A kettős rendőrgyilkosság után - amit az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg rögtön magára is vállalt, a félreértések elkerülése végett - a brit munkáspárti kormány azonnal mindenkinek megtiltott mindenféle tárgyalást meg kapcsolatfelvételt a Sinn Féinnel, az IRA politikai szárnyával. Félő volt, hogy a felvonulási idény elejére időzített sajnálatos júniusi fejbe lövések a kölcsönös erőszak spiráljába taszítják a katolikus és a protestáns közösséget: a Narancs egyes belfasti forrásai szerint július elején tényleg úgy festett a dolog, hogy mindenki a végső leszámolásra spekulál.
Az ajánlat
Hogy ez mégsem így történt, abban nagy szerepe lehet annak, hogy a brit kormány hazudott. A nyilvánosan meghirdetett embargó ellenére Blairék valamikor július elején levelet intéztek a Sinn Féinhez, amelyben visszautasíthatatlan ajánlatot tettek nekik az 1996-ban elkezdett és aztán rövidesen meg is feneklett béketárgyalások ügyében.
A Sinn Féin több feltételt is szabott ahhoz, hogy hajlandó legyen bárkivel leállni tárgyalgatni. A legfontosabb az volt, hogy az IRA-nak ne kelljen a tárgyalássorozat előtt beszolgáltatni a fegyvereit. Az IRA önkéntes önlefegyverzését tulajdonképpen csak azok követelhették, akik nem hittek a tárgyalásos rendezésben - az északír protestáns pártok szélsőségesebbjei meg John Major kormánya. Nem azért gyűjtögette az IRA a semtexet, az Armalite-okat, a Hecklereket, a vállról indítható rakétákat, nem azért kockáztatták a republikánusok legjobbjai életüket és szabadságukat, hogy most az IRA puszira megváljon mindentől - miközben, állítja az IRA teljes joggal, a protestánsoknál ezerszám vannak engedélyezett fegyverek, és az összes hivatalos erőszakszervezet protestáns/brit irányítás alatt áll. Arról nem is beszélve, hogy az IRA legitimitása a katolikus lakosság körében éppen abból fakad, hogy szükség esetén képes megvédeni őket: a fegyvertelen IRA-nak nincs létalapja, sőt olyan nincs is; fegyvertelen hadsereg az operában szokta borivásra biztatni a bérleteseket. A Blair-kormány az említett levélben viszont arról biztosította a Sinn Féint, hogy a leszerelés nem előfeltétele a tárgyalások megkezdésének, és hogy a leszerelési tárgyalások az északír alkotmányos berendezkedés jövőjéről szóló tárgyalásokkal párhuzamosan fognak zajlani. Az angolok emellett még azt is szavatolták, hogy a tárgyalásoknak egyszer vége lesz (egészen pontosan jövő májusban), azaz egyik félnek sem lesz megengedve az, hogy különféle hasfájásaira hivatkozva belátása szerint tolja ki a végtelenbe a "békefolyamat" lezárását.
