Fadlallah az ország relatív - és hamarosan abszolút - többségét kitevő libanoni síita közösség első számú vallási vezetője volt, de követőit, azaz azokat a híveket, akik őt tartották mardzsájuknak, vallási vezetőjüknek, az iszlám világ számos országában megtalálhatjuk Tunéziától Afganisztánon át Pakisztánig, Latin-Amerikától Kanadán át Ausztráliáig. (A síita közösségekről lásd korábbi cikkünket: Többség kisebbségben, Magyar Narancs, 2010. február 25.) Az arab újságírók doyenje, az egyiptomi Muhammad Haszanein Heikál nekrológjában nyitott, pragmatikus személyiségnek nevezi őt, "akinek tragédiája, hogy közvetlen politikai hatását csak Libanonban tudta kifejteni, holott világszínvonalú iszlamista politikai gondolkodó volt".
E kijelentés csak részben igaz; életművében ugyanis összekapcsolódik a síita vallási-politikai gondolkodás három központi régiója: Libanon, Irak és Irán. A dél-libanoni Ajnáta faluból, több vallástudóst adó családból származó Muhammad Huszajn Fadlallah szajjid volt, Mohamed próféta harminchatodik leszármazottja. 1936-ban, az iraki Nedzsefben született, ahol apja, Abdulraúf vallási tanulmányokat folytatott. Fadlallah így a síizmus akkori első számú vallástudományi központjában végezte több mint húszéves tanulmányait; a korszak két legnagyobb síita vallástudósa, Muhszin al-Hakím és Abulkászim al-Khúí ajatollahok voltak a mesterei.
Libanon és Irán közt
Bár mindketten a síizmus apolitikus irányzatát képviselték, Fadlallah - két, részben ugyancsak libanoni gyökerű - hallgatótársával, Muhammad Báqir al-Szadrral és Muhammad Mahdi Samszuddínnel az iraki Dawa Párt keretében hamar politizálni kezdett. 'k hárman lettek - az iráni Khomeini mellett - a síita politikai-teológiai gondolkodás meghatározó teoretikusai a század második felében.
Amikor 1966-ban Fadlallah viszszatért a sokfelekezetű Libanonba, és megkezdte saját vallási-társadalmi intézményhálózatának kiépítését, már sajátos elképzeléssel bírt a síiták politikai jövőjéről. Szemben a konfesszionalizmus (a felekezetiségen alapuló hatalommegosztás) felszámolására a világi, progresszív baloldali pártokkal is szövetségre lépő legbefolyásosabb síita vezetővel, Músza al-Szadrral és a hagyományos síita családok uralmát támogató Haszan al-Sírázíval, Fadlallah elsősorban a libanoni síiták vallási és politikai öntudatának erősítését tűzte zászlajára. Ez a meghirdetett program volt az első lépés azon az úton, amely során Fadlallah igyekezett eltávolodni a hagyományos vallási-tudományos központnak számító Nedzseftől, és független, kvázi nemzeti utat ajánlott Libanon síitáinak.
A polgárháború 1975-ös kitörése után Bejrútból a város déli, síiták lakta negyedeibe (Bir al-Abed, majd Háret Hreik) költözött, amelyek hamarosan az iráni iszlám forradalom támogatta radikális fiatalok gyűjtőhelyévé váltak. Miután az első számú vezető, Músza al-Szadr 1978-ban Líbiában eltűnt, utóda, az egykori nedzsefi hallgatótárs, Samszuddín pedig nem támogatta az iráni forradalom libanoni exportját, az új utakat kereső fiatalok az Izrael 1982-es libanoni offenzíváját élesen elítélő Fadlallahban találták meg támogatójukat. Így vált a 80-as évek elején létrejött radikális szervezet, a Hezbollah "spirituális vezetőjévé", ahogy a nyugati sajtó aposztrofálta az ekkor már csak zord testőrgyűrűben megjelenő, szigorú tekintetű, de a világsajtónak szívesen nyilatkozó vallástudóst. Jamal Sankari könyvében (Fadlallah: The Making of a Radical Shi'ite Leader) megjegyzi: a 80-as években Fadlallah jelentős támogatást kapott Iránból, és kiváló kapcsolatokat ápolt a forradalom vezetőjével, Khomeini imámmal. Hivatalosan azonban semmilyen pozíciót nem töltött be a Hezbollah vezetésében.
