A közvetlen előzmények ismertek. Dél-Libanonban kiújultak a harcok, a síita Hezbollah az izraeli biztonsági zónában aknavetőzget, több izraeli katona meghalt, Ariel Sharon külügyminiszter kemény hangon felszólította az új libanoni kormányt, hasson oda, hogy saját területéről ne induljanak Izrael ellen támadások, mert baj is lehet. Ariel Sharon szavainak különös súlyt ad, hogy az 1982-es libanoni hadjáratban az ő parancsára rombolták porrá a bejrúti Shabra és Shatilla palesztin menekülttáborokat, sok háború veteránja ő, kemény fiú, a tárgyalásokon nem fogott kezet Arafattal. A mostani dél-libanoni harcokban búvópatakként bukkant fel a fegyveres atrocitások színpadán a Nabih Berri-féle szunnita Amal-milícia, és ha valamelyik Chamount, Gemayelt, vagy Djumblattot is fel lehetne támasztani, akkor úgyszólván teljes lenne az egykori nagy libanoni népirtás arcképcsarnoka. De nemcsak Libanon volt téma az elmúlt egy hétben. Tizenegyedik évfordulóját "ünnepelte" a palesztin intifada, és ez újabb kődobálós akciókra adott alkalmat. Szokásos újságkép, a második oldalon szokták hozni az ilyet a napilapok, amikor rájön a szerkesztőkre az őrület, hogy nemcsak olvasni, de nézni is akarják az olvasók az újságot. Ilyenkor egymondatos képaláírással ("Avraham Adaui izraeli telepes kocsija szélvédőjének betörését torolja meg Abu Dis helységben"), és egy ötvenes férfit látunk, aki a biztosítóban álló sorra gondolva ordít, és tüzel a 180 000 forintos Uzijával. Az idei évforduló elsősorban Ramallah városra irányította a nemzetközi közvélemény figyelmét, ott is volt haláleset mindkét oldalon, szépen fogyott az utcákon a csúzliba használatos csapágygolyó egyfelől, a gumilövedék, könnygáz másfelől. Aztán persze izraeli belpolitikai botrány nélkül sem múlik el hét, Benjamin Netanjahu miniszterelnök a jobboldali, telepesbarát pártok képviselőinek megígérte, hogy talpalatnyi földet át nem ad az araboknak egyfelől, a knesszet arab képviselőinek pedig letette a nagyesküt, hogy úgy betartja a Wye Plantation-i megállapodást, hogy nála jobban már tényleg csak a Kimondhatatlan Nevű, másfelől. Körülbelül tíz másodpercig nem derült ki a turpisság, a jobboldali Gesher párt vezetője, David Levy - Netanjahu egykori hivatali főnöke - bizalmatlansági indítvány beterjesztését helyezte kilátásba, de Bibi (ahogy Netanjahut mindenki hívja) sem hülye, sőt élve a jog lehetőségével, saját maga ellen adta be a bizalmatlansági indítványt. (Semmi meglepő nincs ebben egy olyan országban, ahol például a szakszervezetek maguk ellen sztrájkolnak. Giyora Mandler érdekvédelmi vezető a MaNcs érdeklődésére elmondta, hogy a Histadrut szakszervezet felső vezetése nem tudott saját magának fizetést adni, december 9-én ezért tették le a munkát.) Az önbizalmatlansági indítvány egy héttel tolja el a szavazást a knesszetben, illetve kettővel, ha jelentős nemzetközi esemény várható. Márpedig Clinton elnök érkezése ebbe a kategóriába tartozik.
Netanjahut ügyes kaméleonnak szokás tartani, egy az egyben mindenkit meggyőz, jól triblizik, csak egy dolog fontos neki: hogy miniszterelnök maradjon. Ez most nem biztos, hogy menni fog neki, saját kabinetminiszterei kijelentették, hogy inkább egy Likud-Munkapárt-nagykoalícióban tudnának gondolkodni, vagy ki kellene írni az új választásokat. Bibi mindenesetre ügyes testcsellel odébb tolta a dolgot, két hét pedig nem sokkal rövidebb idő, mint kétezer év. Minden lehetséges.
