A Brexit-meccs első félideje a népszavazás utáni döbbenetben telt; ennek végén, a kilépési tárgyalások megindítása után Theresa May a nevezetes erőgyűjtő, előre hozott választáson ügyesen el is veszítette a parlamenti többségét. A második félidőben a kisebbségi konzervatív kormány – illetve az őket hatalmon tartó tory frakció –, meg a May-kormányt kívülről támogató északír Demokratikus Unionista Párt (DUP) belső harcai hiúsítottak meg bármilyen irányított kilépési folyamatot.
Így a törvényben rögzített kilépési dátum, március 29-e kilépés nélkül múlt el. Ezalatt őfelsége ellenzékének vezetője, Jeremy Corbyn futva menekült a Brexit-kérdés elől, és ha időnként mégis utolérték, a tarthatatlan távolsági buszmenetrendekről, a vasút államosításáról és a demokratikus szocializmus gyümölcseiről beszélt. Miután May egyezményét a saját frakciója háromszor szavazta le, a kormányfő végül Corbynhoz passzolta a labdát: lépjen ki az Egyesült Királyság úgy, ahogy az az ellenzék vezetőjének is jó. Ám Corbyn nem azért bekkelt ki három évet, hogy pont most essen szét mögötte végleg a Brexit-ügyben meghasonlott Munkáspárt.
| ||
Damoklész pártja
A parlamenti Munkáspárt ugyanolyan anakronizmus, mint a mostanában a tévében gyakran mutogatott brit alsóház. Igazi 19. századi képződmény, amelyben a párttagoknak viszonylag kevés szavuk van a politikai irányvonal megszabására. A munkáspárti parlamenti képviselők ugyanis a mozgalomnak vannak alárendelve, s ennek a párttagok és az aktivisták csak egy részét adják. A Labour-konglomerátum szakszervezetek, társult baloldali pártok, önkormányzati frakciók és egyéb képződmények szövetsége, amelyet az elmúlt 45 évben a tagszervezetek öldöklő, kétszer is pártszakadáshoz vezető belharca jellemez.
E furcsa képződményt, csakúgy, mint a Konzervatív Pártot, kizárólag az aránytalan, egyfordulós és kizárólag egyéni választókerületekből álló brit választási szisztéma tartja egyben, amelyben csak két pártnak van esélye jelentős számú képviselethez jutni. Az elmúlt száz évben szinte minden választáson legalább 80 százalékot kapott a két legnagyobb, és 90 százalékot a három legnagyobb párt, vagyis még a színre lépésükkor népszerű új pártkezdeményezések, mint például az 1981-es szociáldemokrata párt is elvéreztek.
A legnagyobb párt több száz éve a Konzervatív Párt, és közel száz éve a második legnagyobb a Munkáspárt. Ez utóbbi az elmúlt 53 évben csak egyetlen vezetővel tudott többséget szerezni a Westminsterben, igaz, vele háromszor is. Tony Blair New Labour – Új Munkáspárt – márkanév alatt próbálta kiszorítani a szélsőbalt, és tartósan szociáldemokrata-keresztényszocialista irányba terelni a Labourt, amivel 1997-ben hatalmas, de még 2001-ben és 2005-ben is jelentős többséget szerzett.
A Munkáspárt bonyolult belső rendszerében mindeddig sok irányzat – jól-rosszul – megfért. Jeremy Corbyn, aki a 70-es évek óta húzza az igát, ahhoz a korábban szovjetbarát eurokommunista szárnyhoz tartozik, amelyik úgy húsz éve leginkább Tony Blairrel szemben határozza meg önmagát. Az oroszbarát, a szíriai és a venezuelai rezsimet támogató, a NATO-ból való kilépést propagáló és EU-ellenes Corbyn a munkáspárti frakció tagjaként összesen 468 alkalommal szavazott Blair és Brown munkáspárti kormánya ellen. Ebből a pozícióból nyerte el a pártelnöki posztot 2015-ben egy olyan furcsa újítás után, amelyben a kisebb szélsőbaloldali pártok tagjai is szavazhattak az elnökjelöltre.
