Két hét múlva ünnepli India fél évszázados függetlenségét. Azt viszont már erősen vitatják ott is, külföldön is, valóban van-e mit ünnepelni. Elismerésre méltó demokratikus intézmények, ígéretes jelei a régóta késő gazdasági fellendülésnek, ugyanakkor egymást gyorsan váltogató, ingatag kormányok, politikai botrányok sora, változatlan szegénység, nyomorúság, mély társadalmi szakadékok.

Az utóbbiak szűkülése szimbolikus jeleként is értelmezhetnénk akár, hogy a jubileum előtt egy hónappal első ízben választottak az ország államfőjévé a kasztrendszer legaljáról egy érinthetetlent, akinek a - születésükkel determinált - sorstársait Gandhi harijanoknak, isten gyermekeinek nevezte felemelésük érdekében, mostanában viszont visszakapták a dalit elnevezést.

Kocheril Raman Narayanan a majdnem egymilliárdos - és hamarosan a népességi világranglista élére ugró - India új, mintegy kétszázmillió embert felölelő középosztályához tartozik. Ez a tömeg úgy jött létre, hogy az 1950-ben elfogadott alkotmányban rögzített elvek alapján meghatározták az alacsonyabb kasztbeliek számára fenntartott állások arányát a kormányhivatalokban. És mivel a komolyan csak öt évvel ezelőtt elindított reformokig az ország lényegében a szocializmust, az államgazdaságot építette, sok volt az állás. A társadalmi nemlét határáról a jólét felé igyekvő új polgárság azonban belemerevedett az igyekezetbe. Egy mozdíthatatlan és korrupcióval sűrűn átszőtt bürokrácia fenntartója lett, körülbástyázva magát a saját érdekeit végsőkig védő munkaügyi törvények kusza szövedékével.

Narayanan ötévi alelnökösködés utáni megválasztását tekinthetnénk akár ötven év demokrácia sikerének is, ha nem sötétítené a képet, hogy az előrelépés a dalitoknak és más rászorulóknak (például a lakosság 23 százalékát kitevő különféle bennszülött csoportoknak) a tizedét sem érintette. Õ maga sem értette sokáig, hogyan juthatott ilyen magas polcra. Kritikusai szerint az alacsony származásával ügyesen operáló politikai marketing tehet róla; valójában egy engedelmes hivatalnokkal állunk szemben, aki semmit sem tett önmagán kívül bárki más felemeléséért. A kasztrendszer él, és ezen nem változtatnak az utóbbi évek gazdasági sikerei sem.

Ezek a sikerek látszólag Andra Pradesh, Karnataka, Kerala és Tamil Nadu déli szövetségi államokhoz kötődnek. A világsajtóban hónapok óta divat például Karnataka fővárosáról, Bangaloréról beszélni, az informatika és az űrkutatás indiai központjáról. A fogyasztóspecifikus számítógépes programok indiai exportja tíz év óta évi 50 százalékkal emelkedik, és az export majdnem egyharmadát Bangalore, illetve a mellette felépült Electronic City cégei, köztük a Nestlé, a Swissair és más nagyvállalatok ide telepített szakrészlegei állítják elő, állítólag nagyságrenddel több alkotó hazai hozzájárulással, mint bármelyik fellendülő, térségbeli országban.

De még így sem ezen a vidéken terem a GDP (egy főre eső aránya itt még alacsonyabb is az országos átlagnál). Legalábbis egyelőre. A helyi feltörekvő üzletemberek persze mindenkinél jobban vágynak a reformokra. Nekik már az is hatalmas lépés előre, hogy nem kell hónapokig kilincselniük Delhiben kapacitásbővítési, export- és egyéb pitiáner engedélyekért.

India számára azonban csak az volna igazán előrelépés, ha a piaci reformok még gyorsabban haladnának, ha legalább annyit költene oktatásra, mint a Szahara alatti afrikai országok, ha elmozdulna az ötven százalék körüli arányról az írástudatlanság. Így a fellendülésnek csak szigetei vannak társadalmi és földrajzi értelemben is. Mindehhez pedig egy többé-kevésbé stabil kormányzat kellene, nem olyan, amilyen a mostani, Inder Kumar Gujral-féle, amely 15, egymást zsaroló és sakkban tartó párt széthúzó erőinek terében egyensúlyoz. A stabilitás szerkezetének viszont másnak kell lennie, mint lényegében 40 év nehézkes, egypárti hegemóniájának. A szerkezet még nincs meg, de a kontemplatív indiai lélek még mindig vigasztalhatja magát azzal a jubileumon, hogy az elmúlt öt évtized sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.

- kyt -