A tűzszünet
Ez persze még mindig nem pontosan az, amit a Sinn Féin és az IRA akar (egyelőre nincs szó például a katolikusok által politikai, sőt hadifoglyoknak tekintett IRA-tagok szabadon engedéséről), de a Blair-kormánynak már ez az engedménye is korszakos fordulatnak nevezhető az északír kérdés legújabb történelmében. Az IRA Katonai Tanácsának július 13-ai ülésén a katolikus hadsereg elfogadta a britek követelését, és július 20-ával kezdődően tűzszünetet hirdetett. A protestáns politikai szervezetek, amint az várható volt, a legmélyebb csalódottság hangján szóltak a fejleményekről, bár politikai reakcióik korántsem voltak egyöntetűen elutasítók. Furcsa módon az a két kisebb párt, amelyek a protestáns félkatonai szervezetek politikai meghosszabbításai (a Haladó Unionista Párt, a PUP és az Ulsteri Demokrata Párt, a UDP), arról tudósították az érdeklődőket, hogy ők bizony részt vesznek a szeptemberben kezdődő tárgyalásokon, még akkor is, ha ott lesz a Sinn Féin, és ha az IRA nem szolgáltatja be a fegyvereit. A PUP és a UDP katonai szárnyai (a konesszőröknek: az Ulsteri Önkéntes Erő, a UVF és az Ulsteri Védelmi Szövetség, a UDA) az elmúlt húsz-egynéhány évben mintegy kilencszáz gyilkosságot követtek el (a protestánsok védelmében vagy ártatlan katolikusok ellen, ez nézőpont kérdése), a helyi protestáns lakosság körében tehát senki nem vádolhatja őket túlzott puhasággal. Hogy most mégis hajlandók tárgyalni, azt akár biztató jelnek is tekinthetik a béke hívei: amíg a tárgyalóasztalnál ülnek, nem lesz szervezett protestáns terror (vagy ellenterror) egyrészt, másrészt lehet, hogy ők vették le jobban a protestánsok körében uralkodó általános hangulatot. És nem a két legnagyobb unionista politikai párt, az Ulsteri Unionista Párt (UUP) és a Demokratikus Unionista Párt (DUP).
Az Ian Paisley tiszteletes vezette DUP bejelentette, hogy nem lesz hajlandó egy asztalhoz ülni a Sinn Féinnel. De Paisley tiszteletes, akinek filippikáihoz képest Csurka minden retorikája a másság védelmében eldalolt szenvedélyes oratórium, soha nem gyilkolt az ügyért - nincs mögötte szervezett fegyveres erő, és az ilyen komolytalan alakokra Észak-Írországban az emberek némi lesajnálással tekintenek. A másik, legnagyobb unionista párt, a UUP részvétele a tárgyalásokon még nem dőlt el. Elnöke, egy bizonyos David Trimble nevű férfiú - aki, ha minden a brit elképzelések szerint alakul, feltehetőleg Észak-Írország miniszterelnökeként fogja végezni -, menne is meg nem is. A Sinn Féint meg az IRA-t nem bírja másnak tekinteni, mint terroristák és gyilkosok gyülekezetének, amire a maga szempontjából minden oka meg is van, a brit kormány engedményeiben árulást lát, és egyáltalán, nem hisz abban, hogy a Sinn Féinnel bármiféle olyan politikai megállapodás tető alá hozható, amelyik alapvetése ne Észak-Írország és az Ír Köztársaság egyesülése lenne. Az unionisták körében július végén közkeletűnek mondható vélemény szerint a tűzszünet csak azért kellett az IRA-nak, hogy alatta felkészülhessen a háború újabb, az előbb-utóbb szükségszerűen befulladó tárgyalások után kezdődő szakaszára.
Tony Blair brit miniszterelnök július végén személyesen próbálta rávenni Trimble-t a fegyverek átadását elhalasztó dokumentum aláírására. A UUP erre végül is nem volt hajlandó: igaz, azt sem mondták, hogy tutira nem mennek majd el tárgyalni. Szeptemberben meglátjuk, emelte fel végül ujját Trimble, akit egyébként a helyi protestáns klérus és az értelmiség is lökdösne a megegyezés felé. A UUP szeptemberig nyilván azt próbálja meg kiszaszerolni, hogy szavazóbázisa, a protestáns munkásosztály körében mennyi hajlandóság van a tárgyalásos rendezés lehetőségének elfogadására, egészen pontosan: vajon mennyi szavazót veszít a UUP (adott esetben: a PUP vagy a UDP javára) avval, ha a Sinn Féin jelenléte miatt lemond arról, amivel a protestáns munkásosztály őt megbízta: a protestáns munkásosztály érdekeinek képviseletéről jelesül.