Az amerikai sajtó akkor aposztrofálta a Nyugat első számú ellenségeként, amikor a Hezbollahot kapcsolatba hozták a bejrúti amerikai nagykövetség, majd az amerikai és francia tengerészgyalogosok bázisai ellen 1983-ban végrehajtott öngyilkos támadásokkal; ezekben több mint 300 ember vesztette életét. Ezt követően Fadlallah ellen több merényletet is megkíséreltek, amelyek közül a leghíresebb az a 60 halálos áldozatot és 200 sebesültet követelő 1985-ös akció volt, amely mögött - miként William Casey, volt CIA-főnök Bob Woodwardnak adott utolsó interjújában elmondta - az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia állt.
Szemben Iránnal
Fadlallah kapcsolata Iránnal 1989 után megromlott. Ennek először személyes oka volt: a libanoni vezető ugyanis Khomeini halála után nem fogadta el a nem az első vonalbeli vallástudósok köréből érkező új vezető, Ali Khámenei ajatollah kompetenciáját. A mélyebb törés azonban a 90-es évtized első felében következett be, amikor Fadlallah nyíltan igyekezett függetleníteni magát a síita vallási oktatási-tudományos hálózatoktól, azaz a vezető szerepet játszó iraki Nedzsef és az iráni Kom hauzáitól. Ez a lépés szokatlan volt az uléma körében: a vallási vezetők ugyanis - mint általában e hauzák tanítványai, majd irányítói - nem lépnek ki e hálózatból, annak hierarchizált részei. Fadlallah felismerte a libanoni síiták különleges helyzetét: Irán 90 százalékos síita lakosságával és Dél-Irak ugyancsak homogén síita tömbjével szemben a cédrusok földje vallási felekezetek egyedülálló keveréke. A síiták ugyan egyre nagyobb többségben vannak és lesznek, de az állam működtetése, az állam és a síiták viszonya csak e multikonfesszionalista viszonylatban értelmezhető. Így egy tisztán forradalmi síita állam létrehozása Libanonban nem elképzelhető - jelentette ki.
Ezek a modernizmus irányába tett léptei hamarosan konfliktusokat gerjesztettek közte és az iráni vezetés között. Amikor 1994-ben meghalt a Komban első számú mardzsának tekintett Áráki nagyajatollah, és az iráni vezetés a forradalom vezetőjét, Khámenei ajatollahot nevezte meg utódának, Fadlallah nyíltan szembeszállt a döntéssel, újból megkérdőjelezve Khámenei alkalmasságát. Ugyancsak a Kommal szembeni oppozícióját jelezte, hogy több alkalommal kinyilvánította: ő maga az apolitikus álláspontot képviselő nedzsefi Ali al-Szísztáni ajatollah követőjének tartja magát.
Az évtizedek alatt végzett tanulmányok, tanítás, fatvahozatalok, bírói ténykedés és saját jogértelmező munkák elkészítése után ő maga is mardzsa lett: 1995-től követőinek száma megsokszorozódott. Mivel fatváiban alapvetően a libanoni multikonfesszionalista viszonyokra épített, hamar népszerűvé vált a hasonló körülmények között, általában kisebbségben élő nyugati, afrikai vagy ausztráliai síiták körében. Megerősödött a saját intézményrendszere, ugyanis híveinek növekvő számával nőtt az általuk neki mint mardzsájuknak fizetett khumsz, azaz az ötöd mértéke is. E bevételekből komplex oktatási, egészségügyi, szociális intézményhálózatot tartott fenn Libanonban és az említett régiókban.
Jogértelmezése számos - az iszlám világban így értelmezendő - liberális elemet tartalmazott.
