Klausból ugyan újra miniszterelnök lett, de egy olyan kormány élén, mely nem tudhat maga mögött egyszerű többséget a parlamentben (a jobboldali koalíció csupán 99 képviselőt juttatott be). A parlament elnöki posztjára hosszú tárgyalások után Milos Zeman került, aki ezzel is bizonyította pártja szalonképességét, s cáfolta azt, amit a jobboldal a kampány alatt állított, azaz, hogy a szociáldemokrata párt a reformokat ellenző oroszpárti emberevő volt kommunisták gyülekezete.
Idekívánkozik az MSZP és a cseh szociáldemokraták rövid összehasonlítása. Zeman pártja ugyan kissé baloldalibb a Hornénál, azonban nincsenek vezető személyiségei között olyan egykori nómenklatúratagok, melyektől az MSZP hemzseg. Ha a cseh szociáldemokraták akár csak egy volt KB-tagot listára állítottak volna (ahogy ezt az MSZP nem átallotta megtenni), nem sok esélyük lett volna jó választási eredmény elérésére.
A baloldalról terjesztett - sok esetben rém- - híreket sokan el is hitték. Nem csoda, hiszen a baloldal a választások előtt négyszer kevesebb időt kapott a televízióban, mint a jobboldal. Azonban a választási eredmények kihirdetése után Klaus médiauralma nem tartott tovább egy hétnél sem. Egy június derekán készített felmérés szerint Zeman már kétszer többet szerepelt a képernyőn, mint Klaus. Ehhez persze az is kellett, hogy a Pálfy G. Istvánhoz hasonlók gyorsan felfogják, mit jelent az ellenzék és a kormánykoalíció összecsapása utáni 101:99 választási eredmény.
Mióta június elején Václav Havel köztársasági elnök megbízta Václav Klaust a kormány összeállításával, az "újdonsült" miniszterelnöknek megannyi keserű pirulát kellett lenyelnie. Azonban korántsem csupán az ellenzék részéről, hanem a vele koalícióra lépni szándékozó két párt vezetőitől is. Bár a kereszténydemokraták (KDU-CSL) és a Polgári Demokratikus Szövetség (ODA) a választásokon szerényen szerepelt (előbbi nyolc, utóbbi hat százalékot kapott), annyira sarokba szorították a választások győztes pártját, a Klaus vezette Polgári Demokratikus Pártot (ODS - 29 százalék), hogy annak vezetői kénytelenek voltak olyan engedményeket tenni, melyekre a választások előtt még talán rémálmaikban sem gondolhattak.
A két kisebb párt eltökélte, hogy nem ismétlődhet meg az a felállás, mely négy évig statisztaszerepbe állította, s nem egy alkalommal köznevetség tárgyává tette Klaus koalíciós partnereit. Az ok: a nemrég leköszönő kormányban Klaus pártjának összesen eggyel több miniszteri pozíciója volt, mint a többieknek együttvéve, s a két kisebb párt javaslatai rendre nem találtak támogatókat. Állítólag kormányüléseken megesett az is, hogy Klaus egy koalíciós miniszter javaslata után csak ennyit mondott: "Nem hallottam." A régi koalícióban ráadásul lényegében nem létezett koalíciós szerződés sem, mert az 1992-es választási győzelem eufóriájában mindenki azt feltételezte, hogy a jobboldal pártjait nem oszthatja meg semmiféle probléma. Tévedtek.
A mostani koalíciós tárgyalások után - meglepetésre - Klaus beadta a derekát: saját pártja a tizennyolc miniszteri székből csupán nyolcat kapott, a többiek négy-négy minisztert neveztek az új kisebbségi kormányba. Klaust ráadásul jobboldaliságból is kioktatták koalíciós partnerei. A koalíciós szerződésjavaslat első változata, melyet a tárgyalások megkezdésekor Klaus magával hozott, annyira meglepte a Polgári Demokratikus Párt (ODA) jeleseit, hogy fontolgatták, egyáltalán koalícióra lépjenek-e Klaus pártjával. Az ominózus javaslat, mely mai napig nem jelent meg, állítólag inkább egy szociáldemokrata koalíciós szerződésnek felelt meg, nem pedig egy konzervatívnak. Bár igaz, hogy tetteit nézve, Klaus és pártja az esetek nagy többségében az elmúlt négy év alatt sem cselekedett jobboldali konzervatív párthoz méltón (elég csupán a vállalatokon belüli munkanélküliséget, a bérregulációt, a lakbérek és energiaárak regulációját említeni). Klausék tehát kénytelenek voltak átdolgozni, jobboldalasítani azt a javaslatot, mellyel eredetileg Zemannak szerettek volna tetszeni, hogy az új kormány a parlamentben elnyerje a szociáldemokraták bizalmát is. Az új koalíciós szerződés és a reá épülő új kormányprogram ugyan most már jobban tetszik Klaus koalíciós partnereinek, azonban inkább kiválthatja a szociáldemokraták rosszallását.
Klaus tehát két tűz között találta magát. Lavírozásaival azonban egyre inkább kritikát vált ki a külügyminiszter Josef Zieleniec által vezetett saját pártján belüli - eddig elhanyagolható, de mára már jelentős - ellenzékének soraiban. Elterjedőben van az a vélemény is, hogy ha Klaus nem akart volna annyira miniszterelnök lenni, más toleránsabb ODS-vezérrel jobban szót értett volna az ellenzék és a két koalíciós partner is. A miniszterelnök párton belüli ellenlábasai azonban mindenkinél jobban tudják, hogy Klaus nélkül a párt egy új választáson nem érné el még a jelenlegi eredmény felét sem (ezt tartja a sajtó és a közvélemény is).
Az új kormány, mely mögött csupán 99 képviselő voksolhat a kétszázból, két komoly akadály előtt áll. Az első a bizalmi szavazás, melyre a napokban kerül sor a parlamentben. A második, s az elsőnél sokkal komolyabb, a költségvetés. A szavazás és a kormány jövője attól függ, kit támogat a képviselők fele plusz egy honatya. Jól tudja ezt a koalíció is. Prágában az a hír járja, hogy az új kormány pártjai már mindenesetre megszerezték négy ellenzéki képviselő (két szociáldemokrata, egy kommunista és egy szélsőjobboldali republikánus) bizalmát. A meggyőző eszközökről nem tudni pontosan. "Mit lehet azonban várni egy olyan kormánytól, mely létét eleve a korrupcióra alapozza", tette fel a kérdést a hír szárnyra kelése után a szociáldemokraták vezére, Milos Zeman.
Lékó István
(Tyden, Prága)