Corbyn olyan pártot vezet, amely tagjainak 82 százaléka meg szeretné akadályozni Nagy-Britannia kilépését az Európai Unióból. Az, hogy a toryk belső harcainak eredményeként elindított népszavazási blöff ilyen csúfos véget ért, részben annak köszönhető, hogy Corbyn jó taktikai érzékkel és az általa bevezetett szigorú pártfegyelemmel EU-ellenes, de legalábbis semleges irányban tartja a legnagyobb ellenzéki pártot. Corbyn arra játszott, hogy a toryk valahogy kivezetik Nagy-Britanniát az unióból, s ő eközben nem haragítja magára teljesen pártja 82 százalékát – majd a kialakuló káoszban átveszi az ország irányítását, és bevezeti a demokratikus szocializmust.
Corbyn számára a legnagyobb veszély a Munkáspárt széthullása, amit úgy próbál megakadályozni, hogy a Brexit ügyében nem foglal állást – vagy ha mégis, azt másnap egy ellentétes mondással ellensúlyozza. Ki lehet írni népszavazást a maradásról – de csak a „tory Brexit” ellen. Esetleg a munkáspárti Brexit megerősítése mellett. Amikor pár hete 1,8 millió baloldali tüntető menetelt Londonban az EU-tagságért, élükön az összes baloldali párt vezetőjével és a Munkáspárt alvezéreivel, Corbyn Anglia legszegényebb falujában kampányolt a gyermekszegénység ellen.
Az, hogy May kisebbségi kormánya és az egész Brexit még a helyén van, egyedül annak köszönhető, hogy Corbyn lényegesen népszerűtlenebb nála. A Brexit a brit gazdaság és társadalom feje felett tartott damokleszi kard, s ebből az egész országnak éppúgy elege van, mint a Brexitet kitaláló, de facto három pártra szakadt konzervatívokból. May azonban hatásosan tudja az egész parlamentet zsarolni az előre hozott választások rémével – azt ugyanis jó eséllyel ezzel az ellenzékkel szemben megnyerné.
Káderhiány
A Munkáspártnak legutóbb a 80-as évek elején, Michael Foot személyében volt kemény balos vezetője. Foot ebben a minőségében megdöntötte a 80 éves brit közvélemény-kutatások negatív népszerűtlenségi rekordját: mint az ellenzék vezetőjéről és Margaret Thatcher kihívójáról a választók 56 százalékának volt negatív véleménye. A bányászsztrájkkal birkózó Vasladyt 1982-ben részben ez tartotta hatalmon.
A Munkáspárt szocdem szárnya fellázadt Foot ellen, új pártot alapított, ám ez, dacára kezdeti magas népszerűségének, csak a harmadik helyre futott be 1984-ben. Corbyn népszerűtlenségi mutatója 50 százalék körül ingadozik, februárban 1 százalékpontra megközelítette Foot negatív rekordját – Nagy-Britanniában mindeddig minden pártelnök lemondott, aki ilyen mélyre süllyedt. Corbyn a kivétel. A saját aktivistái körében rendkívül népszerű – akárcsak Foot volt annak idején –, de a szélesebb munkáspárti mozgalom és a brit elektorátus többsége ki nem állhatja őt (akárcsak Footot anno).
A Munkáspártból a mai napig csak 9 képviselő távozott, de a közvélemény-kutatások szerint legalább 6–8 százaléknyi szavazót vittek magukkal, ami ebben a választási rendszerben tarthatatlanná teszi a Munkáspárt helyzetét.
