Észak-Írország: Fegyverből!

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1997/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor két női álruhába öltözött IRA-fegyveres június közepén agyonlőtt két rendőrt egy Lurgan nevű kisvárosban, leginkább azt lehetett sejteni, hogy a vég kezdődött el, mint már annyiszor Észak-Írországban: az 1969 óta szokásos nyarak egyike, a felvonulásokkal és a felvonulásokat követő erőszakkal és ellenerőszakkal, és hogy az 1996 elején elindult "békefolyamatból" az idén nyáron lesz végérvényesen holt betű. De lehet, hogy rosszul lehetett így sejteni.

Amikor két női álruhába öltözött IRA-fegyveres június közepén agyonlőtt két rendőrt egy Lurgan nevű kisvárosban, leginkább azt lehetett sejteni, hogy a vég kezdődött el, mint már annyiszor Észak-Írországban: az 1969 óta szokásos nyarak egyike, a felvonulásokkal és a felvonulásokat követő erőszakkal és ellenerőszakkal, és hogy az 1996 elején elindult "békefolyamatból" az idén nyáron lesz végérvényesen holt betű. De lehet, hogy rosszul lehetett így sejteni.

A kettős rendőrgyilkosság után - amit az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg rögtön magára is vállalt, a félreértések elkerülése végett - a brit munkáspárti kormány azonnal mindenkinek megtiltott mindenféle tárgyalást meg kapcsolatfelvételt a Sinn Féinnel, az IRA politikai szárnyával. Félő volt, hogy a felvonulási idény elejére időzített sajnálatos júniusi fejbe lövések a kölcsönös erőszak spiráljába taszítják a katolikus és a protestáns közösséget: a Narancs egyes belfasti forrásai szerint július elején tényleg úgy festett a dolog, hogy mindenki a végső leszámolásra spekulál.

Az ajánlat

Hogy ez mégsem így történt, abban nagy szerepe lehet annak, hogy a brit kormány hazudott. A nyilvánosan meghirdetett embargó ellenére Blairék valamikor július elején levelet intéztek a Sinn Féinhez, amelyben visszautasíthatatlan ajánlatot tettek nekik az 1996-ban elkezdett és aztán rövidesen meg is feneklett béketárgyalások ügyében.

A Sinn Féin több feltételt is szabott ahhoz, hogy hajlandó legyen bárkivel leállni tárgyalgatni. A legfontosabb az volt, hogy az IRA-nak ne kelljen a tárgyalássorozat előtt beszolgáltatni a fegyvereit. Az IRA önkéntes önlefegyverzését tulajdonképpen csak azok követelhették, akik nem hittek a tárgyalásos rendezésben - az északír protestáns pártok szélsőségesebbjei meg John Major kormánya. Nem azért gyűjtögette az IRA a semtexet, az Armalite-okat, a Hecklereket, a vállról indítható rakétákat, nem azért kockáztatták a republikánusok legjobbjai életüket és szabadságukat, hogy most az IRA puszira megváljon mindentől - miközben, állítja az IRA teljes joggal, a protestánsoknál ezerszám vannak engedélyezett fegyverek, és az összes hivatalos erőszakszervezet protestáns/brit irányítás alatt áll. Arról nem is beszélve, hogy az IRA legitimitása a katolikus lakosság körében éppen abból fakad, hogy szükség esetén képes megvédeni őket: a fegyvertelen IRA-nak nincs létalapja, sőt olyan nincs is; fegyvertelen hadsereg az operában szokta borivásra biztatni a bérleteseket. A Blair-kormány az említett levélben viszont arról biztosította a Sinn Féint, hogy a leszerelés nem előfeltétele a tárgyalások megkezdésének, és hogy a leszerelési tárgyalások az északír alkotmányos berendezkedés jövőjéről szóló tárgyalásokkal párhuzamosan fognak zajlani. Az angolok emellett még azt is szavatolták, hogy a tárgyalásoknak egyszer vége lesz (egészen pontosan jövő májusban), azaz egyik félnek sem lesz megengedve az, hogy különféle hasfájásaira hivatkozva belátása szerint tolja ki a végtelenbe a "békefolyamat" lezárását.