Billieboy Unwelcomed
Az amerikai elnök látogatása előzetes politikai vihart kavart, keményvonalas hangok felszólították, maradjon otthon, és Bibi is azt nyilatkozta: "(Clinton) ha akar, jön, ha nem akar, nem jön." Erre már egy magát megnevezni nem óhajtó amerikai illetékes is megszólalt, hogy ugyan már, bezzeg ha kiegészítő segély kell, akkor nincs ez az azeszpónemkedés. Ariel Sharon Amerikában fikázta Clintont, a Wye Plantation-i megállapodást és Arafat levelét, amiről a PFSZ központi bizottsága szavazott: a többség elfogadta, hogy a nemzeti chartából kihúzzák az Izrael megsemmisítését célul tűző cikkelyt. (Izrael ezt kevesli, az egész palesztin "parlament" szavazását kéri erre, ami állítólag meg is fog történni Gázában, Clinton jelenlétében, lapzártánkat követően.) Sharon amerikai zsidó vezetők előtt közölte: "Nem szeretném, ha az arabok ünnepelve, vidáman húznák ki a klauzulát, hanem azt akarom, hogy feltartott kézzel tegyék ezt." A palesztinok erre azt mondják, hogy az oslói tárgyalások megkezdésével gyakorlatilag érvényét vesztette az izraeliek vágyott kiirtásának alapokmányba foglalása; de az vesse az első utcakövet, aki nem lenne bizalmatlan.
Clinton látogatásának időzítését sok izraeli sérelmezi, fizetett hirdetések jelennek meg a Jerusalem Postban és a Ha´aretz angol kiadásában: hol a legpalesztinabb amerikai elnöknek nevezi Clintont egy szervezet, hol utazásának elhalasztására szólítja fel.
Szokványtörténetek
Ferde súrlófények pászmázzák a jeruzsálemi utcákat, hal ki a város erősen, péntek délután van, nemsokára bejön a szombat. Nemcsak a fények tisztábbak, nemcsak a judaizmus ortodoxiájára utaló fejfedő és szakállviselet, általános öltözködéskultúra összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint a tengerparton, a hangulat is erősebb. Viszonylag rövid sétán, a távolsági buszmegállótól a Damaszkuszi kapuig vagy három-négyszáz katonával futunk össze, a feszültség tapintható. Az American Colony Hotel Északkelet-Jeruzsálemben van, pálmák, azaleák, bougainvilleák a belső patióban; itt az ember egy 8 sékeles kávéért James Bondnak érezheti magát. Amikor először voltam itt, majd tíz éve, akkor mondta egy a helyszínen ismerős brit barátom, hogy az American Colony Hotel egy hallgatólagos megegyezés tárgya: ez az a hely, ahol körözött palesztin vezetők is találkozhatnak külföldi újságírókkal különösebb macerálás nélkül. Mi is itt randevúzunk az El Fatah ifjúsági szervezetének embereivel. Két huszonéves, mindig csörög a rádiótelefonjuk (Motorola Israel), a kocsijuknak is sárga rendszáma van (értsd: ´67-es határokon belüli izraeli). Először pár száz méterre megyünk, a palesztin Vörös Félhold épületébe, ahol néhányan éhségsztrájkolnak. A palesztin politikai foglyok szabadon bocsátásáért, mint az angollal ismerős szóvivőjük elmondja. Meddig? Míg ki nem engedik őket! És ha ez eltart még egy darabig? Akkor addig! Min vannak? Víz, vitamin, ilyesmi? Tej, víz, só - mondja. Ehhez képest úgy dohányzik, mintha az életéért tenné, öt napja éhező ember esetében ez kétkedést kelt. Egy hagyományos öltözetű, éltesebb asszony a fia bekeretezett képét mutogatja, életfogytiglant kapott. Milyen vád alapján? A fiú a legbékésebb ember a világon, emberi jogi aktivista, mondja, soha egy követ fel nem emelt volna a földről, hogy megdobjon vele valakit. Szólnak, hogy az izraeli hírszerzés dzsipje áll az épület előtt, kérdezősködnek, mire kimegyünk, a terepjáró éppen fürdőt vesz az utca végén félig kidöntött utcai tűzoltó csapból derékmagasságban ömlő vízben. Továbbmegyünk mi is, a szemüveges, entellektüel küllemű fiú mondja, hogy kicsit ki kell mennünk a városból, az Abu Dis nevű faluba, az már a nyugati part, Ciszjordánia a magyarban, tudnak egy kerülőutat, ahol nincs ellenőrzés, ne izguljunk. Nem izgulunk, bombabiztos magyar és holland papírjaink vannak, majd lesz valahogy. A Scopus hegyen megyünk által, gyengülőfélben az infrastruktúra, megy le a nap Jeruzsálem fölött, meggyújtják a gyertyákat a városban, csak szórványos rendőrszirénák zavarják az ünnep kezdetét. Itt van vége Kelet-Jeruzsálemnek, ezen a sarkon kezdődik Ciszjordánia, mondja az értelmiségi küllemű sofőr; leveszi a nyakából a kaffiyát, a palesztin kendőt, és jól láthatóan a szélvédő aljára polcolja. Ez tehát a trükk, nézünk egymásra Daniellel, így lehet elérni, hogy ne törjék be az ember szélvédőjét.
