Magyar Narancs: Kína külpolitikáját hosszú évtizedeken át a gazdaságpolitikai céljai határozták meg. Aztán a gyors és látványos felemelkedés nyomán Peking külpolitikai ambíciói is egyre vadabbak lettek, s ma már nemcsak a régióban, hanem globálisan is aggodalmat keltenek. Mi változott meg?
Edward Luttwak: Amikor 1976-ban először jártam ott, Peking borzalmas állapotban volt, mindenütt a rettenetes szegénység, a bűz. Még begyűjtötték az emberi ürüléket az utcáról, mint „éjszakai talajtrágyát”, amit reggel kiszállítottak a földekre. A kínai belpolitika aztán évtizedekig a mindent átható mélyszegénység felszámolására irányult, míg a külpolitikában Peking a „békés felemelkedés” felelős attitűdjét hirdette. Nem állt elő követelésekkel, a kapcsolatépítésre fókuszált. A határozott változást a 2008-as pénzügyi világválság hozta el, amikor a kínai vezetés úgy érezte, eljött a kínai dominancia ideje. Ebben semmi különös nincs: ha egy hatalmas, rendkívül szegény ország hirtelen gazdagodni kezd, új, elérhetőnek tűnő céljai születnek. Ezt fogjuk csinálni, azt fogjuk csinálni, bevesszük ezt, legyőzzük azt.
De a kínaiak, ha európai történelmi párhuzamokat keresünk, nem a németekre, hanem az olaszokra hasonlítanak. Hszi fellengzős kijelentései Mussolini hangzatos mondásait idézik fel. Valós harci kedv nem feltétlenül van e mögött az attitűd mögött, inkább csak pózolás. Csen Pi-csien barátom, a békés felemelkedés szószólója a Szenkaku-incidenst úgy magyarázta nekem, hogy „megbokrosodtak a lovak”. És tényleg ebben hitt. (2009-ben Peking váratlanul bejelentette igényét ezekre a japán szigetekre – a szerk.) Új szakasz kezdődött ekkor, amelyre erősen rányomja a bélyegét a „nagyhatalmi autizmus”. A kínai vezetés például célul tűzte ki, hogy az „egy ország, két rendszer” idea jegyében meggyőzzék Tajvant, hogy csatlakozzon Kínához. De ha Hszi Csin-ping ennyire akarja Tajvant, akkor mi az istenért gyűrte maga alá Hongkongot? Semmit nem kellett volna tennie Hongkongban, csak hagynia kellett volna valóban működni az egy ország, két rendszer elvet és gyakorlatot.
MN: Mit ért pontosan „nagyhatalmi autizmus” alatt?
EL: A nagy országok vezetői a hatalmas területükön keletkező számtalan hazai problémára összpontosítanak, és ezzel beszűkítik a külpolitikai képességeiket. Emiatt aztán más nemzetek érzékenységéről sem szereznek tudomást. A saját világukban cselekszenek, a külvilágra, annak reakcióira kevés figyelmük jut. A kisebb vagy kisebb lélekszámú államok vezetőinek belpolitikai leterheltsége sokkal csekélyebb mértékű a nagyhatalmakéihoz képest, és sokkal tájékozottabbak is a globális térben zajló eseményekről. Az amerikai és az orosz külpolitikára is jellemző ez a nagyhatalmi autizmus, de a kínai kommunista vezetőkkel szemben lényegesen nagyobbak a belpolitikai követelmények. Az egymilliárdos lélekszám, a rengeteg tartomány és kisebbség, a kommunista hierarchia merev szerkezete, a hatalmi harcok szinte teljesen lekötik a vezető figyelmét. A kínai elnök egyszerűen nem ér rá érdemi külpolitikára, amíg a mindennapjait az köti le, hogy megmondja, hogyan bányásszák a cinket, és hogyan műveljék a földet. Mindennap olvasom a kínai lapokat: Hszi szinte azt is megmondja, hogy a kínaiak hogyan mossanak fogat. A Szenkaku-incidens is teljesen irracionális volt. Azt megelőzően a japán vezetés semleges volt velük szemben – és már ez is ritka történelmi pillanat volt. De Peking kreált egy diplomáciai konfliktust, területi követeléssel állt elő, és a végén a kínai városokban japán üzletekre támadtak.
Amint kikászálódtak valamelyest a nyomorból, feladták a békés felemelkedés elvét, és ostoba ötleteik támadtak.
MN: Sokan, itt Magyarországon is, az évezredes kínai tradíciót dicsérik, a kínai vezetés évszázadokra tervező bölcs előrelátását. Valóban ilyen a kínai vezetés?
EL: A kínai kormány azon országokban népszerű, ahol a helyi politikusok boldogan elfogadják a pénzüket. Nem szerződéses keretek közt nyújtott támogatásban gondolkodnak, hanem a helyi politikusok lefizetésében. Azt tanulták a történelmükből, hogy a külföldiek ostobák és kapzsik. Nem szimplán megvesztegetnek, hanem tökéletes profik ebben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
