Amikor 2003-ban hatalomra került, Recep Tayyip Erdoğant valódi reménységnek látták Nyugaton. Alig két éve volt hatalmon, amikor a brüsszeli European Voice hetilap az év európaijának kiáltotta ki, de Barack Obama amerikai elnök is arról beszélt (a The Atlanticben idén áprilisban megjelent monumentális interjújában), hogy Erdoğant sokáig mérsékelt muszlim vezetőnek tartotta, aki hídszerepet játszhat Kelet és Nyugat között. Erdoğan valóban elkötelezettnek tűnt a demokratikus értékek iránt, és sokaknak az is imponált, hogy fontosnak tartotta hazája csatlakozását az Európai Unióhoz. Ő volt az első török vezető, aki nem félt beszélni a kurd konfliktusról, és a hadsereg politikai befolyását is sikerült visszaszorítania – nem kis részt éppen az EU kérésére. Miniszterelnöksége alatt robusztus gazdasági növekedés indult, az OECD számításai szerint az egy főre jutó GDP közel negyven százalékkal emelkedett.
| ||
Ám a háttérben Erdoğan mindig is arra készült, hogy konzervatív, vallásos és könyörtelen uralmat építsen ki – állítja Cigdem Akyol török származású német újságírónő. Erdoğan régóta vonzódik a szekuláris Törökországot vallásosabb irányba terelő elképzelésekhez; már a 70-es években tagja volt az iszlamista Nemzeti Rend Pártjának. 1994-ben lett Isztambul polgármestere. Vezetése alatt tagadhatatlanul hatékonyabb lett a közigazgatás és megépült az első isztambuli metró is, ugyanakkor korlátozta az alkoholárusítást és elő akarta írni, hogy fiúk és lányok ne utazhassanak egyszerre az iskolabuszon. 1999-ben négy hónap börtönre ítélték vallási ellentétek szításáért, mivel egy beszédében a nacionalista Ziya Gökalp költőtől idézett: „A mecsetek a kaszárnyáink, a minaretek a bajonettjeink.”
Akyol a Der Spiegelben azt írja, Erdoğant 1960-ban, még gyermekként mélyen megérintette, hogy Adnan Menderes miniszterelnököt kivégeztette a hatalmát megdöntő katonai junta. Ekkor jegyezte meg egy életre, hogy egy török vezető könnyen az életével fizethet az óvatlanságáért. Menderest később többször hősnek és mártírnak nevezte, s mai paranoiájához az is hozzájárulhatott, hogy mentorát, Necmettin Erbakant 1997-ben szintén egy puccs fosztotta meg a hatalmától.
Erdoğan a maga alapította Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) élén 2003-ban lett miniszterelnök. „2010-ig rendben is ment minden, de azzal, hogy Angela Merkel és Nicolas Sarkozy személyében mindkét nagy EU-alapító állam élére a török csatlakozás ellenzője került, nehéz volt megmaradnia az eredeti EU-barát irányvonalon” – mondja William Hale, a londoni School of Oriental and African Studies turkológus professzora. Bár Hale túlságosan elfogultnak tartja az európai médiát Erdoğannal szemben, maga is úgy gondolja, hogy választási sikerei, lankadatlan népszerűsége – s persze az, hogy 2007-ben a szekuláris rendszer képviselőjének tekintett hadsereggel szemben sikerült Abdullah Gült, az AKP jelöltjét megtennie elnöknek – arról győzték meg Erdoğant, hogy legyőzhetetlen, nyugodtan mehet a saját feje után. Dani Rodrik, a Harvard Egyetem török származású közgazdásza Hale-lel szemben úgy véli, hogy Erdoğan nyugatias politikája mindig is blöff volt: a büntető törvénykönyv feltöltése „európai értékekkel”, az Emberi Jogok Európai Egyezményéről tartott tréningek vagy a nagyobb bírói függetlenséget garantáló alkotmánymódosítások csak arra szolgáltak, hogy fenntartsák a liberalizálódás látszatát, amíg Erdoğan megfelelő legitimációt nem szerez magának a hatalom konszolidálásához.
Bárhogy is történt, Erdoğan jó ideje üldözi a független sajtót, fegyveres összecsapásokat provokál a kurdokkal, és putyini mintára igyekszik kialakítani magának a bővített jogkörökkel járó elnöki posztot, ami lehetővé tenné, hogy átírja az ország szekuláris alkotmányát. A meghiúsult júliusi puccs után minderre bőségesen nyílik lehetősége. Nem csoda hát, hogy az államcsínyt egyenesen „Isten ajándékának” nevezte, s bosszúhadjáratba kezdett a feltételezett összeesküvők ellen. Letartóztattak kétezer katonát, a hadsereg vezérkarának negyven százalékát eltávolították, bezáratták a katonai iskolákat és korlátozták a hadsereg autonómiáját is. Több tízezer közalkalmazottat bocsátottak el: tanárok tízezreit, nyolcezer rendőrt, háromezer bírót és az oktatási minisztérium számos munkatársát. A török vezetés szerint mind Fethullah Gülen követői, a Hizmet mozgalom tagjai voltak. Az amerikai száműzetésben élő 74 éves muszlim hitszónok már jó ideje rosszban van Erdoğannal; az elnök hívei szerint azon dolgozik, hogy megdöntse a regnáló hatalmat.