A párt belső válságáról sokat elárul, hogy a legújabb pártszakadást végül nem Corbyn kétszínű, bár inkább átlátszóan EU-ellenes politikája, hanem a mozgalomban elharapózott antiszemitizmus indította be. Az angol szélsőbaloldal Izrael-ellenessége és palesztinbarátsága erőszakos antiszemitizmussal párosul, amelynek egyik céltáblája a 2010-ben a legfiatalabb munkáspárti képviselőként megválasztott, a Jewish Labourt elnöklő fiatal képviselőnő, Luciana Berger lett.
A harmadik gyerekével kilenc hónapos terhesen is folyamatos zaklatásoknak kitett Berger – miután Corbyn kabinetje visszatérően eltussolta az antiszemita elvtársak ellen tett bejelentéseit – több zsidó identitású képviselővel és néhány EU-párti munkáspárti és konzervatív képviselővel új frakciót alapított. (Ők jelenleg korábbi párttársaikhoz hasonlóan a liberális-szocdem fúzióba tartanak.)
A sors fintoraként ugyanezen a napon szüntették meg a corbynisták egyik régi harcostársának 32 évvel ezelőtti pártkizárását. Bár Derek Hutton, a Militant Labour 71 éves elvtársa csak 48 óráig örülhetett a nagy visszatérésnek, mert agresszív antiszemitizmusa miatt újra ki kellett zárni, az ügy rámutatott arra, hogy a Munkáspártot a jelenlegi vezetés és a jelenlegi irányvonal nem tudja egyben tartani. A corbynisták általános káderhiánya és az ebből adódó minőségromlás folyamatos botrányokat okoz a tagszervezetekben.
Támasz nélkül
A parlamenti többség hiányában a kilépési egyezmény ratifikációját háromszor is elbukó May ennek a Munkáspártnak nyújtott kezet az EU által adott kéthetes hosszabbításban. Corbyn a válsághelyzetben eljátszotta a kompromisszumra kész, felelősségteljes vezetőt, és két teljes napig lázasan tárgyalt May-jel a kilépés feltételeiről – kiszámítható eredménnyel. Pedig ha az esetleges előre hozott választás vagy valamilyen más politikai fejlemény megtöri a Brexit-pattot, a Munkáspárt rövid időn belül jelentéktelenné válhat.
| ||
Jelenlegi vezetése ugyanis végleg elveszítette Skóciát, amelynek 57 westminsteri mandátuma minden eddigi Labour-kormány biztos támasza volt – a jelenlegi előrejelzések szerint viszont ezek mindegyikét a függetlenségpárti, progresszív baloldali Skót Nemzeti Párt nyerné el. Hasonlóképpen alakulhatnak az arányok a szintén erős baloldali hagyományú és az EU-támogatásokra hatványozottan rászoruló Walesben is; Észak-Írországban a Munkáspártnak pedig még szövetségese sincsen.
Balközép fordulat esetén ugyan nőhetne a Labour támogatottsága, de kétséges, hogy csupán Angliából többséget tudna-e szerezni – és az is, hogy egy kizárólag angol támogatottságú kormány hogyan tudná egyben tartani az Egyesült Királyságot.
Paradox módon az elhúzódó Brexit miatt valószínűleg megtartják az európai parlamenti választásokat az Egyesült Királyságban is, ám az nem a westminsteri rendszerben, hanem arányos, pártlistás szavazással történik. Ezzel a stabilan EU-párti Liberális Demokrata Párt, a zöldek, a skót és walesi pártok és apró északír szövetségeseik akár a legnagyobb blokká is válhatnak, s ez megalapozhatja a koordinált, közös választási kampány lehetőségét – a westminsteri rendszerben is.
Bár annak kicsi az esélye, hogy ezek az uniópárti erők kormányra kerüljenek, a Munkáspárt váltópárti szerepét megtörhetik. A centrista és baloldali erők a Munkáspárt szociáldemokratáival összefogva pedig végül benntarthatják az Egyesült Királyságot az Európai Unióban.
| ||