Szeptemberben újrakezdik
Szeptember 9-én tehát a katolikus pártok és a két kisebb unionista párt, valamint a brit és az ír kormány képviselőinek részvételével, ha törik, ha szakad, megkezdődnek az Észak-Írország alkotmányos reformjáról szóló tárgyalások. Arról, hogy mit ajánl majd a brit kormány a résztvevőknek, ma még keveset tudni. Nyilvánvalóan a Home Rule, az önkormányzat valamely formáját, saját parlamentet, sőt saját kormányt is, amelynek nagyobb jogköre lesz, mint a most születő autonóm skót vagy walesi törvényhozásnak. És, értelemszerűen, nagyobb felelősséget is. Észak-Írországnak egyébként volt már saját parlamentje: "egy protestáns parlament egy protestáns népnek", ahogy egy bizonyos Lord Craigavon nevű jelentős seggfej és belügyminiszter annak idején oly találóan megjegyezte. Az a törvényhozás, amelyből annak idején a katolikus képviselőket a választókerületek invenciózus megrajzolásával sikerült kigolyózni, jobbára abban látta a feladatát, hogy a katolikus lakosságot megpróbálja kiutálni az országból. A diszkrimináció legváltozatosabb formáit a gyakorlatban mind végigskálázó, gyűlölt Stormont-rezsimet végül is 1972-ben az IRA bombázta ki a történelemből, még akkor is, ha az eltörléséről szóló törvényt a brit kormány hozta meg. A katolikusokat azóta is a hideg leli annak a gondolatára, hogy a protestánsok számbeli fölényüket megint politikai hegemóniára fordíthatják le. A brit kormány váltig állítja, hogy a katolikusok egyetértése nélkül nem lesz hatalomleadás, devolúció: a parlamentáris etnikai diktatúra nem ismétlődhet meg. A tárgyalásokon London minden bizonnyal arányos választási rendszert javasol majd, meg mindenféle egyéb, sajátos ellenőrző és egyensúlyi mechanizmusokat, amelyek garantálni tudják a két etnikum arányos képviseletét a köztestületekben, az egyetemeken, a munkahelyeken, és evvel a békét közöttük. Csak az a kérdés, hogy ez mire lesz elég.
A tárgyalások előtt ugyanis minden részt vevő félnek alá kell írnia az úgynevezett Mitchell-elveket (Mitchellnek hívják a négy fél közt közvetítő amerikai szenátort). A Mitchell-elvek - többek közt - kimondják, hogy a felek vállalják az erőszakmentességet és a demokratikus szabályok betartását. Valamint: a brit kormány azt is leszögezte, hogy Észak-Írország csak a többség beleegyezésével léphet ki az Egyesült Királyságból. Abban a pillanatban, amikor a Sinn Féin leül tárgyalni, és elfogadja a brit feltételeket, lemond a republikanizmus sine qua nonjáról, arról tudniillik, hogy Észak-Írországnak, akár háború és erőszak árán is, de egyesülnie kell az Ír Köztársasággal. A katolikusoknak fel kell adniuk az irredentizmusukat, a protestánsoknak pedig meg kell osztaniuk országukat a gyűlölt "Taig"-okkal.
És ekkor jön el az igazság pillanata. Ekkor derül ki, hogy a mennyit ér a Blair-kormány bátor politikája, amely ama egyszerű belátásból indul ki, miszerint a gyűlöletre nem lehet kormányzati rendszert bazírozni. Ekkor derül ki, szükségük van-e egyáltalán Észak-Írország polgárainak kormányzati rendszerre.
Bojtár B. Endre
A magas tárgyaló felek
Az északír konfliktusnak többé-kevésbé négy fontos szereplője van: az észak-írországi protestáns többségi lakosság (az unionisták), a kisebbségi katolikusok (az 1,6 milliós összlakosságból kb. 0,6 millió), a brit kormány és az Ír Köztársaság kormánya. Ezek közül három rendelkezik komoly katonai-fegyveres támogatottsággal: az ír kormány vagy a kormánytól független írországi szervezetek legfeljebb az észak-írországi katolikusok fegyveres szervezeteinek logisztikai és politikai támogatását engedhetik meg maguknak.
