Vitrolles már a negyedik francia város, ahol a szélsőjobb az úr a háznál. A két haditengerészeti, illetve idegenlégiós központ, a száznyolcvanezres Toulon és a harmincezres Orange (Orániai-ház, Vilmos, Hollandia, narancssárga szurkolók), valamint a pár évtized alatt szintén harmincezresre duzzadt Marignane 1995-ben úgy lett Le Pen-fellegvár, hogy a bal-jobb-szélsőjobb háromszögből az utóbbi éppen csak előrecsusszant. Vitrolles-ban viszont az időközi választások első fordulója után az élből esélytelen jobboldali RPR-UDF-jelölt visszalépett, és a kormánypártok a Nemzeti Front nyomulásának megfékezésére biztatták - bár talán a kelleténél bágyadtabban - választóikat, de helyi szekcióik biztatására Vitrolles lakosainak egy része üres szavazólapokkal sugallta: történjék, aminek történnie kell.
Modernizáció, vasmű
Így aztán Mégret-né, Catherine lett a polgármester, aki azonnali hatállyal különleges tanácsadójává nevezte ki Mégret urat, Brunót, aki voltaképpen a Nemzeti Front egyik adu ásza, egy jó esélyű Le Pen-dauphin, vagyis reménybeli utód. Madame Mégret két cambridge-i egyetemi év után is tudja az asszonynak az ő kötelességét, hogy ugyanis nevelni a sok kicsiny gyermeket, vezetni háztartást, támogatni férjet munkájában, amely nehéz és terhes sok felelősséggel. Támogatni olyannyira, hogy amikor a férj kampányfinanszírozási rendellenességek miatt a passzív választójogból éppen kirekesztetik, hiszen törvényt sértett, zokszó nélkül a helyére álljon, és győzzön. Aztán az új városi tanács első üléséről a bukott szocialista polgármester már csak jelképes jelentőséggel vonulhatott ki elvbarátai gyűrűjében, fütyülve mindhiába az ellenállásbeli Partizándalt. Sokra ugyan nem megy vele, legfeljebb észbe juttatja, hogy ez az egész ellenállás-dolog (is) micsoda homályos, túlnagyított része a francia történelemnek. Mert van a republikanizmus, a szekularizált, fejlettül emberjogi, eszményítve elgondolt Franciaország egyfelől, másfelől meg a helyi szűkkörűség, az inkább laposkásan értelmezett érdekekből burjánzó, nagypofájú öntudat.
A vitrolles-i botránynak is könnyen áttekinthetők a konkrét okai. A hatvanas évek elején, De Gaulle tábornok országlása alatt, amikor a hagyományosan központosított francia állam még saját jelentős (és ilyenre is tervezett) gazdasági szerepének bűvöletében ezerrel vizionálta a "vegyes gazdaság" Amerika-ellenes külön útját, grasszáltak a gőgös, posztbirodalmi modernizációs programok. Új városok gyűrűje Párizs, Lyon és Marseille körül. Ezek a Komlók, Kazincbarcikák és Dunaújvárosok alapjában véve abban különböznek magyar megfelelőiktől, hogy több pénzt nyomtak beléjük, és az odaképzelt embertípus nem a munkaversenyző rabszolga volt, hanem a vidéki kötődésű patriarchális kistulajdonos. A tervezőasztalok körül sürgölődő hivatalnokok Vitrolles-t kétszázezres nagyvárosnak lőtték be, vasmű létesült (miután elkészült, rögtön tönkre is ment), az odacsődültek jó hitelekkel vehették meg a házukat, és húsz évvel később munkanélküliek szorongtak egyre nagyobb számban a provence-i verőfényben. Jelentős százalékban arab bevándorlók, értelemszerűen.
