Északír felvonulások: Égés

  • - kk -
  • 1996.07.18 00:00

Külpol

A történészek előtt - akiknek érdemei nemcsak a magyar rendszerváltás levezénylésében bizonyultak maradandóknak - az északír válság gyökerei sem ismeretlenek. Az északír történelemmel többnyire falusi protestáns lelkészek foglalkoznak behatóan és osztják meg ismereteiket a reájuk bízott nyájjal, amelynek egyfajta világi vezetői is. Napra pontosan meg tudják állapítani, mi mikor és miért lett elkoncipiálva, és feltehetően azzal is tisztában vannak, mi a megoldás. De bizonyára szégyellik hangosan kimondani, ilyesmiről csak Kelet-Európában illik hangosan beszélni.
A történészek előtt - akiknek érdemei nemcsak a magyar rendszerváltás levezénylésében bizonyultak maradandóknak - az északír válság gyökerei sem ismeretlenek. Az északír történelemmel többnyire falusi protestáns lelkészek foglalkoznak behatóan és osztják meg ismereteiket a reájuk bízott nyájjal, amelynek egyfajta világi vezetői is. Napra pontosan meg tudják állapítani, mi mikor és miért lett elkoncipiálva, és feltehetően azzal is tisztában vannak, mi a megoldás. De bizonyára szégyellik hangosan kimondani, ilyesmiről csak Kelet-Európában illik hangosan beszélni.

Belfast és vidéke gyakorlatilag lángokban áll, még ha a máglyák többnyire helyi késztetésre épülő örömtüzek, akkor is. A brit meg az ír kormány, továbbá a Sinn Fein pedig gyakorlatilag kezdheti elölről az egészet, ha van még kedve hozzá ezek után és bízik még annyira magában, hogy ezzel a társadalmi háttérrel meg merjen próbálni tűzszünetről, ne adj´ isten békéről tárgyalni. Pedig ami a mostani válságot kiváltotta, tulajdonképpen egyszerű, a protestánsok azért tartják ezt a menetüket, mert 1690-ben Orániai Vilmos angol protestáns hadai legyőzték a - később értelemszerűen utolsó Stuart-házi uralkodó - II. Jakab vezetésével pályára lépő ír katolikusokat, és erre a protestánsok büszkék. Arról igazán nem ők tehetnek, hogy a Világbirodalomnak, amely őket, illetve az őseiket ezt követően beköltöztette oda, annak annyi. Sőt, szerintük a Világbirodalomnak is azért lett annyi, mert a vezetői nem védték meg magukat a briteket körülvevő gyanús, kolonializált csőcselékkel szemben. Mint most az írekkel szemben, akik ráadásul kisebbségben vannak.

Hogy Belfastban sok protestáns gondolkozik így, az már az utcaképből nyilvánvaló. A legjobb naiv festők stílusát idéző politikai tartalmú falfestményeket a protestáns gettóban látni, olyan igényes technikával kidolgozottak, hogy aligha lehetett őket az éj leple alatt odasprayzni. Az ilyen volumenű munkák általában lakossági aktus keretében valósulnak meg, az aktivisták festenek, a környékbeliek meg odamennek, száj tátnak, a módosabbja sört hoz, mesélnek rémtörténeteket meggyalázott nagyikról, leölt ölebekről, szóval atrocitásokról és tetteseikről, az írekről.

Ez az időszak, július-augusztus, amúgy is a felvonulási évad Észak-Írországban, ahol ez népszokás, mint másutt a vasárnapi kirándulás. A protestánsok most a boyne-i csatáról, augusztus 12-én ugyanannak a hadjáratnak egy másik nevezetes eseményéről - a pontosság kedvéért: hogy valami katolikusok kénytelenek voltak feladni valami ostromot - emlékeznek meg, míg a katolikusok kénytelenek a három napra rá következő egyházi ünneppel, Mária mennybemenetelével beérni. Ami vagy a vérmérsékletüket dicsőíti - de legalábbis minősíti -, vagy azt, hogy a történelmükben nincs mit megünnepelniük.

