Az ISIS vagy ISIL (Irak és a Levante Iszlám Állama) elnevezésű szervezet nevében hordozza a célkitűzését: egy vallási alapokon berendezett muszlim kalifátus megteremtését a mai Irakban, Szíriában, Libanonban, valamint Izraelben és Jordánia szomszédos területein. A csoport az al-Káida iraki szárnyának az utóda, miután az anyaszervezet szakított e túl nekivadultnak tekintett csoporttal. Tevékenységének a szíriai események adtak lendületet, az ottani felkelőcsoportok közül az egyik legerősebb és kétségkívül a legelszántabb. Elszántságon elsősorban kegyetlenséget, a legyőzött vagy elfogott ellenséggel szembeni kíméletlenséget kell érteni. Halomra lőtt, keresztre feszített, lefejezett áldozatok tömege jelzi az ISIS előrenyomulását nemcsak Szíriában, hanem Irakban is. A szervezet nem sokat törődik a nemzetközi reakciókkal, fontosabbnak tartja, hogy a gyilkosságairól készült fotók és videók félelmet gerjesszenek. Ezzel együtt is alig hihető - pedig igaz -, hogy egy esetlegesen képzett, ötezer vagy maximum (saját közlése szerint) 15 ezer fős csoport - annak is csak egy alegysége, hiszen a többiek szíriai pozícióikat védik, illetve más iraki körzetekben tevékenykednek - szó szerint megkergethette egy korszerű elvek alapján újjászervezett, majd kétszázezres létszámú hadsereg katonáit. Márpedig általános megrökönyödésre ez történt a múlt héten, amikor az ISIS megrohamozta a már régóta támadott észak-iraki Moszult, az ország harmadik legnagyobb városát. A várost védő egységek ellenállása rövid időn belül megtört, fegyvereiket, járműveiket, de még az egyenruhájukat is hátrahagyva menekültek a rettegett ellenfél elől, amely így sorra elfoglalta a kétmilliós nagyváros fontos pontjait, polgári lakosok tíz- és százezreit kényszerítve Moszul elhagyására. A katonák megfutamodásának okait sokan egyszerűen az amerikai kiképzés rövidségében látják, más vélemények viszont túlságosan radikálisnak tekintik a hadsereg újjászervezését, amelyen ráadásul ugyanúgy nyomot hagytak a vallási ellentétek, mint az iraki belpolitika bármelyik részterületén.
Annak idején Szaddám Huszein a szunnita népességet használta hatalma bázisául, a síiták a társadalom számkivetettjei voltak, még akkor is, amikor már létszámban felülmúlták a másik oldalt. Az iraki megosztottságnak ráadásul volt és van egy harmadik tényezője is, ez pedig a kurd kisebbség, amely a mostani helyzetben ismét úgy érezheti, hogy megnőttek a lehetőségei önállósági törekvéseinek valóra váltására. Miután a nyugati, főleg amerikai intervenció során Szaddám meghalt, a rendszerének pedig vége lett, politikai környezetét (ami főként szunnita közösségi vezetőket jelent) felszámolták - ezért él például hétezer egykori katonatiszt a szunnita Moszulban. A későbbi kormányok - nagyon is beleértve Nuri al-Maliki leköszönő kabinetjét - ellenkező irányba mozdították el az érdekképviseleti viszonyokat, vagyis a síitákkal szemben most a szunnitáknak jutott a páriaszerep. Mindezt azért nem valamiféle önkényuralmi összefüggésben kell elképzelni (jóllehet al-Malikit aligha véletlenül vádolják autoriter hajlandósággal), hanem a számtalan párt koalíciós tárgyalásainak mindenkori eredőjeként. És azt is tudni kell, hogy ezek a koalíciós tárgyalások mindig végtelenül lassan haladnak, választások és kormányalakítás között simán eltelik fél év.
Amint arról beszámoltunk, májusban voltak a legutóbbi parlamenti választások (lásd: Múltba fúlva, Magyar Narancs, 2014. május 8.), amelyek al-Maliki helyzetén még javítottak is. A leginkább kézenfekvő megoldásnak az tűnt, hogy a körülötte kialakuló szövetség a kurd pártokkal összefogva kormányzó többséget alkot. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy a szunniták ismét kimaradnak az osztozkodásból. Csak találgatni lehet, hogy az ISIS mostani támadásai netán erre a patthelyzetre, a kormányalakítási tárgyalások megrekedésére is reagálnak. A szélsőségesek maguk is szunniták, igaz, mérsékeltebb hitsorsosaikat ugyanúgy ellenségnek tekintik, mint az "igaz hitet elhagyó" síitákat. Viszont ahol a lakosság melléjük áll, ott konkrét szociális és infrastrukturális intézkedésekkel (útjavítás, vízellátás stb.) járulnak hozzá a mindennapi élet terheinek enyhítéséhez.
Váratlannak mondható gesztussal a szomszédos (síita) Irán felajánlotta a segítségét Bagdadnak, még egyfajta együttműködésre is készen az Egyesült Államokkal. Washington egyelőre bizonytalan a bekapcsolódás módját és mértékét illetően, Obama elnök - akinek fontos választási programpontja volt a kivonulás Irakból - legutóbb kijelentette, hogy szárazföldi egységeket biztosan nem küld a térségbe. Egy amerikai repülőgép-anyahajót és két további hadihajót viszont a Perzsa-öbölbe vezényeltek. Csakhogy a feszültség nem enyhül. Igaz, hogy a kormányerők az elmúlt napokban összeszedték magukat, több helyen visszaszorították az ISIS-t, miután al-Maliki felszólítására lelkes önkéntesek tömegei csatlakoztak a korszerűségében ily módon megkopott hadsereghez. De igaz az is, hogy napok óta már Bagdadot is szorongatják az iszlamisták, igyekeznek körülzárni, és tüzérséggel is lövik a síita kerületeket. Nyilvánvaló, hogy az iraki-szíriai konfliktusrendszer egyelőre nem a gyors megoldás felé halad.