A tűzszünet

Ez persze még mindig nem pontosan az, amit a Sinn Féin és az IRA akar (egyelőre nincs szó például a katolikusok által politikai, sőt hadifoglyoknak tekintett IRA-tagok szabadon engedéséről), de a Blair-kormánynak már ez az engedménye is korszakos fordulatnak nevezhető az északír kérdés legújabb történelmében. Az IRA Katonai Tanácsának július 13-ai ülésén a katolikus hadsereg elfogadta a britek követelését, és július 20-ával kezdődően tűzszünetet hirdetett. A protestáns politikai szervezetek, amint az várható volt, a legmélyebb csalódottság hangján szóltak a fejleményekről, bár politikai reakcióik korántsem voltak egyöntetűen elutasítók. Furcsa módon az a két kisebb párt, amelyek a protestáns félkatonai szervezetek politikai meghosszabbításai (a Haladó Unionista Párt, a PUP és az Ulsteri Demokrata Párt, a UDP), arról tudósították az érdeklődőket, hogy ők bizony részt vesznek a szeptemberben kezdődő tárgyalásokon, még akkor is, ha ott lesz a Sinn Féin, és ha az IRA nem szolgáltatja be a fegyvereit. A PUP és a UDP katonai szárnyai (a konesszőröknek: az Ulsteri Önkéntes Erő, a UVF és az Ulsteri Védelmi Szövetség, a UDA) az elmúlt húsz-egynéhány évben mintegy kilencszáz gyilkosságot követtek el (a protestánsok védelmében vagy ártatlan katolikusok ellen, ez nézőpont kérdése), a helyi protestáns lakosság körében tehát senki nem vádolhatja őket túlzott puhasággal. Hogy most mégis hajlandók tárgyalni, azt akár biztató jelnek is tekinthetik a béke hívei: amíg a tárgyalóasztalnál ülnek, nem lesz szervezett protestáns terror (vagy ellenterror) egyrészt, másrészt lehet, hogy ők vették le jobban a protestánsok körében uralkodó általános hangulatot. És nem a két legnagyobb unionista politikai párt, az Ulsteri Unionista Párt (UUP) és a Demokratikus Unionista Párt (DUP).

Az Ian Paisley tiszteletes vezette DUP bejelentette, hogy nem lesz hajlandó egy asztalhoz ülni a Sinn Féinnel. De Paisley tiszteletes, akinek filippikáihoz képest Csurka minden retorikája a másság védelmében eldalolt szenvedélyes oratórium, soha nem gyilkolt az ügyért - nincs mögötte szervezett fegyveres erő, és az ilyen komolytalan alakokra Észak-Írországban az emberek némi lesajnálással tekintenek. A másik, legnagyobb unionista párt, a UUP részvétele a tárgyalásokon még nem dőlt el. Elnöke, egy bizonyos David Trimble nevű férfiú - aki, ha minden a brit elképzelések szerint alakul, feltehetőleg Észak-Írország miniszterelnökeként fogja végezni -, menne is meg nem is. A Sinn Féint meg az IRA-t nem bírja másnak tekinteni, mint terroristák és gyilkosok gyülekezetének, amire a maga szempontjából minden oka meg is van, a brit kormány engedményeiben árulást lát, és egyáltalán, nem hisz abban, hogy a Sinn Féinnel bármiféle olyan politikai megállapodás tető alá hozható, amelyik alapvetése ne Észak-Írország és az Ír Köztársaság egyesülése lenne. Az unionisták körében július végén közkeletűnek mondható vélemény szerint a tűzszünet csak azért kellett az IRA-nak, hogy alatta felkészülhessen a háború újabb, az előbb-utóbb szükségszerűen befulladó tárgyalások után kezdődő szakaszára.

Tony Blair brit miniszterelnök július végén személyesen próbálta rávenni Trimble-t a fegyverek átadását elhalasztó dokumentum aláírására. A UUP erre végül is nem volt hajlandó: igaz, azt sem mondták, hogy tutira nem mennek majd el tárgyalni. Szeptemberben meglátjuk, emelte fel végül ujját Trimble, akit egyébként a helyi protestáns klérus és az értelmiség is lökdösne a megegyezés felé. A UUP szeptemberig nyilván azt próbálja meg kiszaszerolni, hogy szavazóbázisa, a protestáns munkásosztály körében mennyi hajlandóság van a tárgyalásos rendezés lehetőségének elfogadására, egészen pontosan: vajon mennyi szavazót veszít a UUP (adott esetben: a PUP vagy a UDP javára) avval, ha a Sinn Féin jelenléte miatt lemond arról, amivel a protestáns munkásosztály őt megbízta: a protestáns munkásosztály érdekeinek képviseletéről jelesül.

