Háború Kosovóért
Belegondolni is szörnyû, hogy mi van akkor, ha a NATO nem számolt már jó elõre azzal: a szövetségesek légi csapásait a szerb rendõrség és a jugoszláv hadsereg a kosovói albánokon torolja majd meg. Márpedig lapzártánkkor úgy tûnik, nem számoltak avval, hogy kétmillió embert néhány nap leforgása alatt el lehet tüntetni a térképrõl. Talán Clinton, Albright és Holbrooke még mindig túl optimisták voltak ahhoz, hogy elhiggyék, megtörténhet az, ami lapzártánkkor ténynek tûnik: Kosovót a szerb rendõrség vérbe borította. Ha tehát a NATO úgy gondolta, hogy Milosevic megvárja, míg szépen lebombázzák a hadseregét, aztán tétlenül nézi, amíg külföldi csapatok megszállják Kosovót, és valamiféle nemzetközi fennhatóság alá vonják, és ha a NATO nem dolgozott ki alternatív forgatókönyvet, akkor nagy baj van. A szerbiai radarok, kaszárnyák, kommunikációs és logisztikai vonalak elleni légi csapások szemmel láthatóan nem elegendõk a Kosovóban zajló etnikai terror megfékezésére. 1995-ben Nyugat-Boszniában azért lehetett mindez elég, mert a boszniai szerbek hadserege sokkal gyengébb volt, mint a Jugoszláv Hadsereg (VJ), és mert a piszkos munkát elvégezték a horvátok és a bosnyákok: a Krajinából, a bihaci zsebbõl és Nyugat-Bosznia déli részébõl õk ûzték ki a boszniai szerb erõket. És közülük szép számmal meg is haltak a harcokban.
Most Kosovóban a bosnyák és a horvát hadsereg 1995-ös szerepét három erõ tölthetné be: az albán hadsereg, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) és a NATO szárazföldi erõi.
Egyedül nem megy
Arra, hogy Tirana fegyveresen is beavatkozzon a konfliktusba - bármennyire is magától értetõdõnek tûnne -, vajmi kevés az esély: Albánia ugyanis jelenleg szünetel. Az albán kormány saját határain belül sem tudja fenntartani a rendet, hadserege nem létezik, úgyhogy ezt a verziót akár el is felejthetjük. Az U‚K-val némiképp más a helyzet. A szervezet tavaly tavasz óta komoly átszervezésen és változásokon ment keresztül. Az addig elszigetelt, jobbára családi vállalkozások laza láncolatából álló gerillacsapat többé-kevésbé egységes parancsnoksággal és parancsláncolattal rendelkezõ, egyes becslések szerint harmincezer harcost csatasorba állítani képes hadsereggé alakult át. A brit Jane´s Defence Weekly forrásai szerint a szervezetet elsõsorban egy Svájcban bejegyzett, az emigrációban élõ albánok hozzájárulásait gyûjtõ alapítvány finanszírozza; a Kosovói Köztársaság senki által el nem ismert kormánya állítólag 3 százaléknyi jövedelemadót vetett ki az európai országokban dolgozó albán vendégmunkásokra. Az U‚K arzenálját elsõsorban az albán államból 1997 tavasza után a tartományba áramló mintegy félmillió kézifegyverbõl állította össze: a könnyûfegyverzeten kívül vállról indítható rakétáik és aknavetõik lehetnek még, de ez utóbbiakból nem túl sok. Az U‚K sem fegyverzetében, sem szervezettségében nem fogható az 1995-ös bosnyák vagy horvát hadsereghez: és ha igazak a Kosovóból érkezõ hírek, úgy nem is sok sikerrel vették fel a harcot a jugoszláv hadsereggel és rendõrséggel szemben. Arra pedig, hogy a nyugati államok felfegyverezzék és kiképezzék az U‚K-t mint az autonóm vagy független Kosovo fegyveres erejét (ezt a segítséget 1992 és 1995 között megadták a horvátoknak), már sem idõ, sem politikai akarat nincs.
Ha viszont sem az albán hadsereg, sem az U‚K nem tudja megakadályozni Kosovo etnikai kipucolását, akkor ezt csak a NATO teheti meg.
Gyertek ide!
