Bár az esetleges korlátozások rémképe egyelőre csak a demokráciát féltők ösztöneiben jelent meg, az már tény, hogy a bulvársajtóban és más, szűkebb, informális utakon Peking hongkongi hívei erőteljes nacionalista kampányba kezdtek, ami az úgynevezett ötezer éves kínai kultúra jegyében primitívnek, mi több, alsórendűnek igyekszik feltüntetni a gyarmati kétszáz esztendő alatt kialakított, részben kialkudott életformát és szabadságélményt. Ez a recept már ismerős. A hatvanas-hetvenes években több harmadik világbeli diktátor, sőt nem egy kelet-európai kommunista vezető is nagy élvezettel tette magáévá a hétköznapokba beleszürkült kispolgári szovjet rendszert leváltani kész maoista nacionalista aktivizmust, annak sajátos gazdasági és kulturális szélsőségeivel egyetemben.
A most előszeretettel hangoztatott
5000 év
persze csak keveset tartalmaz mindabból, amit az egyetemes kínai kultúra ténylegesen felhalmozott. Javarészt ugyanis előítéletekre, illetve ultratradicionális sablonokra épít az a kezdődő kampány, amely most a nyugati típusú dekadens szabadsággal igyekszik szembeállítani a közösségért bármilyen áldozatra kész egyén pózát. Mint említettem, a képlet számunkra igen ismerős.
És a jelek szerint ismerősnek tűnhet sok hongkongi számára is, akik nem hajlandók elfogadni a társadalomszervezés pekingi technikáját, mely technika olyannyiszor jutott már csődbe, ám amelyhez az északi vezetés mégis kitartóan ragaszkodik. Bár a fiatal értelmiség azt megelőzően, hogy idén Hongkong egyesült az anyaországgal, nagy önmérsékletről tett tanúbizonyságot, igyekezett a Pekinget irritáló akciókról lemondani, és a publikációkban is látványos öncenzúrát követett, most feladta eddigi ebbéli taktikáit. Igaz, Hongkongban még érintetlen a sajtószabadság, a jelentékeny - és világbefolyással rendelkező - polgári napilapok, mint amilyen a South China Morning Post, a Hong Kong Standard, illetve a kínai nyelven megjelenő, kiváló Ming Pao korlátozások nélkül tudósítanak mindenről, hangsúlyosan kiemelve a kritikai szempontokat. Ám az utóbbi időben - alig egy hónappal az országegyesítést követően - rendre feltűnnek olyan alternatív publikációk is, amelyek Kelet-Európában a rendszerváltást megelőző esztendőkre voltak jellemzőek, és nagyban előkészítették a szovjet típusú rezsimek összeomlását.
Bár a hongkongi csatlakozást követő egy hónap alatt egyetlen Nyugaton megtelepedett kínai disszidens sem kért beutazási engedélyt Hongkongba, azok, akik még június 30. előtt érkeztek,
lázas igyekezettel
próbálják kiépíteni a Kínába exportálható szabad médiumok hongkongi hídfőállásait. E hónapban jelent meg az egykori úgynevezett tacepao-mozgalom kiemelkedő figurájaként számon tartott költő, Bei Ling folyóirata, a Tendency Quarterly új folyama. A kiadványt a költő még a szabad szellemű Sanghajban alapította 1988-ban mint szamizdat folyóiratot, de a Tienanmen téri mészárlást követően a szerkesztőséget a hatóságok lefoglalták, Bei Lingnek pedig külföldre kellett távoznia. A most Hongkongban újraindított folyóirat 3000 példányát a kínai egyetemek könyvterjesztő hálózata révén küldik az országba, ám hogy miként jut el az olvasókhoz, azt nehéz megmondani. A jelek persze nem biztatók; a folyóirat egyik munkatársát, a jelenleg is Sanghajban élő költőt, Chen Dongdongot a hatóságok nemrég letartóztatták, s azóta senki sem hallott felőle.
Három hónappal ezelőtt az Egyesült Államokban élő kínai máskéntgondolkodókat tömörítő legnagyobb szervezet, a Szövetség egy Demokratikus Kínáért indította el saját demokráciapárti folyóiratát, a China Springet. A kiadvány most szintén Hongkongban lát napvilágot, s innen indul jellegzetes szamizdat-útjára Kína felé.
Hasonlóképpen egy szintén Hongkongban ismét megjelenő folyóirat a kínai nyelven nyomott Kínai Munkásértesítő. Ezt a kiadványt Han Dongfan próbálta útjára indítani még 1989-ben Sanghajban, ahol - egyidejűleg - három szabad szakszervezetet is megszervezett. A kiadvány - mely 4000 példányban jut most be Kínába - jelen formájában a kínai munkásmegmozdulásokról próbál híreket szerezni és közvetíteni, illetve bátorítani az anyaországbelieket, hogy használjanak ki minden lehetőséget szabad szakszervezetek létrehozására.
A politikai aktivizálódás pozitív hatással van
a kényszerű csatlakozás sokkját
még ki sem hevert hongkongi értelmiségre is. Így ezeknek a próbálkozásoknak nemcsak Kínában vannak következményeik, s nemcsak azt szolgálják, hogy megerősítsék a hongkongiak már megszerzett szabadságigényét, de máris ráébresztették a volt gyarmat értelmiségét arra a felelősségre, amely a brit fennhatóság idején nem volt, mi több, nem is lehetett saját kezdeményezéseinek része. Más szóval: az ellenzéki jellegű publikációk léte és a civil kezdeményezések gyarapodása legalább annyit segít most a hongkongi politikai-értelmiségi elitnek, mint az anyaországban működő, elnyomott mozgalmak résztvevőinek. Mindezek hatása nagymértékben gátolhatja a pekingi rendszer nacionalista praktikáit, és így az elnyomás, a totális társadalom folytonosságának új keletű ideológiai igazolását is. Bár az ellenzéki kezdeményezések igyekeznek kerülni a pekingi kincstári nacionalizmus provokálását - nem feszegetik például a tibeti kérdést, és még egyszer sem foglaltak állást Tajvan ügyében -, a hongkongi elit érzékeli, hogy az északi hatalommal szembeni politikai attitűdjét most más alapokra kell helyeznie. Nem egyszerűen egy kommunista rendszerrel szembeni politikai stratégiát kell kidolgozni, jelentette ki nemrég az egyik legkiválóbb kínai emberi jogi aktivista, a jelenleg Los Angelesben élő Wan Yan Hai, aki egyik utóbbi cikkében ekként fogalmazott: "A valódi veszélyt jelenleg nem is a kommunista párt jelenti, hanem a kínai nacionalista és hazafias mozgalmak."
Ara-Kovács Attila
