Az említett cikk ködös utalásokat tartalmazott olyan előrejelzésekre, amelyek gyakori fordulatai voltak a ceausescui érveknek éppúgy, mint azon korábbi - jobbára erőteljesen jobboldali - nyugati publikációknak, amelyek geopolitikai megfontolások alapján szerettek volna minden kisebbségi problémát visszavezetni a "magyarok gátlástalanságára", s úgy leírni a magyar politikai kultúrát, mint a balkáni közállapotok közép-európai hű megtestesítőjét.
Ám míg korábban mindez a nemzetállami ábrándokat és a nagyon is valós sovén elnyomást igazolni igyekvő román, szlovák stb. politika következménye volt, addig mára azoknak a céljait szolgálja, akiket megrémített az európai integráció és érdekeikkel határozottan ellentétes a NATO bővítése.
Persze paranoid butaság lenne azonos forrásokra visszavezetni az eljövendő NATO-tag Magyarország "kihívásával" szembesülő osztrák reakciókat és Moszkva nagyhatalmi vagy például a csatlakozásban vesztes Bukarest, Pozsony sértett illúzióit. Ugyanakkor az érdekek mégis lehetnek hasonlóak, a módszerek pedig kísértetiesen azonosak. Miként az sem először fordul elő, hogy az említett tényezők érdekérvényesítése összehangoltan működik.
Megfelelő információk állnak rendelkezésre annak igazolására, hogy a Die Presse cikke ténylegesen az osztrák katonai hírszerzés korábbi "elemzésein" alapul, és bár a
-SCU-
szignó, mellyel a lap a cikket közreadta, közvetlen román szerzőséget sugall, a tényleges szerző egy kezdő osztrák szabadúszó zsurnaliszta, név szerint egy bizonyos Schumann. Hogy miért nem írta alá saját néven a cikket, arra több magyarázat is kézenfekvőnek mutatkozik. Egyrészt ekként (is) védhette hírszerző forrásait. Ugyanakkor a "román kapcsolat" felvillantásával alkalmat teremthetett arra - ami véleményem szerint a cikk legfőbb szándékaként is felfogható -, hogy megzavarja a magyar-román kapcsolatokat, alkalmasint növelje a helyi feszültséget, messzebb tekintve pedig súlyt adjon annak az elgondolásnak, miszerint a magyar-román konfliktus éppoly valós ma is, mint korábban volt, így veszélyessége a NATO-ra több mint nyilvánvaló.
Feltehető persze a kérdés: egy álszignóval ellátott és egy kezdő által összetákolt írás mennyiben befolyásolhat akkora politikai horderejű eseményeket, mint az európai biztonságpolitikai és gazdasági integráció? Ha csak Schumann kolléga opusáról lenne szó, a dolog valóban nem érdemelne nagyobb figyelmet. Súlyosabb következtetések levonására kötelez viszont a tény, hogy a lap főszerkesztője, Andreas Unterberger messzemenően osztja a cikk következtetéseit. Olyannyira, hogy a 80-as évek elején, a Die Presse egyik hétvégi, úgynevezett Spectrum mellékletében nagy tanulmányt szentelt ugyanezeknek az érveknek; a magyar történelmi agresszivitással kapcsolatos személyes megszállottsága pedig olykor-olykor azóta is fellelhető megnyilatkozásaiban.
-SCU- mögött tehát Schumann rejlik; Schumann mögött Unterberger, Unterberger mögött pedig azok az elemzők, akik az osztrák katonai hírszerzés álláspontját meghatározni látszanak. Kész osztrák Matrjoska-baba.
De ki - vagy mi - áll az említett ellenzők szándéka és félelme mögött? Ha e kérdésre úgy válaszolunk, hogy az osztrákokat aggasztja a kontinentális integrációba versenytársként is belépő Magyarország, nem járunk messze az igazságtól. Ám ez nem minden, hisz - miként azt Andreas Unterberger korábbi, Magyarországgal foglalkozó publikációja tanúsítja - az eszme több évtizedes, és kísértetiesen hasonlatos, ha nem épp azonos mindazzal, amit a ceausescui időszakban Magyarországról megfogalmaztak a bukaresti elemzők. Ezen persze aligha lehet csodálkozni, hisz az efféle együttműködés a két ország "bizonyos körei" között korántsem új keletű, mindazonáltal elég tartósnak mondható. Nem véletlen, hogy évtizedeken át itt, Auszriában működött - méghozzá igen hatékonyan - az a román kémszervezet, amely Marin Ceausescu - az akkori román államfő testvére - vezetésével nemcsak a Romániával szembeni nemzetközi szimpátia és a magyarokkal szembeni antipátia alakításában játszott kulcsszerepet, de köztudottan együttműködött az osztrák titkosszolgálattal a közös - és persze ugyancsak titkos - gazdasági kapcsolatok kiépítésében, melyeknek java részét a Közel-Keletre irányuló fegyverexport tette ki.
Marin Ceausescu
1989. december 28-án Ausztriában öngyilkosságot követett el. Mások úgy tudják: inkább az osztrák-román titkosszolgálati együttműködés legfőbb tanújának elhallgattatásáról volt szó. A dolog e percben bizonyíthatatlan, ám nem kétséges: a ceausescui korszak után a kapcsolatoknak korántsem lett vége, bár a folytatást már nem a bécsi román kereskedelmi képviselet, hanem a Bancorex nevű, vegyes tulajdonú - de bukaresti székhelyű - bank jelentette, mely 1995-ben elegáns irodát nyitott a bécsi román turisztikai képviselet mellett, szemközt a Votivkirchével, mondhatni, az osztrák elhárítás orra előtt.
A Bancorex, melyet az egykori román kormánypárt, a Ion Iliescu vezette PDSR tartott - és tart ma is - befolyása alatt, azóta sanyarú időket kényszerül átélni. Vezetői csalás és milliárdok hűtlen kezelése gyanújával már a román ügyészség zárkáiban ülnek; a hírszerzéssel fenntartott, kiemelt jelentőségű kapcsolatait is feszegeti az új összetételű román parlament illetékes bizottsága. Hasonlóképpen a Gheorghe Funar volt érdekeltségeként számon tartott, azaz a Románok Nemzeti Egységpártjához (PUNR) "közel álló" Dacia Felix bank vezetői, akik - a csalás és hűtlen kezelés vádján túl - ma már csekély eséllyel tagadhatják a vádat, miszerint az 1991-1996 közötti időszakban hírszerzői és befolyásszerzési feladatokat hajtottak végre a román titkosszolgálatok részére, igaz, Bécsnél egy kissé távolabb, főként Washingtonban és Párizsban.
A jelek szerint Bukarestben tehát levonták a múlt tanulságait, s ha némi tanácstalansággal és felemássággal, de igyekeznek újragombolni azt a bizonyos kabátot. Nem úgy bécsi kollégáik, akik továbbra is a Balkán kapujában toporognak attól a vágytól vezérelve, hogy legalább ott európainak nézzék őket.
Ara-Kovács Attila