Szeptemberben újrakezdik

Szeptember 9-én tehát a katolikus pártok és a két kisebb unionista párt, valamint a brit és az ír kormány képviselőinek részvételével, ha törik, ha szakad, megkezdődnek az Észak-Írország alkotmányos reformjáról szóló tárgyalások. Arról, hogy mit ajánl majd a brit kormány a résztvevőknek, ma még keveset tudni. Nyilvánvalóan a Home Rule, az önkormányzat valamely formáját, saját parlamentet, sőt saját kormányt is, amelynek nagyobb jogköre lesz, mint a most születő autonóm skót vagy walesi törvényhozásnak. És, értelemszerűen, nagyobb felelősséget is. Észak-Írországnak egyébként volt már saját parlamentje: "egy protestáns parlament egy protestáns népnek", ahogy egy bizonyos Lord Craigavon nevű jelentős seggfej és belügyminiszter annak idején oly találóan megjegyezte. Az a törvényhozás, amelyből annak idején a katolikus képviselőket a választókerületek invenciózus megrajzolásával sikerült kigolyózni, jobbára abban látta a feladatát, hogy a katolikus lakosságot megpróbálja kiutálni az országból. A diszkrimináció legváltozatosabb formáit a gyakorlatban mind végigskálázó, gyűlölt Stormont-rezsimet végül is 1972-ben az IRA bombázta ki a történelemből, még akkor is, ha az eltörléséről szóló törvényt a brit kormány hozta meg. A katolikusokat azóta is a hideg leli annak a gondolatára, hogy a protestánsok számbeli fölényüket megint politikai hegemóniára fordíthatják le. A brit kormány váltig állítja, hogy a katolikusok egyetértése nélkül nem lesz hatalomleadás, devolúció: a parlamentáris etnikai diktatúra nem ismétlődhet meg. A tárgyalásokon London minden bizonnyal arányos választási rendszert javasol majd, meg mindenféle egyéb, sajátos ellenőrző és egyensúlyi mechanizmusokat, amelyek garantálni tudják a két etnikum arányos képviseletét a köztestületekben, az egyetemeken, a munkahelyeken, és evvel a békét közöttük. Csak az a kérdés, hogy ez mire lesz elég.

A tárgyalások előtt ugyanis minden részt vevő félnek alá kell írnia az úgynevezett Mitchell-elveket (Mitchellnek hívják a négy fél közt közvetítő amerikai szenátort). A Mitchell-elvek - többek közt - kimondják, hogy a felek vállalják az erőszakmentességet és a demokratikus szabályok betartását. Valamint: a brit kormány azt is leszögezte, hogy Észak-Írország csak a többség beleegyezésével léphet ki az Egyesült Királyságból. Abban a pillanatban, amikor a Sinn Féin leül tárgyalni, és elfogadja a brit feltételeket, lemond a republikanizmus sine qua nonjáról, arról tudniillik, hogy Észak-Írországnak, akár háború és erőszak árán is, de egyesülnie kell az Ír Köztársasággal. A katolikusoknak fel kell adniuk az irredentizmusukat, a protestánsoknak pedig meg kell osztaniuk országukat a gyűlölt "Taig"-okkal.

És ekkor jön el az igazság pillanata. Ekkor derül ki, hogy a mennyit ér a Blair-kormány bátor politikája, amely ama egyszerű belátásból indul ki, miszerint a gyűlöletre nem lehet kormányzati rendszert bazírozni. Ekkor derül ki, szükségük van-e egyáltalán Észak-Írország polgárainak kormányzati rendszerre.

Bojtár B. Endre

A magas tárgyaló felek

Az északír konfliktusnak többé-kevésbé négy fontos szereplője van: az észak-írországi protestáns többségi lakosság (az unionisták), a kisebbségi katolikusok (az 1,6 milliós összlakosságból kb. 0,6 millió), a brit kormány és az Ír Köztársaság kormánya. Ezek közül három rendelkezik komoly katonai-fegyveres támogatottsággal: az ír kormány vagy a kormánytól független írországi szervezetek legfeljebb az észak-írországi katolikusok fegyveres szervezeteinek logisztikai és politikai támogatását engedhetik meg maguknak.

