Április közepén brit rendőrök lepték el Ecuador londoni nagykövetségét, hogy kiráncigálják a WikiLeaks alapítóját, Julian Assange-t. A hackert azért vették őrizetbe, mert 2012-ben megsértette feltételes szabadlábra bocsátásának feltételeit. Ugyanekkor az Egyesült Államok is kérte a kiadatását; ők a 2010-ben nyilvánosságra hozott titkos diplomáciai iratok miatt kívánták felelősségre vonni.
Assange hét évvel ezelőtt motoros futárnak álcázva jelent meg Ecuador londoni nagykövetségén, hogy menedéket kérjen. Kérelmének közvetlen kiváltó oka annak a valós veszélye volt, hogy az Egyesült Királyság kiadja Svédországnak, ahol nemi erőszak és szexuális zaklatás vádjával kellett volna bíróság elé állnia – két nő is feljelentette emiatt. Assange azt állította, hogy mindez pusztán az ellene irányuló összeesküvés része, és a svédek csak azért fenik rá a fogukat, hogy kiadhassák az Egyesült Államoknak; az amerikaiak pedig egy titkos katonai támaszpontra szállítanák és kínvallatásnak vetnék alá.
Ecuador menedéket adott ugyan Assange-nak, de a 2017-ben megválasztott Lenín Moreno elnöknek egyre kényelmetlenebb lett a „megörökölt” vendég. Assange oltalmazása kikezdte Ecuador diplomáciai kapcsolatait, jelenléte pedig kellemetlen és drága volt: közel 6 millió dollárt költöttek a biztonságára, további 400 ezret az etetésére és orvosi ellátására – írja a The Guardian. Moreno először csak az internet használatától tiltotta el a menedékhelyén is aktív hackert, majd idén tavasszal egyszerűen visszavonta a menedékjogot, így a brit rendőrök előtt szabad lett a pálya.
| ||
Útban a bíróság felé
Az amerikai nyilvánosságban vegyes fogadtatásra talált a kiadatás híre. A két legnagyobb amerikai napilap, a The New York Times és a The Washington Post is szerkesztőségi állásfoglalásban fejezte ki abbéli örömét, hogy Assange végre az amerikai igazságszolgáltatás elé kerülhet. Ugyanakkor számos jogvédő szervezet, továbbá a The Intercept és a The New Yorker szerzői amellett foglaltak állást, hogy rossz precedens lenne, ha Amerikában eljárást indítanának Assange ellen a WikiLeaks tevékenysége miatt.
Az Amerikai Szabadságjogi Unió (ACLU) egyenesen az eljárás alkotmánysértő voltát pedzegette. Ben Wizner, a szervezet szólásszabadsággal, magánszférával és technológiával foglalkozó igazgatója szerint a WikiLeaks után könnyen a hagyományos (oknyomozó) média is a hatóságok célkeresztjébe kerülhet – számos szakértő ugyanis jogi szempontból a média részének tekinti a WikiLeakset (dacára annak, hogy újságírói szemmel Assange csupán forrás). „Ez lenne az első alkalom az amerikai történelem során, hogy valós információk megjelentetése miatt eljárást indítanak egy lapkiadó ellen” – áll Wizner kommentárjában.
Az Egyesült Államok vádhatósága jelenleg csak arra koncentrál, hogy Assange segítséget nyújtott Chelsea (akkoriban még Bradley) Manning katonatisztnek, hogy az feltörhessen egy állami szervert, majd az ott talált titkos diplomáciai anyagokat átadja a WikiLeaksnek. Ezt a szövetségi ügyészek már régóta tudják, az Obama-érában mégsem indítottak miatta eljárást.
Már csak azért sem, mert minden jel arra mutatott, hogy Assange csak azért ígérte meg Manningnek, hogy segít neki feltörni a rendszert, mert így próbálta biztosítani, hogy a hatóságok ne tudjanak a szivárogtató nyomára bukkanni (a dokumentumokhoz Manning enélkül is hozzáfért), ez az eljárás pedig nem több annál, amit egy forrását védő újságíró is megtesz.
