Franciaország: a Bettencourt-affér - Sipisták és tányérnyalók

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2010. július 15.

Külpol

Bár a focicsapat penetráns világbajnoki szereplése az Élysée-palotáig felcsapó országos vihart kavart, ez mégis kismiska csupán az alant részletezett valódi párizsi égiháborúhoz képest. Dobsi Viktória (Párizs)
Bár a focicsapat penetráns világbajnoki szereplése az Élysée-palotáig felcsapó országos vihart kavart, ez mégis kismiska csupán az alant részletezett valódi párizsi égiháborúhoz képest.

A Bettencourt-ügy első jogi fejezete 2007 végén kezdődik, amikor a harmadik legvagyonosabb francia családi cég feje, Liliane Bettencourt kegyeltje ellen pert indít az idén 87 éves özvegy lánya, Francoise. Azzal vádolja az állítólag magyar felmenőkkel is rendelkező Francois-Marie Banier-t, hogy édesanyja törékeny szellemi állapotával visszaélve kicsalt tőle egymilliárd eurót.

Liliane cégalapító édesapjától örökölte meg a kozmetikai világelső l'Oréalt, melynek ma is főrészvényese és az igazgatótanács üléseinek résztvevője - ő a mintegy 17 milliárd eurót kóstáló birodalom nagyasszonya. Egyetlen gyermeke, a cégnél férjestül nyomdokaiba lépő Francoise Bettencourt-Meyers, akivel már jó ideje szóba sem áll, nemcsak a fotográfus, művész-polihisztor Banier kedvteléseire elszállt milliárdért neheztel, hanem arra gyanakszik, hogy a hatvan körül járó bonviván a vagyon nagyobb részére is ráteheti a kezét. Például úgy, ha sikerül örökbe fogadtatnia magát. Az eddig leginkább egy laza szappanoperára emlékeztető történet luxushelyszínekkel és -szereplőkkel (Banier egykori modelljei s barátai, köztük olyan sztárok, mint Silvana Mangano, Pierre Cardin vagy Johnny Depp) akkor vesz érdekes fordulatot, amikor az illetékes államügyész másfél évnyi pihentetés után elutasítja Francoise keresetét, ő pedig 2009 végén kezdeményezi anyja gyámság alá helyezését.

A komornyik közbelép

Francoise mindent egy lapra tesz fel: átadja a hatóságoknak azokat a hangfelvételeket, melyeket egy úrnőjéért aggódó, netán jól megfizetett komornyik rögzített hónapokon át, s amelyek nyomán a Bettencourt-sztori egy csapásra Woerth-üggyé lép elő, és a politikai hírek élvonalába kerül.

Eric Woerth jelenlegi munkaügyi miniszter, aki az év, ha nem a ciklus legérzékenyebb témájáért, az ősszel esedékes nyugdíjreformért felel, ez év márciusáig a költségvetési tárca és közhivatalok élén állt. Ebben a minőségében felügyelte a közszolgáltatások és közintézmények átszabását a takarékosság nevében, arcot adott a Sarkozy hatalomra kerülésekor végbevitt adóreformoknak, melyek közül a legtöbbet kritizált ún. adópajzs (bouclier fiscal) ötvenszázalékosra szállította le a legvagyonosabbak adóelvonását, hogy így csalogassa haza Svájcból, Belgiumból, innen-onnan a tehetős emigránsokat. Woerth vezényelte az adócsalók és az adóparadicsomok, a külföldi, adóelkerülést szolgáló bankszámlák ellen indított kampányokat is - majd ő próbálta meg sikerként eladni a meglehetősen sovány eredményeket.

Mindezek ismeretében elég nagyot robbant a hír, mely szerint felesége, Florence két és fél éve annak a Liliane Bettencourt magánvagyonát kezelő cégnek a befektetési igazgatója, amely javainak egy részét eltitkolt svájci bankszámlákra menekítette, és diszkréten egy Seychelle-szigeteki kontót is beszerzett. Kiszivárogtak a felvételek azon szakaszai is, melyekben a cég vezetője, Patrice de Maistre "jó barátnak" minősíti a minisztert, vagy azt állítja, hogy felesége egyenesen az ő kérésére került alkalmazásba. A június közepétől részletesen is publikált dialógusok - kedvencünk az a tartuffe-i magaslatokra jutó részlet, melyben De Maistre egy vitorlást próbál ajándékoztatni magának a "svájci pénzből" - tragikomikus bizonyítékokkal szolgálnak Liliane jóakaróinak haszonlesésére és a hatalmi szférák érdekeltségére az ügyben.

Nézd csak, egy becsületrend!