Kézilabda, hús
A szebb jövő letéteményesei és reménybeli élvezői között igen nagy számban voltak a fasizmus elől menekült olasz és spanyol bevándorlók egyszerű, kétkezi utódai, akik mára franciábbak a franciánál, Lópezek és Ferruccik ragasztják tele FN-plakátokkal a buszmegállókat és aluljárókat, mert idegesíti őket a Franciaországban élő egymillió rendezetlen helyzetű és négymillió papírokkal kellően ellátott külföldi, a honosítottakról nem is beszélve. A külföldiek a szupermarketekben telerakják a bevásárlókocsit hússal, mert futja a segélyekből, a francia pedig retteg a jövőtől, grasszál az utcán a sok fiatal arab, félelem és reszketés - ilyesformán artikulálódik a zavaros és okkal nyomott közérzet a városban. Vitrolles kézilabdacsapata nemrég Európa-bajnok lett, Anglade, a sportszerető szocialista polgármester, amatőr versenykerékpáros (mint a legtöbb francia), sportcsarnok építésével "jutalmazta" a drágán vett csapatot, a lakosokat pedig azzal büntette, hogy a városháza adóssága már húszezer frank per főre rúg. A nyakló nélküli közkiadásokat hamis számlák kísérték, lemondott több polgármester-helyettes, a városházi többség pedig egyszerűen elolvadt, amikor a kézilabdázóknak újabb pénzt kellett volna megszavazni. Jöttek hát az időközi választások, és hiába vetette le egy időre Anglade megkülönböztető ruhadarabját, a fehér selyemsálat, Vitrolles fölkerült az országos szégyentáblára, amelyről egyre kevésbé világos, hogy valóban szégyentábla-e.
Vitorla, örökség
Váratlannak semmiképpen sem mondható a fordulat. 1995-ben, az első elnökválasztási fordulóban Le Pen Vitrolles-ban majdnem harminc százalékot kapott. Pár hónappal később, a helyi választáson már csak háromszáz-egynéhány szavazattal győzött a szocialista polgármester, amiből nem vonta le a pártja a következtetést, hogy most talán másvalakit kellene elindítani.
A következtetések egyébként országos szinten már régóta fogalmazódnak: vitorlából szelet kifogni, idegenrendészni, kiutasítani, szigorítani. Charles Pasqua volt belügyminisztert, minden külföldi rémét, aki az elnökválasztási helyezkedések idején túlkombinálta magát, sokan egy leendő új párt élén látják. Egyik tanácsadója nyilatkozta a vitrolles-i választás után, hogy az 1998-as parlamenti választásokhoz közeledve még össze lehetne hozni egy pártot, amely a jobboldal és a szélsőjobb közötti mezőben keresne bázist. Más jobboldali politikusok - például az előző kormányfő és vesztes elnökjelölt, Edouard Balladur - azzal bonyolítják a helyzetet és értékelését, hogy felvetik: lehet, hogy egyszerűen nem lesz sem jobb-, sem baloldali abszolút többség a következő törvényhozásban, akkor aztán az egyesült jobboldal szétesik, De Gaulle örökségének lőttek.
A baloldal - mert ez a dolga - az RPR-UDF-koalíció gesztusszintű elébemenéseit ostorozza, fájlalva a vitrolles-i helyi szintű pártmegújulás hiányát, de taktikusan visszahúzódik a választási opportunizmus félhomályába, amikor most művész- és értelmiségi céhek sorra nyilatkoznak a vízumrendelkezések ellen, egyfajta engedetlenségi felhorgadás keretében. Értelmiség és republikánus baloldal vonzalmi összefonódottsága kelet-európai ember számára szempillantás alatt átélhető, ha bármennyiedik vonalbeli francia politikusok fényképeivel szembesül, és konstatálni kénytelen, hogy a rokonszenvesebbik csávó végül baloldalinak bizonyul.