Abu Disben az Ekerut fiú gyászszertartására gyűlnek a Palesztin Autonómia helyi épületének udvarába az emberek. Egy lakodalmas sátorszerűségben van az esemény, szólnak, hogy míg a beszédek tartanak, ne videózzunk. Aki nem tud arabusul, az ne, de nem is: az intifada, Abu Dzsihad, Abu Nidal, Abu Ijjad hangalakokon kívül semmit. Csak azt, hogy erős és patetikus a hang. Arafat üzenetben szabadkozott, hogy nem tudott eljönni, mondja a fiatal palesztin értelmiségi, és kardamommal ízesített török kávéval kínál. Békés tüntetés volt, higgyük el, a Tzachal, az izraeli hadsereg kezdte az egészet; az Ekerut fiú megunta, hazament, felment a lapos tetőre pizsamában, papucsban tanulni, mert jogra járt a kelet-jeruzsálemi Al-Quds egyetemen, és akkor egy izraeli katona hátulról fejbe lőtte. Gumigolyóval ugyan, de a gumigolyó, ha szerencsétlen helyen üt, éppúgy halált okoz, mint az igazi. Még négy napig volt kómában, a kórházból a Moszad el akarta rabolni, később már csak a tetemet. Több száz palesztinnak kellett bevennie magát a betegszobába, hogy ezt ne tehessék meg. Saeb Ekerut, a lelőtt fiú unokabátyja a palesztin tárgyalóküldöttség egyik vezetője fogadja a kondoleálásokat, mellette egy idős ulema, moszlim pap; csak férfiak jönnek, öltönyben, beduin fejkendővel.
A Jasszer Arafat repülőtér
a Gázai övezet legcsücskében, Khan Yunis város és az egyiptomi határ között terül. Nincs még nagyon belakva, dolgozgatnak rajt serényen, szamaras kocsin hozzák a dolgokat, csinos, modernista épület, decens arab dekorációkkal, ebben a műfajban ennél tényleg csak csúnyábbak vannak. Az üres fogadócsarnokban, a poggyászkiadónál amerikai és palesztin biztonságiak tüsténkednek. Lapzártánk után egy nappal Jasszer Arafat a Jasszer Arafat repülőtéren fogad majd egy lábát először palesztin földre tevő amerikai elnököt. Arafat életének nagy napja lesz ez, a Jeruzsálemből helikopterrel érkező elnök elé vörös kókuszszőnyeget gördítenek, ellépnek a díszzászlóalj előtt, olyan lesz, mint egy igazi államfői találkozó. Innen autóval hajtatnak Gaza Citybe, de már menet közben olyan transzparensek fogadják majd, hogy "sokáig éljen a palesztin-amerikai barátság!" és hasonlók, mely rigmusokat Arafat közvetlen munkatársai nyilván még a moszkvai Patrice Lumumba egyetemen tanultak egykoron.
Arafat nincs jó bőrben, 1992-ben repülőszerencsétlensége volt, állítólag lelőtték a gépét, azóta remeg a keze, neurológusai most a Parkinson-kór gyanújával fenyegetik, maga is megpendítette: nem biztos, hogy megéli a palesztin állam kikiáltásának várva várt napját. A napot 1999. május 4-re szeretnék, akkor jár le az Oslóban megállapított határidő. Az izraeli oldal hevesen ellenzi ezt a határidőt, ezért is fontos most, hogy egy kvázielismerési ceremónia keretében Clinton az új Arafat repülőtéren találkozzon Arafattal, sok-sok amerikai és palesztin zászló erdejében. "Eddig égettük ezeket, most kitűzzük" - mondja egy taxis. Valóban, ötezer darab amerikai zászlót rendeltek Tajvanról, de ennél lényegesebb, hogy Arafat elhallgattatta egy időre a palesztin radikálisokat, Jasszin sejket, a Hamasz vezetőjét és hasonlókat, ők a palesztin sajtóban, rádióban és tévében sem nyilatkoznak mostanában. A külföldi újságírókkal most toleránsak, ki van adva parancsba nyilván.