Az észak-írországi populáció tagjai időnként választásokon vesznek részt, például a helyhatóságiakon meg a londoni parlamentbe történő általános választásokon. A helyi politikai erők ezeken mérhetik le a támogatottságukat, és részben ezek kölcsönöznek nekik politikai súlyt - az észak-írországi etnikai konfliktus sajátos vegyüléke a demokráciának és a polgárháborúnak. Az alkotmányos, tehát az erőszaktól tartózkodó pártok - akár protestánsok, akár katolikusok - rendszerint nagyobb választói támogatottságot tudhatnak maguk mögött, mint azok, amelyek egy-egy gerillacsoport vagy milícia politikai szervezetei. A legnagyobb katolikus politikai párt a John Hume vezette SDLP (Social Democratic and Labour Party), amely az erőszakot elutasítja ugyan, de célja - akárcsak a Sinn Féiné - Észak-Írország és Írország egyesülése és a brit katonaság távozása. A Sinn Féin ("Mi Magunk") az IRA politikai képviselete. Vezetői, Gerry Adams és Martin McGuinness a rossz nyelvek szerint tagjai az IRA Katonai Tanácsának is, bár ezt ők maguk tagadják. Mindkettejük karrierje az IRA-ban ívelt magasra, McGuinness például a hetvenes évek elején, tehetséges ifjoncként Derry katolikus negyedének, a Bogside-nak a védelmét szervezte meg a protestáns csőcselék támadásai ellen. Az IRA vezetése a nyolcvanas évekre csúszott át a dublini republikánusok kezéből a belfastiak kezébe; a nyolcvanas évek elejétől jelöltjeik a Sinn Féin színeiben rendszeresen indulnak a különféle választásokon is, általában mérsékelt sikerrel. Az IRA-nál egyébként vannak vérszomjasabb katolikus gerillaszervezetek is, például az INLA, az Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg, amelynek néhány tucatnyi tagja épp az IRA és a Sinn Féin által az "alkotmányosság" oltárán tett állítólagos áldozatok miatt vált ki az IRA-ból.
Az Ír Köztársaság mindenkori kormánya rendkívül kényes helyzetben politizál Észak-Írországban. Az IRA terrorját és Észak-Írország Írországhoz csatolását hivatalosan nem támogatja, kötelességének érzi viszont a határon túli katolikus kisebbség jogainak védelmét. A brit kormánnyal és a mérsékelt északír katolikus pártokkal tart fenn jó kapcsolatokat, de a négy érdekelt közül neki van a legkevesebb közvetlen beleszólása a dolgok alakulásába.
London, jelesül a brit hadsereg 1969 augusztusában lépett a színre Észak-Írországban, amikor is a Derryben kirobbant zavargások során éppen a helyi katolikusokat védték meg a feldühödött protestáns szomszédok pogromjától. Az IRA-nak nem kis erőfeszítésébe került, amíg a katolikusokat meggyőzte arról, hogy a brit hadsereg nem semleges közvetítő, hanem gaz elnyomó erő - de az operációt végül is siker koronázta. 1972-ben, amikor Észak-Írország a totális anarchiába süllyedt, London közvetlen írányítás alá vonta a tartományt, de azóta is szeretne megszabadulni tőle. A brit belpolitikában a konzervatívok általában ösztönösen az unionistákat támogatják, de John Major kormánya az utolsó választási ciklusban kénytelen is volt udvarolni nekik, mert a legnagyobb északír unionista párttól, a UUP-től függött a parlamenti többsége. A Munkáspárt májusi győzelme gyökeres fordulatot hozott London politikájában. Tony Blair és az északír ügyekkel megbízott minisztere, Marjorie Mowlam eltökéltek abban, hogy jövő májusig politikai megoldást találnak a válságra, amit jóvá kell hagyniuk az északír politikai pártoknak, a londoni parlamentnek és - népszavazáson - Észak-Írország polgárainak is. A népszavazás komoly zsarolási eszköz a munkáspárti kormány kezében: a segítségével a szélsőséges követeléseket támasztó pártokat ki lehet golyózni a politikából. Hacsak az nem bizonyosodik be jövő tavaszra, hogy nem a pártok, hanem a nép szélsőséges. Akkor viszont úgyis megette a fene az egészet.