Alighanem fennállásának legkockázatosabb és talán legkevésbé elõkészített döntését hozta meg a NATO, amikor úgy határozott, hogy fegyverrel kényszeríti rá Milosevicet a rambouillet-i szerzõdés aláírására. Legalábbis kezdetben ezért állt csatasorba az amerikai Enterprise repülõgép-anyahajó vezetésével a szövetség három torpedórombolója, három romboló tengeralattjárója, két cirkálója, egy fregattja és 430 repülõgépe. Ez utóbbiak között - az F-14-es és az F-15-ös vadászrepülõk, a Harrier bombázók és a levegõbõl felderíteni és megsemmisíteni is képes Tornadók mellett - a szövetség felvonultatta az ifjonc NATO-tagoknak megvásárolni felajánlott F-16-osokat, F/A-18-asokat és Mirage-2000-eseket; a BGM-106 Tomahawk típusú és a B-52-esekrõl indított AGM-86-os manõverezõ robotrepülõgépeket, valamint az olyan "amcsi hájtekkeket", mint az F-117-es lopakodó vadászrepülõk, illetve a harci körülmények között elõször alkalmazott B-2F lopakodó bombázókat (csak hogy a tesztelésnek is adjon egy kicsit). A végsõ döntés pillanatában a célok a rambouillet-i aláírás kikényszerítése mellett kiegészültek a kosovói humanitárius katasztrófa megakadályozásával is. A döntéshozó politikusok fejében az Öböl-háború példája lebeghetett, s titokban talán önmagukat is azzal biztatták: a jugoszláv hadseregre mért néhány határozott légi csapás, a "reprezentatív vereség" hatására Milosevic engedni fog.
Kosovo azonban nem Kuvait, és Milosevic sem Szaddám Huszein. Egy héttel a légi csapások megkezdése és több mint 600 bevetés után Belgrád még mindig tartja magát; viszont Kosovóban a szerb milícia és hadserege vérben gázol. A NATO-stratégák pedig azon törhetik a fejüket, hogyan lesz képes elkerülni a szövetség a szárazföldi erõk bevetését.
A jelek már az elején arra utaltak, hogy a Jugoszlávia elleni fegyveres akció korántsem lesz olyan sikersztori, mint Szaddám megleckéztetése volt. Nem volt CNN, nem voltak videofelvételes sajtótájékoztatók, csak szûkszavú közlemények, esetleg cáfolatok a veszteségekrõl. Amikor pedig a második nap végén Brüsszel bejelentette, hogy az eredeti tervektõl eltérõen, fokozza a légi csapásokat, a vájt fülûek már sejthették: a "reprezentatív vereség" teóriájának annyi. És nem azért, mintha olyan erõs lett volna Belgrád ellenállása. Éppen ellenkezõleg: Milosevic felkészülését a háborúra ugyanis elsõsorban az jelentette, hogy föld alatti bunkerekbe vagy a NATO által tabuként kezelt civil intézményekbe rejtett el minden elrejthetõ harci eszközt, és egész egyszerûen nem reagált a támadásokra. (Az elsõ komolyabb jugoszláv ellenállást az a szombaton kilõtt 17 légelhárító rakéta jelentette, amely közül egy - legalábbis az egyik verzió szerint - telibe trafált egy F-117-es lopakodót.) A nagy kérdés az, hogy a légi csapásokat követõen végül is hány darab maradt, illetve marad sértetlenül a 150 jugoszláv repülõgépbõl (MiG-29, MiG-21, Orao, Supergaleb, Galeb, Jastreb-1) - mármint az öt lelõtt MiG-29-esen kívül -, valamint az 53 helikopterbõl, a 60 Dvina (SA-2), a 60 Pecora (SA-3) és a 68 Kvadrat (SA-6) légvédelmi rakétából, továbbá hogy mi lett és mi lesz a sorsa a jugoszláv hadsereg mintegy 1300 harckocsijának.
A szerb katonai vezetés pontosan tudja, hogy a katonai akció elhúzódása Belgrád malmára hajtja a vizet. Nemcsak azért, mert megváltoztathatja a világ közvéleményének hangulatát, és nem is csak azért, mert a légi csapások elsõ fázisa, azaz a légvédelem (a lokátorközpontok, a repülõterek, a légvédelmi vezetési pontok, a légvédelmi rakétaállások, a hadiüzemek, a kommunikációs központok) megsemmisítése után a NATO-gépeknek csak lejjebb kell ereszkedniük az eddigi 10-12 ezer méternél, és le is kell lassulniuk, ha valóban harckocsioszlopokat akarnak megsemmisíteni. De legfõképpen abban, hogy a szerb milícia és hadsereg által felpörgetett genocídium révén olyan helyzetet teremt, amelyben vagy értelmét veszti Rambouillet, vagy elkerülhetetlen lesz a NATO szárazföldi csapatainak bevetése. A tagállamok ettõl jelenleg még mereven elzárkóznak -márpedig ha a szövetség valóban meg kívánja akadályozni a humanitárius katasztrófa eszkalálódását, s ezt - miként azt egyre több katonai szakértõ állítja - nem sikerül elérnie légi csapásokkal, akkor elõbb-utóbb ehhez a megoldáshoz kell folyamodnia. A szárazföldi akció azonban igen nagy NATO-erõ bevetésével (egy 1998 júliusában készített elemzés 50 ezer fõre becsülte az akkori harcokban részvevõk szétválasztásához szükséges katonai kontingenst) és igen sok áldozattal járna, még akkor is, ha a szárazföldi egységek alkalmazására csak azt követõen kerülhetne sor, ha elõbb a NATO légi csapásokkal - valószínûleg több hónap alatt - megsemmisítené a jugoszláv hadsereget, hogy annak fegyveres ellenállása csak szórványos lehessen.