Gülen konzervatív szunnita mozgalma, a Hizmet (Szolgálat) hisz a világi oktatásban és a természettudomány fontosságában, számos iskolát, óvodát és tanodát tart fenn Törökországban, Európában és az Egyesült Államokban, de saját médiabirodalma is van. Kezdetben Erdoğan szövetségesei voltak: egy sor kérdésben egyetértettek, így például az uniós csatlakozásról, a vállalkozói környezet fellendítéséről vagy a Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) folytatandó tárgyalások szükségességéről is. A gülenista ügyészek segítségére voltak Erdoğannak, amikor az úgynevezett Ergenekon- és Balyoz-perekben katonatiszteknek kellett felelniük azért, mert – a vád szerint – meg akarták dönteni az AKP-kormányt.
2013-ban viszont valami megváltozott: Erdoğan egy sor Gülenhez köthető iskolát bezáratott, de ugyanebben az évben elindultak az AKP-politikusok korrupciós ügyei körüli nyomozások is, amelyek számos minisztert érintettek, sőt, elértek Erdoğan fiáig, Bilalig is. Az elnök szerint az állami struktúrákba beágyazott gülenisták próbálták koholt vádakkal elmozdítani az ország éléről az AKP-t. Azóta a kormány egyre nyíltabban próbálja a hatalom közeléből eltüntetni a gülenistákat. A mostani puccs is egy államilag elrendelt tisztogatást igyekezett megelőzni – legalábbis ezt állítja Günter Seufert politikai elemző a német Die Tageszeitung napilapban megjelent interjújában. Augusztusban 600 gyanúsnak tartott tisztet – köztük tábornokokat – tervezett a kormány eltávolítani a seregből. Ezt megneszelvén az érintett katonai vezetők elhamarkodott puccskísérletbe fogtak. „Nem hiszem, hogy a puccsisták mind gülenisták lettek volna” – magyarázza Bill Park, a King’s College London biztonságpolitika professzora, hozzátéve, hogy nehéz megmondani, ki is a gülenista Törökországban, hiszen nincsen tagkönyvük, nincs róluk adatbázis sem. „Kérdés az is, hogy azért tesznek-e valamit, mert Gülen azt mondja nekik, vagy azért, mert különbözik az értékrendjük a kormányétól. Magasan kvalifikált személyekről van szó, sokan közülük magas pozíciókban is ülnek, s könnyen lehet, hogy meg vannak győződve arról is, hogy jobban tudnák kormányozni az országot, mint Erdoğan.”
A neveletlen rokon
Hale-nek így is megvan a véleménye mind a mozgalomról, mind a vezetőjükről: „Nehezen hihető, hogy Gülen nem tudott a puccsról. Lehet, hogy nem támogatta, de képtelen volt megállítani. Ilyenformán alig valószínű, hogy ez egy békés és progresszív mozgalom lenne.” Park szerint Gülen mozgalma nem tudna legitim vezetőt adni az országnak. „A szekularisták se szeretik őket, az AKP-sek se. Ha hatalomra is kerülnének, senki nem bízna bennük” – mondja. Ennek is köszönhető, hogy az ellenzéki pártok mind elítélték a puccsot, még azelőtt, hogy Erdoğan visszatért volna.
| ||
Törökország komoly gondokkal küzd. Gazdasága gyengélkedik, külkapcsolatai látványosan megromlottak, hadserege háborút folytat az ország keleti és délkeleti részén élő kurdok ellen, s az elmúlt hónapokban több terrortámadás is sújtotta. Legutóbb június végén, az isztambuli repülőtéren robbantottak, az eredmény 45 halott és rengeteg sebesült. Az elkövetők szír dzsihadisták voltak, akik zavartalanul eszkábálhatták bombáikat egy isztambuli bérlakásban. „Törökország is radikalizálódik, a dzsihadisták pedig sikeresen elvegyülnek” – fogalmaz Soner Cagaptay a Foreign Affairs folyóiratban. „Magam láttam, hogy félig-meddig hivatalos ISIS-kávézók és internetezőhelyek vannak Isztambulban és Ankarában, amelyek előtt szakállas férfiak üldögélnek, bent meg terjed az ISIS ideológiája. A hatóságok hagyják, hogy zavartalanul működjenek” – mondja Park. A Soufan Group nevű tanácsadó cég tanulmánya szerint 2100 török állampolgár harcol az ISIS oldalán Szíriában. Cagaptay azt sem zárja ki, hogy az erősödő iszlamizmus az Európában élő törököket is radikalizálhatja.
