Az Odera országos izgalmat okozott, néhány kisebb falu elöntését sikerült a médiának az évszázad áradásaként eladni, bár lehetett volna az is, ha a németek nem úgy csinálják, mint a fociban és általában, hogy nem adják fel soha. Ugyanazt a folyót, amelyik elöntötte fél Lengyelországot, Németországban megrendszabályozták - az ember már-már az Oderának drukkolt.
Közben meg elsikkadt valami tényleg fontos, valami
tényleg évszázados,
ti. az adóreform (lásd még MaNcs, március 6.). Nem semmi: a legalacsonyabb adókulcs 26 százalékról 15 százalékra, a legmagasabb 53 százalékról 39 százalékra csökkent volna, s összesen 30 milliárd márkával több maradt volna az adófizetőknél - még úgy is, hogy közben töröltek volna egy csomó adókedvezményt. Ami fogyasztóként vagy beruházó vállalkozóként jól jött volna mindenkinek, meg a gazdaságnak, a fellendülés nyomán a munkanélkülieknek, a növekvő adóbevételek miatt pedig az államnak is.
A reformot
az ellenzék fúrta meg,
kihasználva többségét a szövetségi tanácsban, a törvényhozás tartományi kamarájában. A szocdemeknek, ahogy mondják, két gondjuk van a kormány tervével. Az egyik, hogy igazságtalan, mert túlságosan csökkenti a jól keresők adóját (amit persze a kedvezmények miatt eddig sem fizettek), a másik, hogy a 30 milliárd márka költségvetési bevételkiesés nem finanszírozható.
A kormánykoalíció mindkét pontban és számos kisebb kérdésben is engedett volna, a végén már 45 százalékra növelve a legnagyobb adókulcsot és 15 milliárdra süllyesztve az adókiesést. De minél jobban közelített az SPD kívánságaihoz, annál határozottabban hallatszott az ellenzéki "nem", mert - mint a szociáldemokrata tárgyalóküldöttség vezetője kifejtette - "még mindig jobb, ha semmi, mintha valami rossz történik".
De a legjobb, legalábbis a jövő évi választásokra tekintő szociáldemokratáknak,
ha semmi jó
Az SPD tavaly még hasonló adóreformra gondolt, és a CDU-frakció vezetője, Wolfgang Schäuble ma is fogadna arra, hogy választási győzelme esetén az ellenzék valami ilyesmit csinálna - bár olyan, hogy szociáldemokrata adócsökkentés, még nem nagyon volt. Mindenesetre alig akad közgazdász, aki kétségbe vonja, hogy a magas bérköltségek (társadalombiztosítási hozzájárulások) mellett a német gazdaság az erős adóztatástól szenved. Most azonban se adóreform, de még társadalombiztosítási könnyítések sem; az egyetlen, amiben sikerült megegyeznie a kormánynak és ellenzéknek, az ipari tőkére kivetett adó eltörlése.
Első pillantásra a saját és nem az ország érdekeire tekintő SPD csak két rossz között választhatott: az adóterheken könnyítő reform a kormány érdeme lett volna, annak elutasítása viszont alkalmat ad a kormánypártoknak, hogy a változások akadályozójaként tüntessék fel a szociáldemokratákat.
Pedig miért ne
juthatott volna nekik is a dicsőségből, az országnak meg a jóból, a kormánnyal kötött kompromisszum részeseiként?
Épeszű ember ilyenformán nem láthatja másként a szociáldemokrata pártot, mint a reformok gátjaként, annak okozójaként, hogy Németország lassan a hetvenes évekbeli Nagy-Britannia státusába, Európa "beteg emberének" szerepébe csúszik. Amerika adót csökkent és prosperál, a dollár tarolja a márkát, a német szavazóknak azonban erről csak annyi jut eszükbe, hogy a gazdasági bajokat a kormány nyakába varrják: ha most lennének a választások, az ellenzék könnyen győzne. Miközben valahogy senki sem hiszi az adócsökkentést, mindenki az adókedvezmények végétől,
nyavalyás kiváltságai
elvesztésétől fél.
Kizsákmányolásban megőszült kapitalisták, mint Hans-Olaf Henkel, a német iparszövetség elnöke, kétségbeesésükben a politikai rendszer módosításán törik a fejüket. Át kéne alakítani a föderatív szerkezetet, mondják, hogy az ellenzék ne tudjon a tartományokon keresztül belekavarni semmibe. Még koalíció se kelljen, hanem lehetőleg egy párt, amelyik megmondja, mi legyen. A demokrácia azért még maradna, csak jobban működne. Ezen az ötleten aztán a pártok rettentően feldúlták magukat.
Németország megmerevedett, a kormány beszorult. Talán jövőre, ha az Odera árad, megint történik valami.
- sausic -