Kézmosás, kultúra
Csakhogy ebben az egész intellektuelek-baloldaliság-dologban pontosan a tartalmi következetlenség az, ami lelepleződik végül. Most a francia jobboldalnak módja van újra mulatni ezen. Hiszen 1982-ben szocialisták hozták azt a rendelkezést, amely - a helyi szintű következetesség fokának függvényében - magánszemély által polgármesteri ellenjegyzéssel kiadott lakhatási igazoláshoz köti a gyanús szándékú külföldi beutazását. Amit a mostani, vitatott módosítási javaslat mindehhez hozzákövetel, az annak a hivatalos bejelentése, hogy a nem túl kívánatos vendég mikor távozott Franciahonból. Figyelés, követés, nyilvántartás. A petíciósok kijelentik, hogy igenis van illegális vendégük, a tervezett kiegészítéssel pedig máris szembeszegülnek. Nevezhetnénk akár látványos játéknak is, értelmiség, amint mossa kezeit.
Újdonság viszont, hogy a rutinos emberjogi aláírók tábora ezúttal kibővült, apolitikusnak, sőt jobboldalinak ismert filmesek, írók is csatlakoztak, mert a francia kultúrába az agyatlan kirekesztősdi valóban nem tartozik bele. Úgy hírlik, hogy Juppé miniszterelnök is el tudja képzelni a módosított törvényt a felháborodást kiváltó cikkelytervezet nélkül.
Más értelmiségi prominensek - így a filozófus Alain Finkielkraut - viszont azzal keltenek zavart, hogy rámutatnak: az új törvény olyan szar, amilyen, de a tiltakozás csak visszaüt. Az elit tiltakozása csak fölbosszantja a szegény népet, amelynek életviszonyai az előbbiek helyzetétől bántóan távol füllednek bele a reménytelen, indulatos keserűségbe, és a végeredmény nem lehet más, mint a távolság és idegenség fokozódása, a besűrűsödő dac, a konok bekeményítés, sodródás tovább, a jobbszélre.
Böfögés, mandátum
De végül is mit mutat a szélsőjobb ott, ahol immár második éve adminisztrál, mi változott Toulonban, Orange-ban, Marignane-ban, mit várhat Vitrolles, mit a franciák, akiknek az egyharmada (33 százalék, és ez sok!) becslések szerint legalább egyszer voksolt már a szélsőjobbra? Az iskolai étkeztetésben leállítják a mohamedán és zsidó gyerekek számára korábban bevezetett disznóhús nélküli menüket. A könyvtárakat előfizettetik szélsőjobb szennylapokra, a városháza elhelyezteti az arabozás, niggerezés, zsidózás szakirodalmát a szabadpolcokon. Megfojtják a balos szagú szociális intézményeket, létrehoznak viszont újakat, amelyek csak franciáknak hordanak ki ingyenebédet. Piti, ócska intézkedések, hátradőlve elégedetten rájuk lehet böfögni, röfögni, és a szélsőjobb szavazó örül, na, most megkapta a rohadt idegen, neki szar, és ez jó. Mert a szélsőjobb program ennyiről szól: legyen valaki, akinek rosszabb legyen.
Mégret-né férje, Bruno eközben előretekint, és ez még a veszte lehet. Elitiskolákat végzett, RPR-tag (vagyis gaulle-ista) volt, az iskolai oktatás - nem teljesen értelmetlen - "demarxizálásán" ügyködött darab ideig, aztán átcsatlakozott Le Penhez. Ért a politikusi politikához, ügyesen kampányol és kampányoltat, azon igyekszik, hogy bekormányozza a Nemzeti Frontot a politikai szalonokba.
Ezt a vérgyök és gallvalóság igazi franciái idegenkedve figyelik, mert hát nem szeretik az ilyen agyaskodásokat. Viszont Bruno - a közbülhelyezett Catherine-nal - ügyesen játszott, esélye van egy parlamenti mandátumra, Le Pen pedig idestova hetvenéves, utódlania kell. És ez az egész izé itt lesz, Európában, és ezután is figyelni kell rá, foglalkozni kell vele, ami önmagában sem volna kevés ahhoz, hogy tovább éltesse, forogjon a gyomor, legyen békeidőben is mindig szenzáció.
- kovácsy -
