A magyar köznyelvben még mindig Grúziaként szereplő, hivatalosan már Georgia névre hallgató ország szombaton parlamenti választást tart. A szó szerint Európa és Ázsia határán fekvő, nagyjából négymilliós kaukázusi ország választása alapesetben nem tűnhetne kiemelkedően fontosnak, de a múlt héten szintén választást tartott Moldovához hasonlóan Georgia elhelyezkedése és modern történelme miatt különös figyelmet kap 2024-ben. Nemcsak Oroszország az északi szomszédja, de amolyan mini-Ukrajnaként ők tapasztalták meg elsőként, hogy is néz ki a nemzeti érdekérvényesítés arrafelé, hiszen 2008-ban hetek alatt rohanta le a nála sokkal kisebb országot Vlagyimir Putyin hadserege.
Grúzia állapotát tekintve ráadásul jól mutatja, mit tervezett eredetileg Putyin Ukrajnával: az ország két része, Abházia és Dél-Oszétia jelenleg is orosz támogatással létező szakadár állam, ami azt jelenti, hogy bár a nemzetközi közösség Grúzia részeként ismeri el őket, a gyakorlatban teljesen független közigazgatással bírnak Tbilisziből, ahonnan át sem lehet csak úgy menni ezekre a területekre. Ezek a szakadár államok épp arra jók, hogy igény – tehát túlzott nyugati orientáció – esetén működésképtelenné tegyék az országot. 2008-ban épp ezeknek a területeknek az elszakadási igényeire – válaszként Koszovó nyugat által villámgyorsan elismert függetlenedésére - hivatkozva rombolták porig az oroszok az ország egy részét. (A putyini terv valószínűleg tehát ilyesmi lett volna Ukrajnában is a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság névre hallgató két bábállammal). Grúzia, főleg a fővárosa továbbra is nagyon rajong az Európai Unióért – Tbilisziben konkrétan több EU-s zászlót lehetett látni a 2010-es években, mint az EU-tag Magyarországon összesen –, az orosz propaganda szép lassan nemcsak eltérítette a demokratikus vágyakat, de még azt is sikerült némileg elfeledtetnie, hogy épp Oroszország mészárolt le a nagyon közeli múltban sok-sok lakost.
Ezzel a háttérrel természetesen Grúzia hétvégi döntése is könnyen összefoglalható: Nyugat vagy Oroszország? A kérdésnek vannak persze mélyebb rétegei. Az ugyanis egy dolog, hogy az országot 2012 óta irányító Georgiai Álom párttal annyira nem jó viszonyt ápoló Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borell úgy jellemezte a választást, mint „az igazság pillanata, ahol a grúz népnek el kell döntenie, melyik utat akarja elérni: Európa felé vagy Európától való elszakadáshoz”, de maga a kormánypárt is nagyjából ezt mondja. Utóbbi viszont nem ennyire profánul: azzal arrafeleé is tisztában van mindenki, hogy az Oroszország nyújtotta lehetőségek tényleg csak keveseknek szimpatikusak, úgyhogy marad a létezésért folytató harc: a Georgiai Álom ugyanis azzal kampányol, hogy ha nem ők maradnak hatalmon, Oroszország megtámadja az országot. A párt Facebookon videókban hasonlítja össze a szétbombázott Ukrajnát és a békés grúziai városokat, de még az utcára kitett választási óriásplakátokon is egymás mellé helyeztek egy-egy ikonikus tönkretett ukrán, és egy fontos, természetesen érintetlen saját épületet a rövid üzenettel: „Nem a háborúra!”
