Indonézia nagy ország, sokan lakják, sokféle népek, és ha egy ilyen helyen zűrzavar van, ez a világnak nem jó. És a világ tudja ezt. Amikor tavaly ősszel Indonéziát is elérte a délkelet-ázsiai pénzügyi válság, nagyon hamar beindult a Valutaalap-Világbank-gépezet, és körvonalazódott is egy megállapodás, amelynek az lesz/lenne az eredménye, hogy a világgazdaság belepumpál az országba negyvenhárommilliárdot, dollárban, ami eszelősen sok pénz. Az elvárás a szokásos: piackomformitás, a külföldi tőke beáramlását gátló akadályok lebontása, szubvenciók felszámolása, korrupciómentes, monopóliumoktól megtisztított gazdaság.
És az indonéz gazdaság, az sajnos nem ilyen, és elég nehéz még csak az utat is vizionálni, amelyen haladhatna, hogy ilyen legyen. Vegyük sorra!
Amikor
Szuharto harminckét éve
ne is firtassuk most, milyen és mennyire véres körülmények között hatalomra került, Indonézia végül is egy szerencsétlen posztkoloniális izé volt, ahol hirtelen rossz lett kommunistaság gyanújába keveredni, gazdasági potenciál, helyi tőke semmi. A szekuláris, vallásokat és kultúrákat átívelő államideológia köpenye alól a hadsereg páncélozott ökle csapott le minden békétlenkedőre, és ahogy teltek az évtizedek, Indonézia is fokozatosan besorolt a természeti kincsek, olcsó munkaerő, beáramló tőke csapásirányán nyomuló délkelet-ázsiai fellendülésbe. A helyben erőre kapó gazdasági tényezőknek három fő erővonala alakult ki mára.
Az egyik a lakosság mintegy három százalékát jelentő
kínaiak
csoportja, akik a kiskereskedelemtől fokozatosan eljutottak a bankrendszer csúcsaiig, és vitathatatlan, hogy arányszámukhoz képest kirívóan nagy mértékben vannak jelen a gazdasági életben. Ismerjük ezt: amíg a dolgok működnek, az ilyesmi egyszerű tény, ha viszont bajok vannak, kezdődnek a vádaskodások, teret nyernek az összeesküvés-elméletek, aztán fosztogatásokba torkollnak az események.
Így volt ez az elmúlt hetekben Indonéziában is, ahol senki sem értette, és még ma is homályos, miért gyűltek össze különböző városokban, különféle időpontokban több száz fős tömegek, amelyek egyszerre csak nekirontottak a kínai boltoknak, és amikor kihordták az utolsó karton Marlborót és az utolsó coca-colás rekeszt is, a földdel tettek egyenlővé mindent, amit lehetett, rossz esetben a boltost és családját is beleértve.
Emberi jogi csoportok alighanem joggal vetik föl, hogy katonai és kormánytényezők éppenséggel még időben leszögezhették volna: a bajokat nem a kínaiak csinálják. Ehelyett az ellenkezője történt, homályos nyilatkozatok arról, hogy hiánycikkek felhalmozódnak, árak emelkednek ok nélkül.
A másik tényező a Szuharto-család, autópálya-díjszedő, fakitermelő, papírgyártó félmonopóliumok, amelyeknek a túlélése forogna kockán egy esetleges szigorú reformpolitika következtében. Persze a családtagok nem egyedüli tőkések, hanem kínaiakkal alkotnak részvénytársaságokat is például, vagy éppen a hadsereg gazdasági mozgásaival fonódnak össze.
Mert a harmadik tényező maga
a hadsereg,
amely alkotmányban rögzített jogainál fogva lép ki a szigorúan vett honvédelem keretei közül, kereskedelmi hajózástól kezdve a szállodaiparig kapcsolódva be a még egy éve is felfelé pörgő indonéz gazdaságba. A Szuharto-féle, kommunizmusellenes egykori bástya alapköve ugyanakkor - gazdasági értelemben - inogni látszik: már a tábornoki kar tagjai körében is hallatszanak hangok, amelyek szerint a hadsereg talán a fegyverek használatának módszeres gyakorlása irányába húzódhatna vissza, meghagyva mintegy a politika és gazdaság bonyodalmas funkcióit a politika és gazdaság aktorainak, melyek, ha nincsenek, megteremtendők volnának mihamarabb.
Viszont negyedik - saját reményebeli - tényezőként ott van a
túlnyomó muzulmán
közösség, amely nagyobbik részében a szuhartói tűrés szűkös előnyeit élvezi, kisebb csoportjaiban viszont a dzsakartai utcákon kerékpározó, százszázalékosan tiszta anyagú szarongot viselő és nem-kínai indonézeket vizionál - hosszabb távon a gazdaság felsőbb régióiban is. És, meglepő módon ugyan, de informális kapcsolatokat tart a hadvezetés legmagasabb régióival. Amelyek például kínai boltosokat kényszerítenek arra - véletlenszerűen akár éppen kínai származású tábornokaik irányításával -, hogy osszák szét kedvességből a készleteiket a hirtelen lett, felhorgadt muszlimok között. (Csak néhány éve, hogy ez a kétszázmillió ember vallásos szélsőségekre egyáltalán gondolhat az alkotmány keretei között, de most már gondolnak.)
És mindezt most a
valutaalapi rendszerbe
kellene integrálni. Szuharto, akit lapzártakor még nem, de megjelenésünkkor már jó pár órája újabb öt elnöki évre hetedszer is újraválasztottak, drámaian ügyes taktikát választott: javasolta a valutatanács intézményét. Ez az instancia működik például Argentínában, Hongkongban, Bulgáriában és Észtországban. Egy vezető valutához (dollár vagy DM) köti a hazai valuta árfolyamát, és ha csökken a vezérvaluta-mennyiség, csökkenti a helyi pénzmennyiséget és viszont. Biztos, hogy nincs infláció, de a munkaerőpiac eldurvul, bankok mennek tönkre, egy nagy póker az egész. Ha valaki jó diktátornak gondolja magát, és elég öreg, gondolhatja, hogy ezt a kúrát pár év alatt keresztülveri, az utódainak egy ideig rossz lesz, ami utána jön, az pedig már a nemzet emlékezete.
Szuharto hajlik erre, az IMF (az amerikai kongresszus) számára túl nagy a rizikó. Egy - immár betiltás alatt álló - dzsakartai lap Szuhartót a címlapján pikk királyként ábrázolta (hogy miért pikk, ezt csak indonéz értheti), mert akárhogy keverik a paklit, mindig ő az elnök. A kormány nyilatkozott, mi az, hogy király, az indonéz államforma a köztársaság. Az, és a néphatalom nevében a lapokat Szuharto keveri.
A Valutaalap megérti, hogy Indonézia részére engedményeket kell tennie, hiszen a világ negyedik legnépesebb országának a sorsa forog kockán. Megérti, hogy ezt nem teheti nyilvánosan saját hitele miatt. Vagyis érdekelt a csendes, függöny mögötti megegyezésben, amely a következő hónapokban várható.
És eközben Szuharto gondolkozhat önnön utódlásáról, formálhatja az örökségét, csiszolgatva az arányokat a hadsereg, a családja, a népcsoportok gazdasági súlya, helye között. Biztos, ami biztos, ehhez új paklit kért, és a múlt héten megszavaztatta azért magának a helyi törvényhozással a rendkívüli teljhatalmat.
- kovácsy -