Főleg Észak-Írországban nincs, ahol még most is ők vannak kisebbségben. Általában az IRA akciói a látványosabbak, azoknak van jobb sajtójuk - de a protestáns keményvonalasok stratégiája hosszú távon hatásosabbnak bizonyult. Akkor se nagyon volt kedve Írországból ide költözni senkinek, amikor már lehetett és még megérte.

A fegyveres akció a protestánsok eszköztárából sem hiányzik teljesen, igazi elemükben azonban akkor vannak, amikor tömegeket lehet mozgatni. A katolikusok, illetve a republikánusok, vagyis az írek legfélelmetesebbjei valami IRA-szakadárok: ha egyáltalán tényleg vannak, akkor sincsenek többen tíznél, és senki nem tudja, kik azok, mert halálra konspirálták magukat; a protestáns, vagyis unionista, vagyis nem ír harci élgárda viszont egyrészt a Glasgow Rangers helyi tábora, és a különböző Rendek (politikai, helytörténeti és nyugdíjasklubok, a Verne-regényekből ismert angol klubrendszer paródiái), tehát olyan szervezetek, ahol a tagság nyilvános és fényképes. A felvonulásokat a Rendek szervezik. Az eseménysorozat hivatalos része viszonylag egyszerű. A résztvevők valahol találkoznak, elmennek valahová, egy darabig ott vannak, aztán visszamennek, a semminél ez is jobb vasár- és ünnepnapokon.

Arra azonban olyan gonddal ügyelnek, mint anya alvó gyermekére, hogy az útjuk lehetőleg valami katolikus negyeden - ahol az nincs, ott házsoron, de minimum majorság legyen - át vezessen. Ilyenkor ugyanis a katolikusok apraja-nagyja kiáll a menet útjába és mindenféle tárgyakat dobál, amik hol robbannak, hol meg haza lehet őket vinni és mutogatni az unokáknak. Ha robbannak, akkor persze a felvonulók idegesek lesznek és minimum visszadobálnak, és ők vannak többen. Ezért általában inkább nem dobálnak, csak verbálisan.

Az idén dobáltak, de a dobálás nem jöhetett volna létre az ulsteri rendőrség, az RUC támogatása nélkül. Nekik, nevesítve parancsnokuknak, Sir Hugh Annesleynek köszönhető, hogy az idei 1690-es emlékfelvonulást betiltották. A rendőrfőnök pedáns és empatikus köztisztviselő lehet, helyesen értelmezte, hogy neki az aktuális politikai irányvonal érvényesítése a feladata: de az is kétségtelen, hogy nagyon nagy barom. Hacsak nem unatkozott, elvégre huszonkettedik hónapja nem történt semmi a terepen. Másra nemigen vezethető vissza, hogy a betiltással felhergelte a protestánsokat - akik e nélkül összeszorított fogakkal és jobbára enyhén felborzolódott anyagcserével végigcsinálták volna ezt a napot, a katolikusok sem unatkoznának, kerítés mögül, járókelőkre ordítani jó -, majd beijedt a tiltakozásuktól, és mégis engedélyezte a menetet. Külön bája az ötletnek, hogy az RUC-t helyi erőkből és persze unionistákból töltik fel, ha tehát nekik kell megakadályozniuk a felvonulásokat, amelyben ott vannak a szüleik, a testvéreik, a haverjaik, a lyuksógoraik, akkor egy dolog biztos: hogy baj lesz.

Mégsem lett akkora - legalábbis egyelőre nem -, mint amekkorát várni lehetett. Pedig a betiltás, majd mégis-engedélyezés adott ötleteket jócskán. A katolikusoknak azt, hogy tűzszünet ide, tárgyalások oda, a rendőrség, az állam, Nagy-Britannia a protestánsoké, és kész. A protestánsoknak meg az ellenkezőjét, azt, hogy ideje végképp csak a saját vezetőikben bízni. Ahogy az amerikai milíciák teszik, vagy ahogy az izraeli telepesek, akik rendkívül népszerűek az ulsteri lojalista milíciák körében, a felvonulók többek között izraeli zászlókat is kértek, azokat lengették a menetben, bizonyítva újfent azt, hogy az Örökkévalótól semmilyen eszköz sem idegen, ha ki akar babrálni az ő népével. Bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

- kk -

Neked ajánljuk