Az sajnos nem derült ki, hogy Assange pusztán ígéretet tett Manningnek, vagy tényleg meg is próbálkozott a behatolással. A nyilvánosságra került iratokból csak annyi derül ki, hogy pár nap elteltével jelezte Manningnek, hogy a kódot nem sikerült feltörni. Ha ezért mégis elítélik, maximum öt évet kaphat. Csakhogy a CNN újabb vádak előkészítéséről is tudomást szerzett.
A kezdetek
A 2006 óta működő WikiLeaks a meglepő termelékenységén túl eleinte azzal számított különlegesnek, hogy a szivárogtató azonosítására alkalmas nyomok eltávolításával lehetett eljuttatni dokumentumokat Assange hackercsapatához, így a WikiLeaks munkatársai, még ha akarták volna, akkor sem tudták kiadni a forrásaikat.
Az oldal célja Assange szerint a „radikális átláthatóság” elérése volt, hogy tudniillik minden esetben derüljön fény arra, ha politikai vagy gazdasági hatalmak visszaélnek a pozíciójukkal. Mindebből annyi mindenképpen megvalósult, hogy kiszivárogtatott dokumentumaik nyomán komoly vita indult a nyilvánosságban arról, hogy mit van, illetve mit nincs joga eltitkolni a kormányzatnak.
A WikiLeaks 2009-ben meg is kapta az Amnesty International nemzetközi médiadíját, mert nyilvánosságra hozták, hogy Kenyában százával gyilkoltak meg rendőrök fiatal férfiakat a politikai vezetés tudtával és beleegyezésével. Széles körben pedig azzal váltak ismertté, hogy több százezer oldalnyi titkosított amerikai diplomáciai iratot bocsátottak újságírók rendelkezésére arról, hogy milyen visszaélések történtek az Egyesült Államok iraki és afganisztáni háborúja alatt.
Az egyik legismertebb publikációjuk a Collateral Murder című videó volt, amelyen amerikai katonák helikopterről gyilkolnak le egy csoport fegyvertelen irakit, köztük a Reuters két helyi munkatársát. Assange gyakran szerepel egy lapon az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) megfigyelési botrányát kirobbantó Edward Snowdennel. Ám nagy különbség kettőjük között, hogy míg Snowden az NSA-ről összegyűjtött anyagot rögtön újságíróknak adta át, és nem szólt bele, hogyan dolgozzák fel azt, addig Assange nem tűrte, hogy firkászok döntsék el, mi kerül az olvasók elé.
A WikiLeaks eleinte szerkesztés nélkül pakolt fel mindent az internetre, veszélybe sodorva ezzel sok jó szándékú embert, például az amerikai katonákkal együttműködő iraki és afganisztáni segítőket, informátorokat is. Assange ellenezte azt is, hogy a Collateral Murderben megszólaltassák a Pentagont, mondván, a felvételek magukért beszélnek. Amikor civil szervezetek azzal bírálták, hogy felelőtlenül kezeli az információit, azt válaszolta, hogy cenzúrázni akarják az anyagait.
Valamelyest javult a helyzet, amikor egyes szerkesztőségekkel együttműködve jelentetett meg diplomáciai dokumentumokat – ám a kapcsolat Assange és a hagyományos média között csúnyán elmérgesedett, amikor az egyik partner, a The Guardian címlapon számolt be a nemi erőszak vádjáról. (Assange és a sajtó kapcsolatáról akkoriban beszélgettünk David McCraw-val, a WikiLeaksszel szintén együttműködő The New York Times vezető jogászával: A WikiLeaks nem partner, csupán forrás, Magyar Narancs, 2011. március 3. – a szerk.)
De a WikiLeaks dolgozói sem viselték jól az együttműködést Assange-zsal: már 2010-ben lelépett többedmagával a szervezet német szóvivője, Daniel Domscheit-Berg – elmondása szerint főnökük paranoid személyisége és autoriter vezetői stílusa miatt álltak odébb.
| ||
Hol az igazság?
A nagy mennyiségben kiszivárogtatott információ kikezdi a hagyományos sajtó szavahihetőségét is, mivel arra készteti a lapokat, hogy leírjanak olyan állításokat is, amelyeket még nem sikerült ellenőrizniük – hiszen az sok esetben akár hetekig is eltarthat. Egy már közszájon forgó téma kapcsán viszont behozhatatlan hátrányt okoz a kivárás.