A háborús pszichózist jól ismerjük a magyarországi EP-kampányból is, de érdemes hozzátenni, hogy Grúziában a különösen gátlástalan kampány ellenére nem teljesen irreális aggodalom ez, hiszen se NATO-tagság, se semmiféle valódi védelmük nincs, miközben a saját bőrükön tapasztalták, mennyire dühös tud lenni Vlagyimir Putyin, ha egy posztszovjet ország nem az ő kedve szerint döntene a saját sorsáról. Ráadásul arról is éles emlékek élhetnek Grúziában, hogy milyen segítséget kaptak: természetesen az égvilágon semmilyet, sőt, Vlagyimir Putyin továbbra is szívesen látott vendége volt a nyugati politikusoknak. Magyar részről sokatmondó adat, hogy akkoriban Orbán Viktor ellenzékből még vadul verte az asztalt a támadás miatt, 1956-ot felhozva nevezte kötelességnek a megtámadott ország melletti szolidarítást, miközben Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként még bőven jó viszonyt ápolt az orosz elnökkel.
Grúziában tehát nem a nyílt oroszbarátság, hanem a félelem az oroszpárti erők politikai alapja, amire már évek óta építik azt a sajnos megint csak nálunk is ismert narratívát, ami szerint Ukrajna a hibás az orosz támadás miatt. A korábbi miniszterelnök, az országot de facto ma is irányító oligarcha, Bidzina Ivanishvili idén áprilisban már odáig ment, hogy létezik egy globális háborúpárti kör, amely titokban befolyást gyakorol a NATO-ra és az EU-ra, és ez a csoport korábban Grúziát és Ukrajnát is ágyútöltelékként próbálta felhasználni, de a georgiai kormány megakadályozta a második front megnyitását. Ezeket a narratívákat nagyon lelkesen terjesztették az orosz fenntartású Telegram-csatornák, ahogy azt is a nyugattal való konfliktusként keretezték, hogy – bár jelentős tiltakozásokat, sőt utcai összecsapásokat eredményező tiltakozás ellenére – bevezették a maguk idegenügynök- és homofóbtörvényét is, nagyjából szóról szóra azokkal a feltételekkel, amivel a putyinista országok szokták ezt tenni. Előkerült a külföldi befolyás elkerülésétől kezdve a civil szervezetek listázásán át az LMBTQ-propagandáig minden, amit szoktunk látni a keleti blokkban. Ez a putyinizmus nemcsak annak fényében meglepő, hogy tényleg rossz emlékeik vannak az orosz világról, hanem azért is, mert arról az országról beszélünk, aminek egykori elnöke , Mikhail Szakasvili 2004-ben az ország összes rendőrét kirúgta az elhatalmasodott és kezelhetetlenné vált korrupció miatt, pár hónap alatt teljesen új állományt képeztetett ki, és az Egyesült Államokból szerzett rendőrautókat és egyéb felszereléseket a rend hatákony biztosítására. Ennek köszönhetően ma is látni a szovjet hangulatú környezetbe sehogy sem illő rendőrségi Chevroletekbe az utcákon.
Ezt az irányt elfelejtené a Georgiai Álom: céljuk nem csupán a többség, hanem az alkotmányozó többség megszerzése (113 mandátum a 150-ből), a kontroll nélküli kormányzást pedig arra szeretnék használni, hogy például megerősítsék az LMBTQ-ellenes törvényeket, de
betiltanák az összes jelentősebb ellenzéki pártot arra hivatkozva, hogy ők a felelősek az Oroszországgal tizenhat évvel ezelőtt vívott háború kirobbantásáért, és újra ez a tervük.
