinek a terepen. Az, hogy nem mindenki munkanélküli, főleg helyi kormánykezdeményezéseknek köszönhető, de így is 22 százalékos a munkanélküliség és további 28 a részmunkaidőben tengődők aránya; a Gázát a Palesztin Autonómiával összekötő autóút, a gázai kikötő és a repülőtér -amik nélkül nincs, nem is lesz palesztin gazdaság - még mindig sehol, vannak viszont izraeli telepesek és járőrök, utóbbiak újabban
valamiféle elitalakulatok
tagjai, és az a módszerük, hogy palesztinnak tettetik magukat, ami végül is könnyen elsajátítható szerep, legalábbis ezek szerint. Kefiába tekert fejjel, ami egyben a felismerés pillanatát is késleltetheti, egy ideig köveket és Molotov-koktélokat kell dobálni, majd a többi álló kő- és Molotov-koktél-dobálót begyűjteni. Ami a palesztin hatóság számára annyit jelenthet, hogy az izraeliek ráuntak a rendőrségükre, visszavették az operatív hatalmat, ráadásul teszik ezt ország-világ szeme láttára, nehogy valakiben kételyek merüljenek fel afelől, ki az úr a házban. Arafat számára létkérdés, hogy beinduljanak valahogy a tárgyalások, és Netanjahu, úgy látszik, ezt tudja. Azt talán túlzás volna állítani, hogy a Moskowitz-projekt az ő támogatása nélkül idáig se jutott volna, hogy legyen mit feladnia cserébe azért, ha Har Homát viszont megtarthatja, és a béketárgyalások mégiscsak folytatódhatnak.
Érdeklődnek ugyanis -változatlanul a békefolyamat iránt -
az amerikaiak
is. Igaz, állítólag több ízben fontolóra vették, hogy elegük van a közvetítésből, átadják a terepet az európaiaknak, hadd homokozzanak -csakhogy egy esetleges izraeli-palesztin béke és szövetség és mind, ami azzal jár, évtizedekre elvenné az élét minden olyan katonai vagy bármilyen fenyegetésnek, ami az arab világból indulna Amerika felé. Márpedig az Öböl-háborúra még sokan emlékeznek, nemkülönben a vele kapcsolatos cechre.
- kk -