Ilyesmire persze nem csak a WikiLeaks esetében látunk példákat. A Buzzfeed az amerikai elnökválasztás idején lehozott egy kétes Oroszország-dossziét arról, hogy az orosz kormányzat évek óta azon dolgozott, hogy megválaszthatóvá tegye Donald Trumpot, miközben számos kompromittáló információt is gyűjtött róla – köztük perverz szexuális játékairól –, amelyekkel zsarolhatják.
A lap jelezte is, hogy a jelentésben vannak hibák, s a benne szereplő állításokat még nem sikerült ellenőrizni. A The Intercept nemrégiben össze is állította a tíz legkínosabb eset listáját, amikor az amerikai mainstream média kénytelen volt helyreigazítani a Trump és Oroszország közötti összejátszásról szóló közléseit.
Az efféle újságírói hibák okai közt persze a hivatalos szervek bezárkózása is döntő jelentőségű – ami szintén a WikiLeakshez vezethető vissza. David Pozen, a Columbia Egyetem jogászprofesszora azt írja tanulmányában, hogy az amerikai hatóságok sokáig szemet hunytak a titkos információk kiszivárogtatása felett, részben azért, mert maga a kormányzat is így kommunikált a sajtóval.
Ha ugyanis eljárást indítanak minden lebuktatott szivárogtató ellen (ami nem lenne olyan nehéz, lévén a kiszivárogtató rendszerint könnyedén azonosítható, és a jogalap is megvan a felelősségre vonásához), akkor kiderül az is, hogy számos információt jól megfontolt szándékkal maga a kormányzat juttatott el a sajtóhoz.
Barack Obama nem tette magáévá ezeket a meglátásokat, elnöksége idején nyolc szivárogtató ellen indult eljárás az 1917-es kémkedési törvény alapján. Donald Trump is jelezte már, hogy nem nézi jó szemmel, ha valaki titkokat ad ki a sajtónak. A bizalmas információkat kezelő hatóságok pedig egyre jobban kezdték figyelni, hogy alkalmazottaik hova lépnek be számítógépeiken, és miféle dokumentumokat nyomtatnak ki.
A Society of Professional Journalists felmérése szerint egyre több az olyan eset is, amikor állami alkalmazottak csak vezetői hozzájárulással nyilatkozhatnak. Jon Marcus, a Nieman Reports szerzője pedig arról számol be, hogy egyre gyakrabban esnek be dokumentumok csak úgy az ablakon; az újságírók sokszor nem is firtatják a szivárogtatók kilétét, attól félvén, hogy ezzel elijesztenék potenciális forrásaikat.
Bár a WikiLeaksen megjelenő tartalmak megbízhatóságával soha nem volt gond, és rengeteg fontos információt osztottak meg a nagyközönséggel, a nemzetközi sajtónak nem tett jót az a gyakorlat, ahogy a portál a rábízott titkokat kezelte. Az afganisztáni és iraki dokumentumok után ugyanis a WikiLeaks újfent ömlesztve hozta nyilvánosságra a megszerzett dokumentumokat, amelyekhez így bárki hozzáférhetett.
A Harvard Egyetemen működő Nieman Labs számításai szerint a Demokrata Párt vezetését adó Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC) feltört szerverei például 44 053 e-mailt és 17 761 csatolmányt tartalmaztak. Az ekkora tömegű, nehezen feldolgozható adattömeg lehetőséget adott Assange-nak arra is, hogy maga határozza meg a szivárogtatás narratíváját. A CIA kémszoftvereiről szóló dokumentumok megjelentetésekor például azt kürtölte világgá a Twitteren, hogy a dokumentumok szerint még a biztosnak hitt Signal vagy WhatsApp applikációkon folytatott beszélgetéseket is le tudja hallgatni az amerikai titkosszolgálat.