A párt retorikájáról sokat elmond, hogy miután Tbilisziben október 20-án nagyszabású demonstráció zajlott „Georgia az Európai Uniót választja” mottóval, a becslések szerint százezer tüntetővel, a kormánypárt csak „LMBTQ Pride felvonulásként” jellemezte a tüntetést, amit többek közt azért szerveztek, mert az az Európai Tanács egyhangúlag leállította az ország uniós csatlakozási folyamatát. Ezeknek a tüntetéseknek most lehet utoljára politikai képviselete is, hiszen Irakli Kobakhidze miniszterelnök korábban már név szerint is felsorolta a betiltani vágyott ellenzéki pártokat, akiktől a tervek szerint a megnyert mandátumaikat is elvennék. Ezeket a pártokat igazából egy dolog köti össze: hogy jelentős esélyünk van bejutni a parlamentbe, illetve hogy kifejezetten Nyugat-barátnak számítanak.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a tördezett ellenzék rákényszerült valamiféle koordinációra: a sok-sok ellenzéki párt négy életképesnek tűnő csoportba tömörült. Köztük van a már említett egykori vezető, azóta már a börtönt is megjárt Mikhail Szakasvili mozgalma is, de a Georgiai Álomból kilépett egykori miniszterelnök, Giorgi Gakharia segítségével a remények szerint olyanokkal is számolhatnak, akiknek sok lett az autokratikus fordulat. Bár a négy lista közt sok ideológiai eltérés van, abban mindannyian megegyeztek, hogy a kritikáikat nem egymásra, hanem a kormányra irányítják, illetve mindannyian aláírták a Szaloma Zurabisvili elnök által javasúlt Georgiai Chartát, amelyben megállapodtak arról, hogy ellenzéki győzelem esetén technokrata kormányt alakítanak, ami helyreállítja a nyugati kapcsolatokat, és hatályon kívül helyeti a Georgiai Álom leggusztustalanabb törvényeit. A chartát szervező elnök szerepe egyébként is érdekes ebben a történetben, hiszen Zurabisvili elnökségét a kormánypárt támogatta 2018-ban, de azóta szakított a párttal, és mivel idén jár le a mandátuma, egyfajta búcsúajándéka is lehet a kormányváltás segítése.
Az ellenzéki kampány a helyzet ellenére a teljes ellentéte a minden létező állami forrást harcba állító kormányénak: nem háborúról beszélnek, hanem pozitívnak gondolt jövőképről, egyenlőségről, belföldi reformokról és persze arról, hogy Georgia 2030-ra készen állhat a csatlakozásra az Európai Unióhoz. Ezzel kéne versenyeznie a kormánypártnak úgy, hogy bár a Georgiai Álom hivatalosan szintén törekszik az EU-tagságra, főbb kereskedelmi partnerként Kínát és Iránt jelölték meg. És persze ahogy minden hasonló irányultságú kormány, a Fidesz is jó barátja a Georgiai Álomnak: október 22-én már az Országgyűlésben is lement a vita a „Magyarország és Georgia kormánya között a beruházások ösztönzéséről és kölcsönös védelméről szóló megállapodás kihirdetéséről szóló törvényjavaslatról”, de Szijjártó Péter is gyarkan találkozik Ilia Darcsiasvili külügyminiszterrel, még ha talán nem is olyan gyakran, mint Szergej Lavrovval.
A közvélemény-kutatások szerint a Georgiai Álom vezet, de nem hogy az alkotmányozó többsége nem valószínű, de a sima többsége sem: a kormánypártot legutóbb 34 százalékra mérték, a koalícióra készülő ellenzéki pártok viszont 53 százalékra számíthatnak, már persze ha mindenkinek összejön az öt százalékos bejutási küszöb. De nemcsak a bejutás a kérdés, hanem az is, hogy mit tesz meg a kormánypárt a győzelemért. Az országban most először használnak új elektronikus szavazatszámláló rendszert, tehát az ország többsége már papíralapú biztonsági másolattal, de online fog szavazni. Az új rendszert és azt látva, hogy a kormánypárt már elkezdte külföldi ügynöknek bélyegezni a választási megfigyelőket, többen is választási csalás miatt aggódnak, amit erősít, hogy Oroszországnak nem titkolt célja bebiztosítani a hatalmát az elmúlt években kicsit „kiszabadult” észak-kaukázusi régióban. Az előrejelzések szerint egy dologra lehet számítani: arra, hogy eredménytől függetlenül óriási tüntetések, esetleg zavargások lesznek az országban a várhatóan szombat este 8 körül nyilvánosságra hozandó mandátumarányok megismerése után. Illetve eredménytől nem függetlenül arra, hogy a két már említett szakadár régió akár megint felforrósodhat.