Cagaptay úgy látja, hogy Erdoğan leszámolni készül a kemalistákkal; egy új török identitás atyjának tekinti magát, mely az iszlámban és az ottomán múltban keresi fogódzóit. Ez az antikemalista, Nyugat-ellenes attitűd határozza meg a külpolitikát is. A török kormány radikális iszlamista csoportokat támogat Szíriában, például az al-Káidával is kapcsolatban álló Ahrar al-Sámot (Szíria Szabadjait), s nagyon sokáig szemet hunyt afelett is, hogy radikális iszlamisták Törökországon átutazva indultak harcba Bassár el-Aszad szír elnök ellen.
Erdoğan az arab tavasz előtt jó kapcsolatokat ápolt Aszaddal, ám a Közel-Keleten végigsöprő tüntetéshullámot látva arra jutott, hogy a sikeres forradalom szunnita uralmat hozhat az országban. Ebből következik az is, hogy Erdoğan tavaly nyárig nagyon megengedő volt az Iszlám Állammal. Egy török újságíró nemrég úgy fogalmazott, hogy „a török kormány távoli rokonként tekint az ISIS-re. Nem nagyon tud viselkedni, szégyent hoz a családra, de mégis közülük való”. Bizonyos spekulációk szerint volt is egyfajta egyezség az ISIS és a törökök között: két éve az Iszlám Állam simán elengedett 49 török túszt. „A paktum nem légből kapott feltételezés, a törökök ezután szabadon engedtek egy csomó szélsőségest” – mondja Park. Egy évvel később viszont az Egyesült Államoknak tettek gesztust, amikor megengedték, hogy használja a szír határ közelében található Incirlik légi támaszpontot, s ezzel magukra haragították a Iszlám Államot.
Erdoğan csapatai egyszerre bombázták az Egyesült Államok szövetségének tekintett szíriai kurdokat és az ISIS-t. Pedig pár éve még úgy tűnt, hogy a kurdokkal minden rendben lesz. A 2000-es években a kormány titkos tárgyalásokba kezdett a bebörtönzött Abdullah Öcalan PKK-vezetővel; a tervek között felmerült az is, hogy az erős kurd autonómiáért cserébe a legradikálisabb kurd szervezetek is lemondanak az elszakadásról. 2013-ban hivatalosan is elindult a békefolyamat. Korábban nem volt olyan török kormány, amelyik hajlandó lett volna egy asztalhoz ülni a kurdokkal, Erdoğan viszont éreztetni akarta velük, hogy ők is lehetnek a török politikai rendszer részesei. Mindez kellő legitimitást adott a kurdbarát, mérsékelt, baloldali Népi Demokratikus Pártnak (HDP) ahhoz, hogy 2015-ben bejusson a török parlamentbe – méghozzá a harmadik legerősebb erőként.
A júniusi választások után viszont több támadás is érte a HDP irodáit, majd alig egy hónappal később a szír határhoz közel eső Suruçban egy bombatámadás több kurd tüntető életét is kioltotta – a biztonsági szolgálatok az ISIS-t tették felelőssé, de a kurdok a török kormányt hibáztatták. A békefolyamat pillanatok alatt összeomlott, és kegyetlen katonai hadjárat indult a kurd lakosság ellen: több száz civil áldozat és 350 ezer földönfutó az eddigi mérleg. „Diyarbakır Sur városrésze, valamint Cizre és Şırnak városok ma annyira rossz állapotban vannak, hogy külsőre leginkább a szír háborús zónákra hasonlítanak” – foglalja össze a helyzetet Bilgin Ayata, a Baseli Egyetem docense.
Erdoğant nemcsak az zavarta, hogy a kurdoknak tett gesztusai nyomán egy új parlamenti erő jelent meg, hanem az is, hogy párhuzamosan – az arab tavasz és a közel-keleti háborúk nyomán – Irakban, Szíriában és Iránban is megerősödtek a kurdok, ráadásul az észak-szíriai kurdok autonómiatörekvései befolyással voltak a békefolyamat révén szalonképesebbé vált törökországi társaik igényeire is. Erdoğan megpróbálta fegyverrel megrendszabályozni odahaza és Szíriában is a kurdokat, ami ahhoz vezetett, hogy az országban elszaporodtak a terrortámadások, a hadsereg pedig folyamatos veszteségeket szenvedett el a kurdok lakta régiókban.