Kérdés persze, hogy ekkora áldozatot megér-e Kosovo a Nyugatnak. Ha igen, továbbra is marad a kérdés: az elkövetkezendõ évtizedekben ki tartja majd fenn a békét a tartományban?
- bojtár -
- tálas -
Média, háború, internet
Érte jöttek, nem ellene: Veran Matic múlt kedden még gyorsan elküldött pár e-mailt, aztán szerdán hajnali háromkor õrizetbe vették és elvitték a rendõrök, majd nyolc órán át bent tartották. A jugoszláv hatóságok ezzel egy idõben határozatlan idõre betiltották az ország egyetlen független rádióadóját, a Matic által vezetett belgrádi B92-t. A Reuters jelentése szerint a távközlési minisztérium tisztviselõje négy egyenruhás felügyelõ és egy rendõrjárõr kíséretében hatolt be a rádió stúdiójába, és az adás azonnali beszüntetését rendelte el arra hivatkozva, hogy a rádióadónak "túl nagy a teljesítménye". Azóta a B92, a kormánytól és ellenzéktõl független tájékoztatás szimbóluma, újra ad, részben nyugati segítséggel, nem utolsósorban a háború által felértékelt interneten.
Amszterdamban még szerda este segélycsoport alakult, hogy támogassa a szerb hatóságok által agyonhallgatott hírek szabad áramlását. A BBC World Service amúgy is évek óta mûholdra lövi fel a digitális balkáni információkat, az XS4ALL szolgáltató pedig a világhálón közvetíti a délszláv rögvalóságot (magyar netezõk a MaNcs-honlap tetején elhelyezett linkrõl is rákattinthatnak a B92-re: www.mancs.hu vagy közvetlenül: http://www.b92.net/, illetve http://helpb92.xs4all.nl, ahol is szerb és angol nyelven lehet tájékozódni). Jó tudni, hogy a nyugati szolidaritás nemcsak a B92-nek szól, hanem a Maticék által két éve létrehozott Független Elektronikus Médiaszövetségbe (ANEM) tömörült többi ötven rádió- és tévéadónak is, köztük a pristinai Radio 21-nek, amely a mai napig kalózként tengõdik, lévén hogy a szerbektõl nem kapott hivatalos sugárzási engedélyt.
A szerb hatóságok nem tûrik a független tájékoztatást, saját médiaháborújukat kiterjesztették a világra is. A belgrádi vezetés, pontosabban Aleksandar Vucic távközlési miniszter múlt csütörtökön kiutasította az országból a NATO-tagállamok újságíróit, köztük a magyar csatornák embereit, mivel, úgymond, "Szerbia és Jugoszlávia alkotmányos rendjét, területi integritását rombolják, és dezinformálják a világot". Volt, hogy még tovább mentek: a holland Net 5 tévétársaság újságírónõjét, Nynke Laporte-t és magyar operatõrét például "kémkedés" miatt egy éjszakára bebörtönözték Újvidéken, a TV 2-t a Vajdaságból tudósító Vujity Tvrtkót és operatõrét pedig a szerb határõrök már kész névlistával és gumibotokkal várták, és agyba-fõbe verték.
Egy nappal letartóztatása elõtt Veran Matic még arról e-mailezett különbözõ európai médiumoknak és emberi jogi szervezeteknek, hogy a jugoszláviai médiafüggetlenséget figyelõ Free 2000 nevû nemzetközi bizottság arra szólította fel a Milosevic-rezsimet: azonnal vonja vissza a tavaly októberben elfogadott ún. tájékoztatási törvényt, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsa szerint is ellentétes a vélemény- és sajtószabadság nemzetközi standardjával, minthogy a hatalom tetszése szerint horribilis összegû büntetésekkel sújthatja a lapokat és az adókat.
A Beta hírügynökség szerint múlt szerdán esett meg az is, hogy egy tízfõs, önmaga igazolását megtagadó csoport bement az Európai Rádió Szövetségnek (EBU) a belgrádi Hotel Intercontinentalban lévõ irodáiba, mindenkit igazoltattak, arccal a falhoz állítottak, majd lefoglalták az EBU mûholdas felszerelését, annak ellenére, hogy a szervezet birtokában volt a távközlési minisztérium hivatalos szatellitsugárzási engedélye.
Egy napra rá a szerb rendõrség Pristinában bezáratta Kosovo utolsó albán nyelvû napilapját, a Koha Ditorét, és megölte a lap biztonsági õrét. Veton Surroi, a lap fõszerkesztõje ismeretlen helyen tartózkodik. Az ANEM beszámolója szerint elõtte úgy nyilatkozott, hogy a szerkesztõség már régóta nem mehetett be az épületbe; a lap ügyvédjét pedig két fiával együtt elrabolták és megölték.
- sl -