Szerencsétlen az időzítés is: a Canard Encha”né, a mindentudó szatirikus magazin jóvoltából néhány hét leforgása alatt négy államtitkár visszaélése (közpénzzel vagy a pozíciójával) került napvilágra. Párttársai és a köztársasági elnök mindenesetre kiálltak Woerth becsülete mellett, aki maga is értetlenül fogadta a botrányt. Akárcsak külügyminiszter kollégája, Bernard Kouchner, akinek újságíró felesége két éve az állam külföldi audiovizuális médiumait összefogó vállalatcsoport igazgatója lett, az összeférhetetlenséget firtatóknak így válaszolt: rossz az, aki rosszra gondol, mindig a nőket bántják; az ő felesége profi, és ha ilyen gyanú felmerülne, ő maga lenne az, aki rögtön lemondana.

A Woerth nyomába eredő újságírók azonban egyre több kényes részletet tálaltak föl. Florence, aki korábban a Rothschildoknak is dolgozott, majd két, részben állami tulajdonban lévő, lovassportokat és -fogadásokat felügyelő cégnél volt állásban, 2008-ban maga is alapított egy versenyistállót. A 27 fős tagság többsége cégtulajdonosok, igazgatók neje, a Dam's bejegyzésére pedig Chantillyban került sor, ahol a férje ma is polgármester.

Woerth-nek a városka vezetése és miniszteri tárcája ügyes-bajos dolgai mellett arra is maradt ideje, hogy a kormánypárt kincstárnokaként személyesen vezesse a külföldre szakadt franciák körében végzett adománygyűjtést. Kapcsolatot tartott a Premier Cercle névre hallgató klubbal is, mely a kiemelt párttámogatókat tömörítette. Ennek tagja természetesen Liliane is, akinek a Woerth felügyelete alá tartozó adóhivatal utalta át évente az adópajzson fennakadt milliókat. 2008-ban állítólag harmincat - épp abban az évben, amikor történetesen a miniszter adta át a milliárdos vagyonkezelője által kiérdemelt becsületrendet is.

Sarkozy egyelőre töretlenül támogatja a szakembert. A ragaszkodás talán érthető is: a korábban Jacques Chirac kampányát is pénzügyileg igazgató Woerth a 2007-es választáshoz mintegy hétmillió eurót kalapozott össze, ami - különösen a szocialisták százezrekben mérhető gyűjtéséhez képest - igazán szép eredmény. A Woerth megmentéséért rendezett első tűzoltás alkalmával távozott tehát két hírbe hozott államtitkár, Florence is beadta lemondását, Sarkozy pedig levélben intette mérsékletre és takarékosságra a kormánytagokat.

A könyvelő kitálal, de van, amit visszaszív

Ám egy újabb fordulat gyorsan feledtette e lépéseket. Július 6-án egy internetes portál interjút közölt Liliane Bettencourt volt könyvelőjével, akinek 13 év után feltehetően azért mondtak fel 2008-ban, mert kiállt Banier ellen, és más alkalmazottakhoz hasonlóan az özvegy érdekében tanúskodott a lánya mellett. Claire T. előző nap a nyomozókkal is közölte, hogy a Bettencourt házaspár, akiknél a francia társaság krémje mellett politikusok is gyakran megfordultak, rendszeresen bankjegyekkel kedveskedett az utóbbiaknak is. A könyvelő, aki heti 50 ezer eurónyi készpénzt vett fel a család napi költségeinek rendezésére, gyakran maga készítette elő a borítékokat, így állítása szerint 2007 tavaszán is őt kérte meg Patrice de Maistre, hogy vegyen fel 150 ezer eurót, úgymond Eric Woerth-nek, az elnökválasztási kampányra. Az interjúban a könyvelő arra is utal, hogy miközben Sarkozy volt a Párizzsal egybeépült Neuilly-sur-Seine, a leggazdagabb francia település polgármestere, rendszeresen megfordult náluk, és nála is landoltak borítékok.

Az interjú végképp kiveri a biztosítékot. Az UMP szóvivői fasiszta módszereket emlegetnek, és a harmincas évekre jellemző rágalomhadjáratokat. Megszólal Sarkozy is. "Elég legyen" - kiáltja Eric Woerth-szel nem csupán a kormánnyal szolidáris sajtó, hanem patinás politikai veteránok is. Higgadtabbak felvetik, hogy talán érdemes lenne törvénnyel behatárolni a politikusok mozgásterét, és a jobboldalon is megszólalnak kritikus hangok. Egyes főszerkesztők és pl. Alain Juppé is - aki épp Chirac egyik leghírhedtebb pártfinanszírozási stiklijéért vitte el a balhét, és így nyitott szabad utat Sarkozy jelöléséhez - minisztercseréket javasolnak, a képviselők két törvényt is megtorpedóznak a parlamentben. Bár az ellenzék viszonylag óvatosan, de szívósan ragaszkodik a helyzet tisztázásához, őket és az interjút közlő, egyébként nyíltan Sarkozy-ellenes portált is a szélsőjobb sikerének előmozdításával vádolják. Közvélemény-kutatások jelennek meg arról, mennyire tartják korruptnak politikusaikat a franciák, és az elnök amúgy is csekély népszerűsége tovább apad (kb. 26 százalék). Claire T. eltűnik, és a rendőrök csak két nap múlva találják meg - az éjszakai kihallgatás részleteit hajnalban már hozza a baráti Le Figaro. A korábban a nyomozati anyagok szellőztetését kritizáló politikusok ezúttal kapva kapnak a sajtó jólértesültségén: a tanú visszavonta vallomását, az ügynek ezzel vége, jöhet a kánikula, szünidő, a parlamenti vizsgálóbizottság pedig ráér szeptemberig. A behatóbb vizsgálódás után kiderül, hogy csak a Sarkozy borítékjaira való pontos utalást vonta vissza könyvelőnk, a kampányfinanszírozást és egyebeket illetően nem tágít.