| ||
Törökországnak tehát változtatnia kellett a külpolitikáján – Erdoğan már a puccs előtt bele is kezdett. „Rájött, hogy az országa egy roncs, és rendbe kell raknia a külkapcsolatait. Májusban menesztették Ahmet Davutoğlu miniszterelnököt, és kibékültek Izraellel, illetve Oroszországgal. Algériai közvetítéssel tárgyalóasztalhoz ültek Aszaddal, és Bagdaddal is próbálják felvenni a kapcsolatot” – mondja Park. Mindez egybevág a hadsereg azon korábbi követelésével is, hogy lépjenek fel keményebben a PKK-val szemben. Ám a puccs óta „a katonaságon belül rengeteg a feszültség, nehéz lenne rávenni a katonákat, hogy kurdok ellen harcoljanak a hegyekben, amikor a parancsnokaik épp egymást akarják kicsinálni” – mondja Park s hozzáteszi, hogy ettől azért még nem válik céllá a békés együttélés a kurdokkal.
Minden marad a régiben
Nagy kérdés, hogy mire megy most a Nyugat a törökökkel. Törökország 1952 óta a NATO fontos tagja, a Közel-Kelet stabilitásának garanciája. A török katonatisztek sokkal jobb helyismerettel rendelkeztek, és könnyebben szót értettek a harcoló felekkel az olyan iszlám országokban, mint Afganisztán. Elemzők szerint a NATO-nak jobb benn tartani Törökországot, mint kint, tegyen az bármit is. „Ne feledjük, hogy Portugália is NATO-tag lehetett, amikor még diktatúra volt. Törökország pedig mindig is nehéz partner volt, elég csak arra gondolni, hogy már NATO-tag volt, amikor megszállta Ciprust. Szóval ne várjunk sokat a NATO-tól” – figyelmeztet Park.
Még ennél is zavarosabb az EU viszonya Törökországhoz. Erdoğan most épp visszaállítaná a halálbüntetést; Federica Mogherini, az EU külügyi biztosa rögtön jelezte, hogy egy leendő tagállam ilyet nem tehet, de a halálbüntetés vörös posztó a német pártok szemében is. Ugyanakkor márciusban életbe lépett a menekültügyi megállapodás, amely előírja, hogy a törökök fogadjanak vissza minden menekülőt, aki illegálisan jut át az EU határain, míg az EU mindegyikükért cserébe befogad egy Törökországban regisztrált menedékkérőt. Az EU aligha akarja kockáztatni, hogy a törökök felrúgják a szerződést, mert az azzal járhat, hogy a 2,7 millió Törökországban tartózkodó szír menekült egyszer csak elindul Európa felé.
De Park szerint emiatt sem kell aggódni: Törökország még sokáig nem lesz az EU tagja, hiszen a szükséges feltételek közül alig teljesített valamit – így az sem számít, hogy visszaállítják-e a halálbüntetést vagy sem. A reménybeli vízummentesség esetében meg az a paradox helyzet alakult ki, hogy pont a török állam akarja egyre kevésbé, hogy a polgárai Nyugatra utazzanak – még a végén mindenféle menedékkérelmeket adnának be. „A török egyetemi tanárokat már most sem engedik utazni. A vízummentesség kérdését ezzel ugyebár fel is függesztették” – mondja Park. Így minden mehet tovább a régi kerékvágásban: a Nyugat szemet huny, Erdoğan pedig folytathatja illiberális állama építgetését.
| A gazdaság közbeszól Már a politikai válság és a szaporodó terrortámadások sem tettek jót a török gazdaságnak, de Erdoğan megtorló lépései és hatalomkoncentrációja tovább ronthatja a helyzetet. Az uniós export láthatóan visszaesett, bár az elmúlt évben még így is 13,4 milliárd eurót fektettek be külföldi cégek Törökországban – írja a Der Spiegel. A fogyasztás zuhan, az európai cégek milliárdos veszteségektől tartanak a kiszámíthatatlan politikai és gazdasági környezetben. Henrik Müller, a Dortmundi Egyetem közgazdászprofesszora ugyancsak a Spiegelben arra hívja fel a figyelmet, hogy Törökország stabilitása túlságosan függ a befektetői hangulattól: mivel nagy a külkereskedelmi deficit, ha nem jön a külföldi tőke, komoly problémák lehetnek. A Standard & Poor’s már le is minősítette az országot, amit Erdoğan persze szimpla törökellenes lépésnek bélyegzett. A hitelminősítő úgy számolja, hogy az ország hiteleinek 42 százaléka egy éven belül lejár – rejtély tehát, hogy Törökország miből és mennyiért fogja a jövőben finanszírozni az adósságát. |