A progresszió kis lépései
A férfi és a nő egyenlőségét hangoztatta, elítélte a családon belüli erőszakot, jogot adott a feleségnek az ellenállásra, amennyiben erőszak éri a férje részéről. Szigorúan tiltotta a női körülmetélést, amit az iszlámtól idegen szokásnak bélyegzett. A vallási kötelezettségekkel járó női érettség korhatárát - más vallástudósok kilenc évével szemben - tizenhárom évben határozta meg. A többvallású társadalmakban élők számára fontos fatvája volt, hogy valamennyi vallás követőjét vallásilag tisztának tartotta. A velük való érintkezés nem követelt rituális tisztálkodást a vallási előírások - például az ima - teljesítése esetén. E véleménye miatt síita és szunnita vallásjogtudósok is hevesen támadták. Ugyancsak a diaszpórában élők életkörülményeit figyelembe vevő nézete az, hogy az egyszerű muszlimnak (a "követőnek") nem szükséges minden kérdésben egy mardzsa előírásai szerint élnie; ha nem tud megfelelően tájékozódni az általa követett vezető véleményéről valamely kérdésben, más mardzsáé is megteszi. Sokat támadták azt a fatváját, amely engedélyezte a dohányzást a böjti hónap idején. "Ramadán alatt tilos az étel, az ital, a nemi élet. A dohányzás viszont nem feleltethető meg egyiknek sem. Aki pedig nagyvárosban böjtöl, a városi levegővel - saját akaratából, mert akár el is utazhatna jó levegőjű vidékre a böjt alatt - is lenyel annyi füstöt és port, amennyi ugyancsak saját elhatározásából cigarettázáskor kerül esetleg a gyomrába" - fejtette ki egy ízben e sorok írójának.
A nyugati sajtó azonban politikai szemüvegen át tekintett a libanoni vallástudósra. Márpedig az arab- izraeli konfliktust naponta megélő Fadlallah ebben a kérdésben radikális maradt. Nagy hatású pénteki prédikációiban keményen ostorozta a zsidó államot és a fő támogatójának tekintett Egyesült Államokat. Szétválasztotta azonban a vallásilag megdicsőült mártíromságot és a szigorúan elítélendő öngyilkosságot. Míg a Dél-Libanonban 2000-ig jelen lévő izraeliek elleni akciók áldozatait mint a hazájukért vallásilag törvényes összecsapásokban harcoló mártírokat dicsérte, a szeptember 11-i terrortámadás végrehajtóit öngyilkosoknak titulálta, és a támadásokat elítélte.
Élete utolsó évtizedében jegecesedett ki saját államelméleti nézete, miszerint a vilájat al-faqíh (azaz a vallástudós uralma) elmélete helyes, ám a jelenleg Iránban megvalósult forma, azaz a kijelölt vezető vallástudós abszolút hatalma helytelen. Az ideális vezetés egy vallástudósokból álló grémium lenne (saját szavaival: egyfajta bíborosok tanácsa), amely primus inter pares alapon választana vezetőt magának, de a döntéseket együtt hoznák. Úgy fogalmazott: "E grémium szerepe egyes nyugati államok alkotmánybíróságaihoz hasonlítana."
Fadlallah és a Hezbollah kapcsolata az Iránnal fennálló feszültségek ellenére a kölcsönös tiszteletre épült. A 2006-os izraeli bombázások idején Fadlallah csak Haszan Naszrallah főtitkár személyes kérésére hagyta el a lerombolt Háret Hreiket, majd pénteki beszédében fiainak, hősöknek és mártíroknak nevezte az iszlám ellenállás harcosait. Az utolsó években a főtitkár többször is kikérte a vallási vezető véleményét politikai kérdésekben. Fadlallah július 7-i temetésén több százezer síita jelent meg, hitet téve a rendezvényt szervező Hezbollah politikája mellett.
Az utóbbi években több progresszívnek tekintett síita vallási vezető-gondolkodó hagyta itt az árnyékvilágot. 2001-ben a libanoni Muhammad Mahdi Samszuddín, tavaly Huszein Ali Montazeri ajatollah, idén Fadlallah távozott. Szakértők szerint a XX. század második felének "nagy generációja" tűnt el velük, s az utódok jelenleg nem láthatók. De Musztafa Allús libanoni politikai elemző nem pesszimista: a síizmus nyitott a progresszióra. Mivel a vezető vallástudósok által a jog folyamatos újraértelmezése folyik, a modernizáció összekapcsolása a hagyományokkal minden korban adott lehetőség. Csak a megfelelő személyek kellenek hozzá. Miként a modernizáció elutasításához is.
