A mostani, Washingtonba összehívott - és szerdán, ha minden igaz, mégiscsak megkezdődő - csúcstalálkozó nem sokban fog emlékeztetni a korábbi legendás dzsemborikra, olyannyira nem, hogy csúcstalálkozónak nevezni is eufemizmus. Egy incifinci elnök, még ha az Egyesült Államoké is, próbálja majd meggyőzni két, sok szempontból incifincinek betudható államalakulat vezetőjét arról, hogy nem helyes egy incifinci alagút miatt háborúzni. Amire ők mindketten - legalábbis ez várható tőlük - helyeselnek, majd
hazautaznak, és folytatják
Netanjahu a keménykedést, amire fel megválasztották, Arafat a laissez-faire-t, mert ez az egyetlen esélye. Ha az izraeliekkel száll szembe, arra - rövid háborús konjunktúra után - az államalakulata megy rá, ha az övéivel próbál ujjat húzni, arra ő maga. Tehát ezúttal is kivár, még ha kitűzött céljai közül a legmerészebb ívűt, hogy kieszközölje a csúcstalálkozó elhalasztását, mondjuk vasárnapra, amikor az ember kisimultabb arccal lát történelemcsináláshoz - és amíg alaposan fel lehetne rázni a nemzetközi közvéleményt, hogy mit összeszenvednek szegény palesztinok, alagutat ásnak szent helyeik alá, ki tudja, ki mindenki mászkál alattuk, míg ők ájtatba merülnek, rágondolni is rémes -, nem sikerült elérnie. Az amerikaiak szigorúak voltak, ők már hétfőre be akarták idézni a két renitenst, odázásról eleinte hallani sem akartak. A szerdába végül mégis belementek, ki tudja, miért.
Talán túl hosszan reménykedtek abban, hogy sikerül Washingtonba csalogatniuk Mubarak egyiptomi elnököt, hogy próbálkozzék valamiféle közvetítéssel, Arafat állítólag hallgat rá, beszélhetne a fejével, mialatt a házigazdák Netanjahut dolgozzák meg egy másik szobában. Mubarak azonban marad Kairóban, jó ott neki, épp mostanában sikerült valamennyire visszavezetnie - illetve türelmesen kibekkelnie, míg a lehetséges konkurensek szép sorjában lehetetlenné tették magukat - sokat szenvedett országát az arab világ élére, vagy legalábbis az él közelébe, ahol azért már jó. Különösen akkor, ha az országnak jelentékeny nyomornegyedei vannak, amelyekben jelentékeny iszlám fundamentalista mozgás tapasztalható, ami épp ezekben a napokban mutatja meg Afganisztánban, mire képes. Már azoknak, akik az Algériában végbemenő eseményekből nem érezték volna meg a mozgalomban rejlő energiák sodró lendületét. Rosszkor jött ez az alagútválság, nem ez az a történelmi pillanat, amikor arab vezetők szívesen mutatkoznak a politikai mérsékeltség, a nyugatos orientáció napsütötte virányain.
Amúgy maga az alagútválság méltán pályázhatna
az évtized hülyesége
címére, ha nem haltak volna bele - csak lapzártáig - majd hetvenen. (A sort, mint rendesen, az obligát halott palesztin csecsemő zárja; ezúttal könnygázfüstöt lélegzett be szegényke, sorsával törve az utat a palesztin sajtóosztály számára a mind kifinomultabb, már-már állami szintű allegóriák felé. Bár elméletben nem kizárt, hogy tényleg élt és csakugyan meghalt.) És ha nem halhatnának bele még jó néhányan. A zavargásokról készült videófelvételek szerint a Hamasz számos aktivistája ott sündörgött a tűzvonalban, a legnagyobb egyetértésben az elvileg épp az ő kiküszöbölésükre rendeltetett palesztin rendőrséggel, jelezve, hogy nem felejtették még el tavasz óta, hogy kell öngyilkos merényleteket végrehajtani. És mindez, legalábbis papíron, egy turisták számára létesített alagút miatt, ami nem zavarna senkit, sőt elrejtené a turistákat a mecsetek népe elől, ha már annyira irritálja őket a hitetlen kutyák jelenléte abban a városban, ami azért mégsem csak az ő szent helyük. Csakhogy ezt nem szeretik tudomásul venni, az alagútválság egyik fő oka szerintük épp az, hogy a berendezés segítségével zsidók juthatnak el olyan iszlám szent helyekre, ahonnan ki vannak tiltva. Békés megoldás ezek után nemigen képzelhető el, magától senkinek nem jut az eszébe, hogy az intolerancia legfeljebb sivatagok közepén gyakorolható zökkenőmentesen.
Nem tette könnyebbé az ügy kezelését Netanjahu sem, akit pedig épp abban a reményben választottak meg azok, akik rá szavaztak, hogy az ilyesfajta cirkuszokat vaskézzel vezényli le. Ehelyett klasszikus bénázással kezdte, hagyta, hogy a palesztinok a diplomáciában és a terepen egyaránt lépéselőnyhöz jussanak, és csak a végső pillanatban - miközben Arafat, útban Washington felé, Kairó után megáll még Luxemburgban, hogy az Európai Közösség keblén is kisírja kissé magát -, amikor már sikerült Izraelre és új kormányára, továbbá az általuk végigvinni kívánt békefolyamat-változatra haragítania a fél világot, csak akkor jutott eszébe, hogy Washingtonba azzal a kikötéssel induljon el, hogy márpedig az alagutat ő nem zárja be.
Ezek után természetesen nemigen lesz miről tárgyalni, hacsak a békefolyamat esetleges folytatásáról nem - amiről viszont nem tárgyalni kellene most már, mint inkább gyakorolni az eddig leírtakat. A leginkább neuralgikus kérdést, azt, hogy az izraeli hadsereg
kivonuljon-e, és mikor,
Hebronból, nagy valószínűséggel nemigen juttatta előre az alagútválság, hacsak annyiban nem, hogy Netanjahu politikai hátországa, legalábbis egyelőre, többé-kevésbé belerokkant. Olyannyira, hogy a már elföldelt, megsiratott Peresz is feltámadni látszik, és mialatt Netanjahu Washingtonban próbál egyezkedni, Peresz a kneszet padsoraiban mocorogva igyekszik puhítani valamit a népnemzeti rabbik gerincén. Egy 103 éves, egyébként szefárd (tehát nem csak vallásilag, de kvázi-etnikailag is Likud-hívőnek vélhető) Tóra-tudóst már sikerült rávennie nyilvános Netanjahu-bírálatra, ami korántsem olyan jelentéktelen fegyvertény, mint ahogy elsőre hangzik. A rabbik egymás közti vitákban szokták kiérlelni az álláspontjukat, ami így csak hosszú távon változik, de akkor nagyot zökken.
A washingtoni találkozó, ettől függetlenül, nyilván hoz majd megoldást a legakutabbnak tűnő kérdésekre: ahhoz túl nagy a tét, hogy holmi alagutakkal alá lehessen ásni a békefolyamatot, annyi azonban már most nagyjából biztosra vehető, hogy bár Netanjahu ment bele az alagútba, a másik végén, ha nem is Peresz, de valaki Netanjahunál simulékonyabb és/vagy ügyesebb jön ki belőle.
- kk -