Napok teltek el, amíg a The New York Timesban Zeynep Tufekci, a technológia társadalmi hatásainak kutatója tiszta vizet öntött a pohárba: a közölt adatok alig tartalmaztak új információkat, és ha valami kiderült belőlük, az pont Assange kijelentéseinek az ellenkezője. Vagyis az ezeken a csatornákon folytatott levelezések és beszélgetések csak akkor lesznek illetéktelenek számára hozzáférhetők, ha a titkosszolgálatok feltörik magát a telefonkészüléket is, ami viszont egy sokkal munkaigényesebb és kockázatosabb eljárás, mint szimplán belenézni vagy belehallgatni valakinek a beszélgetésbe.
Assange és az oroszok
Az utóbbi években Assange egyre inkább az orosz állami érdekek kiszolgálójának mutatkozott. A szimpátia nem ma vált nyilvánvalóvá: a WikiLeaks kezdetben a Kreml-kritikus Novaja Gazeta oknyomozó portállal kooperált, de 2012-re Assange már saját műsort kapott a Russia Today (RT) állami propagandacsatornán, majd az RT-t tette meg a WikiLeaks egyedüli orosz partnerévé.
A The Intercept híroldalán nyilvánosságra hozott magánjellegű chatbeszélgetéseiből kiderült az is, hogy Assange az amerikai elnökválasztási kampány idején a legnagyobb veszélynek azt látta, ha a demokraták, a média és a neoliberálisok (bárkit is fedjen ez a hármas) végleg megkaparintják az Egyesült Államok feletti uralmat.
A „szadista pszichopata” Hillary Clinton – Assange szerint – agresszív, imperialista külpolitikát vinne, s ez durvább lenne bárminél, amit a republikánusoktól várni lehet. Ezért – hasonlóan az orosz kormányhoz – Trumpot tekintette a legkívánatosabb jelöltnek. Nem is tétovázott a kezében lévő dokumentumokkal ebbe az irányba befolyásolni a választások kimenetelét.
Arra nincs konkrét bizonyíték, hogy Assange együttműködött volna az orosz vezetéssel – gyanús jelekből viszont elég sok van. A Daily Dot például arról írt, a WikiLeaks elhallgatta, hogy egy orosz állami tulajdonú bank 2012-ben 2 milliárd dollár értékben utalt pénzt a szír kormányzatnak, a Foreign Policy magazin pedig arról számolt be, hogy a választási hajrá idején az oldal megtagadta az orosz külügyminisztériumból kiszivárogtatott 68 gigabájtnyi titkos dokumentum megjelentetését, amely a hadsereg és a titkosszolgálat ukrajnai tevékenységeibe engedett volna betekintést.
A WikiLeaks (nagy valószínűséggel maga Assange) azzal utasította vissza a közlést, hogy a dokumentumok tartalma már ismert a nagyközönség számára – de ez nem volt igaz. Ugyanakkor a demokrata párt szerverét és Clinton kampányfőnöke, John Podesta e-mailjeit olyan hackerek törték fel, akik az orosz katonai hírszerzés (GRU) és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) felkérésére dolgoztak.
A levelezés tartalmát a WikiLeaks az elnökválasztási hajrában kezdte publikálni, olyan pillanatokban, amikor Clinton vagy a Demokrata Párt kifejezetten sebezhetőnek tűnt számukra. Assange maga is azt a konteót terjesztette, miszerint a DNC szerverét egy belső ember törte fel, méghozzá Seth Rich, a Clinton-kampánycsapat egyik fiatal tagja. Rich nem sokkal az e-mailek megjelentetése előtt vált rablógyilkosság áldozatává, Assange viszont azt állította, a szivárogtatás miatt végeztek vele – ezt azóta Robert Mueller különleges ügyész jelentése megcáfolta.
Assange eredeti célja az volt, hogy a WikiLeaksen keresztül átláthatóvá tegye az amerikai intézmények működését, amelyek így elszámoltathatóvá válnának. De kijelentette azt is, hogy ha ez nem sikerülne, azzal is megelégedne, ha Amerika bezárkózna, elárasztaná a paranoia, és politikája veszítene a hatékonyságából – pont úgy, ahogy azt a kampány idején a Trump-kormányzattól várni lehetett. Oroszország ezzel szemben – állította a kiszivárgott chatben – világpolitikailag nem jelent nagy veszélyt, hiszen csak „kisebb imperialista céljai vannak a környező országokban”.
