Az persze, hogy Írország végül nem egy háború után, hanem békés körülmények között int rövidesen szimbolikus búcsút Észak-Írországnak, nézőpont kérdése. Két okból is: az egyik, hogy Észak-Írország elmúlt harminc- éves történelmére pont a "béke" szó illik-e a legjobban; a másik, hogy valóban búcsú-e a búcsú.
Az első pont mérlegelését hagyjuk most más napokra. Ami a másodikat illeti, arra csak sok-sok év múlva adja majd meg lapunk a választ (nem árt már most előfizetni egyébként). A múlt héten mindenesetre az Irish Times megszellőztette, hogy az ír kormány az alkotmány 2. és 3. cikkelyének megváltoztatására készül: ezek a cikkelyek nyílt területi igényeket fogalmaztak meg az ír sziget egészére, azaz az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországra vonatkozóan is. A sziget egyesítése az Ír Köztársaság 1922-es megszületése óta ily módon minden dublini kormány alkotmányos kötelessége volt: a két cikkely tervezett megváltoztatása ennek a kétségkívül hülye állapotnak vetne véget.
Ami még ennél is fontosabb: a múlt hét végén maga Gerry Adams, a Sinn Féin elnöke és az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) legfelsőbb vezetésének a tagja közölte, hogy az egyesült Írország immár nem közvetlen célja a republikánusoknak, azaz az Írország egyesítéséért mostanáig fegyverrel harcoló radikális katolikusoknak; senki ne várja, hogy ez lesz a mostani tárgyalások végeredménye. A Sinn Féin ugyan nem mond le Észak-Írország és Írország egyesüléséről, de ezt csak a jövőben véli elérhetőnek.
Gyökeres fordulat ez a Sinn Féin politikájában, még akkor is, ha az mindenki előtt világos kellett hogy legyen: Írország egyesülése nem reális cél. A Sinn Féin és az IRA politikai filozófiája ugyanis, már ha épp ez a jó szó arra, ami a fejükben lehet, éppen arra a kategorikus imperatívuszra épült, hogy Észak-Írország többségi lakosságát, a protestánsokat akaratuk ellenére is belekényszeríthetik az unióba, aminek első számú feltétele az, hogy a tartományban állomásozó brit csapatokat a folyamatos terrorral távozásra bírják. (Az északír brit protestánsokról a republikánusok egyébként azt gondolják, ha valamit egyáltalán, hogy ők is írek, csak a vallásuk más: de ezen lehet segíteni. Valahogy úgy, ahogy a szerbek a muzulmánokat próbálták a helyes útra és vélt eredeti hitükre, a pravoszlávra visszatéríteni. Vagy ha nem megy, hát kivágni őket az országból. Vagy megölni.) Nagyjából erre épült a Sinn Féin és az IRA elmúlt harminc éve meg a töméntelen, szemenszedett hazugságra, amit e cél érdekében elmondani voltak kénytelenek. És amelyek többé-kevésbé azt a tényt voltak hivatva elfedni, hogy az IRA és a Sinn Féin Észak-Írország lakói többségének akarata ellenére, sőt az északír katolikus közösség többségétől sem támogatva, terrorista eszközökkel harcolt egy demokrácia (az Egyesült Királyság) ellen. Valamint azt is, hogy mindeközben az észak-írországi katolikusok politikai vagy emberi jogi kategóriákban megfogalmazható érdekei a lehető legkevésbé sem lettek "megvédve": az IRA harmincéves háborúja csak rendőri és katonai ellenintézkedéseket és a katolikusokat sújtó diszkrimináció fennmaradását eredményezte.
Az IRA és a Sinn Féin most tehát feladni látszik alapvető célját. Nem kétséges azonban, hogy ezt nem ingyen teszik. Adams hét végi nyilatkozata szerint a Sinn Féin olyan közös, ír-északír állami szervek létrehozását követeli, amelyek közvetlen végrehajtó hatalommal rendelkeznének Észak-Írországban; félig-meddig közös kezelésbe kerülne ezenkívül az igazságszolgáltatás, az emberi jogok védelme és a rendfenntartás. A kilencven százalékban protestánsokból álló rendőrséget, a Royal Ulster Constabularyt (RUC), az IRA egyik fő háborús ellenségét fel kell oszlatni, a terrorista cselekményekért elítélt foglyoknak pedig amnesztiát kell adni.
A Sinn Féin eme kívánságlistája persze még mindig tartalmaz teljesíthetetlen elemeket, vagy legalábbis olyanokat, amelyekbe az unionista (koronahű, brit protestáns) közösség politikai képviselői előreláthatólag nem fognak beleegyezni. A legnagyobb unionista párt, a UUP (Ulster Unionist Party) támogatja ugyan egy északír választott politikai testület létrehozását (a tartomány 1974 óta London közvetlen irányítása alatt áll), de ennek nem akar törvényhozói szerepet szánni: a törvényhozás megmaradna Westminsterben, az északír testületnek csak adminisztratív-végrehajtói funkciója lenne. A különféle bizottságokban, amiket az unionisták valamiféle korlátozott hatáskörű minisztérium-pótlékoknak képzelnek el (mezőgazdasági, halászati, turisztikai stb.), a pártok arányos képviselet szerint kapnának helyet. Akár a Sinn Féin is: a rá leadott szavazatok arányának megfelelően. (Milyen gyönyörű is lenne látni mondjuk a halászati bizottság alelnökeként egy IRA-veteránt, amint a heringkvótáról tárgyal norvég partnerével!) A legfőbb vita azonban nem a bizottságok hatásköre körül alakult ki, hanem arról, hogy az ír-északír közös testület hogyan álljon föl, honnan származzék a szuverenitása, és mibe szólhasson bele. Az unionisták Dublin szerepét a konzultációkra és a megfigyelésre szeretnék korlátozni: semmi hatalmat egy másik állam kormányának a tartomány dolgaiban. A republikánusok, de még a mérsékelt északír katolikus politikusok (és az Ír Köztársaság kormánya) is ennél lényegesen többre számítanak. Hogy pontosan mire, az a hétfőn újrakezdődött tárgyalások hátralévő néhány hetében fog kiderülni.
Sok idejük a résztvevőknek már nincs. A brit és az ír kormány most május 22-re akarja kiírni azt a népszavazást, amelyet egyszerre rendeznének meg Írországban és Észak-Írországban, és amely a sziget lakóinak a jóváhagyását kérné a tárgyalásokon ércbe öntött rendezésre. És amelynek a körvonalai lassan felsejlenek; még akkor is, ha az elmúlt két és fél hónapban az épp a békefolyamat által kiváltott terrorhullámnak vasárnap temették el a tizenkettedik és tizenharmadik áldozatát. (Egy katolikus és egy protestáns polgárt: gyerekkoruk óta barátok voltak, és egy falusi kocsmában iszogattak péntek este, amikor a legszélsőségesebb lojalista, azaz koronahű, protestáns terrorszervezet, az LVF - Loyalist Volunteer Force, Lojalista Önkétes Erő - hóhérai agyonlőtték őket.)
Oslo és Dayton után, úgy tűnik, egy újabb látványos békeszerződés van készülőben. És ez jó hír, még akkor is, ha tudjuk, hogy az igazi békét sem Oslo, sem Dayton nem hozta el. De a háborúnak legalább véget vetettek.
- bbe -