Az észak-írországi populáció tagjai időnként választásokon vesznek részt, például a helyhatóságiakon meg a londoni parlamentbe történő általános választásokon. A helyi politikai erők ezeken mérhetik le a támogatottságukat, és részben ezek kölcsönöznek nekik politikai súlyt - az észak-írországi etnikai konfliktus sajátos vegyüléke a demokráciának és a polgárháborúnak. Az alkotmányos, tehát az erőszaktól tartózkodó pártok - akár protestánsok, akár katolikusok - rendszerint nagyobb választói támogatottságot tudhatnak maguk mögött, mint azok, amelyek egy-egy gerillacsoport vagy milícia politikai szervezetei. A legnagyobb katolikus politikai párt a John Hume vezette SDLP (Social Democratic and Labour Party), amely az erőszakot elutasítja ugyan, de célja - akárcsak a Sinn Féiné - Észak-Írország és Írország egyesülése és a brit katonaság távozása. A Sinn Féin ("Mi Magunk") az IRA politikai képviselete. Vezetői, Gerry Adams és Martin McGuinness a rossz nyelvek szerint tagjai az IRA Katonai Tanácsának is, bár ezt ők maguk tagadják. Mindkettejük karrierje az IRA-ban ívelt magasra, McGuinness például a hetvenes évek elején, tehetséges ifjoncként Derry katolikus negyedének, a Bogside-nak a védelmét szervezte meg a protestáns csőcselék támadásai ellen. Az IRA vezetése a nyolcvanas évekre csúszott át a dublini republikánusok kezéből a belfastiak kezébe; a nyolcvanas évek elejétől jelöltjeik a Sinn Féin színeiben rendszeresen indulnak a különféle választásokon is, általában mérsékelt sikerrel. Az IRA-nál egyébként vannak vérszomjasabb katolikus gerillaszervezetek is, például az INLA, az Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg, amelynek néhány tucatnyi tagja épp az IRA és a Sinn Féin által az "alkotmányosság" oltárán tett állítólagos áldozatok miatt vált ki az IRA-ból.

Az Ír Köztársaság mindenkori kormánya rendkívül kényes helyzetben politizál Észak-Írországban. Az IRA terrorját és Észak-Írország Írországhoz csatolását hivatalosan nem támogatja, kötelességének érzi viszont a határon túli katolikus kisebbség jogainak védelmét. A brit kormánnyal és a mérsékelt északír katolikus pártokkal tart fenn jó kapcsolatokat, de a négy érdekelt közül neki van a legkevesebb közvetlen beleszólása a dolgok alakulásába.

London, jelesül a brit hadsereg 1969 augusztusában lépett a színre Észak-Írországban, amikor is a Derryben kirobbant zavargások során éppen a helyi katolikusokat védték meg a feldühödött protestáns szomszédok pogromjától. Az IRA-nak nem kis erőfeszítésébe került, amíg a katolikusokat meggyőzte arról, hogy a brit hadsereg nem semleges közvetítő, hanem gaz elnyomó erő - de az operációt végül is siker koronázta. 1972-ben, amikor Észak-Írország a totális anarchiába süllyedt, London közvetlen írányítás alá vonta a tartományt, de azóta is szeretne megszabadulni tőle. A brit belpolitikában a konzervatívok általában ösztönösen az unionistákat támogatják, de John Major kormánya az utolsó választási ciklusban kénytelen is volt udvarolni nekik, mert a legnagyobb északír unionista párttól, a UUP-től függött a parlamenti többsége. A Munkáspárt májusi győzelme gyökeres fordulatot hozott London politikájában. Tony Blair és az északír ügyekkel megbízott minisztere, Marjorie Mowlam eltökéltek abban, hogy jövő májusig politikai megoldást találnak a válságra, amit jóvá kell hagyniuk az északír politikai pártoknak, a londoni parlamentnek és - népszavazáson - Észak-Írország polgárainak is. A népszavazás komoly zsarolási eszköz a munkáspárti kormány kezében: a segítségével a szélsőséges követeléseket támasztó pártokat ki lehet golyózni a politikából. Hacsak az nem bizonyosodik be jövő tavaszra, hogy nem a pártok, hanem a nép szélsőséges. Akkor viszont úgyis megette a fene az egészet.

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1997/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...