Az utóbbi napok történései újra reflektorfénybe állítják a Bettencourt-ügy másik fontos alakítóját is: a nanterre-i bíróságot és az ott uralkodó légkört. A dossziéért nyílt harcot folytat az egymás kölcsönös diszkvalifikálásáért lobbizó bírónő és az államügyész. Az utóbbi, aki egykor független vizsgálóbíróként épp politikai botrányok felgöngyölítésével szerzett hírnevet, ma köztudottan Sarkozy barátja, kinevezését nem is támogatták a szakmai érdek-képviseleti szervek, ráadásul... ő is szóba kerül a hangfelvételeken. De Maistre az ő jóindulatáról is biztosítja Liliane-t, terveiről az Élysée közvetítésével értesül - így már 2009 nyarán tud róla, hogy szeptemberben elutasítják majd Florence keresetét. Idén júniusban, a hangfelvételek részleteinek publikálását követően az idevágó törvényeket figyelmen kívül hagyva maga az államügyész indít nyomozást a magánélet védelme nevében, ő rendeli el a komornyik és a könyvelő őrizetbe vételét is.

Bármi legyen is az igazság Claire T. sztorijából - egyelőre még a hangfelvételek valódisága sem hivatalos -, a mozaikok összeillesztése után nehéz nem észrevenni, hogy a Bettencourt-afférban Sarkozyék tábora, a médiát és a mozgósítható állami hivatalokat is ideértve, Liliane pártjára állt. Feltehetően nem érdekük sem a valódi konfliktus kiteregetése, sem az idős hölgy és környezetének magukra haragítása, inkább eltussolnák a több jel szerint valóban az örökösnő kizsebelésén munkálkodók felelősségre vonását. Claire T. vádjai természetükből fakadóan nehezen bizonyíthatók, azaz Woerth erényességének látszata ma már fontosabbnak látszik a tényeknél. Ráadásul karrierjének kezdetéről is előkerült néhány valóban kompromittáló információ, többek között a regionális számvevőszék marasztalta el több ízben a közvagyonnal való visszaélésért. A korrupciós botrányokkal az utóbbi időben szintén jól ellátott britek példáját egyre többen emlegetik. Ott ugyebár az érintett miniszter már rég lemondott volna, ezzel is jelezve szolidaritását a kormány iránt - amely nem mellesleg továbbra is főleg a szerényebb társadalmi csoportoktól von meg forrásokat a takarékosság jegyében. A könyvelő támasztotta viharban elsikkadt például az új költségvetési miniszter bejelentése a fogyatékkal élők juttatásai és a lakástámogatások csökkentéséről.

*

A francia politikai, gazdasági és médiaelit összefonódása nyilván nem újdonság, és talán De Gaulle kivételével minden elnöknek és kormánynak voltak gyanús ügyei és botrányai - épp ezek függvényében alakult ki 1988 óta a pártfinanszírozás törvényi kerete. Ez az ügy talán azért szól olyan nagyot, mert a jelenlegi gazdasági-társadalmi légkörben még nehezebben igazolható, hogy a kampányával és szlogenjeivel, "ami a szívemen, a számon" retorikájával épp az "egyszerű embereket", sőt a szélsőséges Nemzeti Fronthoz átigazolt csalódottakat elhódító Sarkozy legfeljebb szimbolikus ügyekben tett az ő kedvükre. A válsággal is súlyosbított megélhetési problémákra az elnöknek nincsenek hihető megoldásai. Nehezen felejthető első, ún. bling-bling, rongyrázós korszaka, a villogás a legnagyobb francia dinasztiák sarjaival, médiabirodalmak urainak barátságával. Ma újra felmerülnek mandátuma első gesztusai: a győzelmet a Concorde téren várakozó tömeg helyett először a Champs-Élysées luxuséttermében, válogatott barátaival ünneplő államférfi; a kolostori elmélyedésnek ígért, de a tizenegyedik francia vagyon örökösének jachtján töltött első vakáció. A szólamok és a gyakorlat közötti szakadékon egyre nehezebb átlibbenni. Mintha a Bettencourt-ügy összecserélte volna a képeket és a feliratokat, és illetlen, groteszk karikatúrákká rajzolta volna át a "kapitalizmus áterkölcsösítéséhez", az adóparadicsomok elleni harchoz és a nadrágszíjak nagy, közös meghúzásához készített illusztrációkat.

Kérdés, hogy vissza lehet-e csinálni az egészet.

Neked ajánljuk