Gaza City más hangulatot áraszt, mint Izraelben bármi vagy akár Ciszjordánia. Egymilliós nagyváros, hamisítatlan kairói hangulat, már ami az autóközlekedést illeti, dudálás, káosz. A Szaladin utcában szaracén lovas rendőr irányítja a forgalmat, lehet, hogy ez a baj. Gaza City északi oldala az egykori belnémet határt is elsápasztaná, a Vasfüggöny kutyafasza volt ehhez képest. Ahogy utóbbi is világok határa volt, ez is az: az első és a harmadik világé. Előző korszakok preferenciarendszerei is láthatók: noha a Palesztin Autonómia katonáinak egyenruhája kísértetiesen hasonlít az izraeliekére (leszámítva persze a szimbólumokat), kézifegyverben az M-16-osról az AK-47-esre, a népszerű Kalasnyikovra váltottak. A kultúrház mellett, ahol a Palesztin Nemzeti Tanács tartja majd ülését, és Bill Clinton jelenlétében szavaznak arról, hogy törlik chartájukból az Izrael erőszakos elsöprésére vonatkozó klauzulát, egy elég elnagyolt Clintont és Arafatot ábrázoló, tűzfalnyi poszter hirdeti, hogy "We have a dream. Free Palestine". A közeli téren politikai gyűlés; tanulságos, hogyan hergelik be magukat, aminek bármikor máskor kődobálás lehet a vége - mondjuk itt már nem, hiszen Gaza Cityben nincsenek izraeli katonák. De a nyugati parton, ahol ugyanilyen gyűldéken valaki előkántál a kézi hangszóró mikrofonjába, a tömeg vele üvölt, ez így megy egy darabig, aztán kimennek az utcára kőért, csúzli meg csapágygolyó már van náluk.
A Gázai övezetben másutt viszont vannak még izraeli katonák, a Wye Plantation-i megállapodás szerint közösen járőröznek a palesztin rendőrökkel a telepesek telepei közelében. Gázában nem a vallásos telepesek vannak, mint a Jordántól nyugatra - hiszen ez a terület nem biblikus föld -, hanem szekuláris cionisták, ami azonban egy másodpercig sem jelenti azt, hogy ezek puhább fiúk lennének, simulékonyabbak az arabokkal, oldottabbak a külföldiekkel. Nuseiratnál bekanyarodunk az egyik telep felé vezető útra - a táblák itt mindenhol háromnyelvűek (arab, ivrit, angol), ahol ezt az etnikai összetétel és a közlekedés biztonsága indokolja -, és kilométer hosszat megyünk az üvegházak mellett. Az üvegházakat kettős szögesdrót védi, a kerítés tetejébe áramot vezettek. A telep bejáratánál benzinkút, a benzinkutas nem óhajt a sajtóval szóba állni, a bejáratot őrző katonákhoz kocogunk, szeretnénk valaki telepessel beszélni, lehet-e? Beszólnak adóvevőn, külföldi újságírók, néhány kérdés, he? Visszaszólnak, nincs olyan szava az újhéber nyelvnek, amit válaszukban használnak, és az Örökkévaló ne pirulna el tőle.
Telepesnek azokat a zsidókat hívjuk, akik az 1967 előtti határ túloldalán vetették meg a lábukat. Õk sokat vannak a hírekben, fegyverük van, amit néha használnak. Nem minden telepes aggresszív imperialista, többségük egyszerűen a kormányzati segélyek haszonélvezője. Qiryat Akármitől öt percre olcsó lakáslehetőség, hirdeti mondjuk egy ingatlanközvetítő. A lakótelep valóban öt percre van Qiryat Akármitől, csak már a Területekre esik, ahogy a bevett izraeli understatement hívja a ´67-es nyereséget. A telepesek telepeinek 80 százaléka ilyen. Velük nincs is baj, ha lesz valaha határ Izrael földjén, akkor ők az egyszerű korrekció. Baj van viszont a maradékkal, ők szándékosan olyan területekre települnek, ami komoly feszültségfokozó erővel bír. Hebron a jó példa, itt kb. 450 telepes és a körülöttük lakó 130 000 arab miatt él egy ország és a fél világ frászban. A telepesek döntő többsége új emigráns Amerikából, vallásos és radikális, valamennyi orosz olét (frissen alijázott bevándorlót) tudtak még maguk mellé állítani. Viszont mintegy egymillió izraeli szimpatíroz a telepesekkel, őket pacifikálni nem kis türelem kérdése.
Rogyina peep show
A Dor Shalom mozgalom Jitzhak Rabin meggyilkolása után alakult azzal a céllal, hogy továbbvigye a mártír miniszterelnök politikáját. Tal Silberstein, a mozgalom vezetője kicsit konfúz képet ad arról, hogy ezt nem politikai eszközökkel óhajtják megtenni, noha például a helyi választásokon indulnak. Ha valahol, hát Izraelben a lokális könnyen csap át akár globálisba. Néhány telken, egy kis ingatlanfejlesztésen béke vagy háború múlhat. Silberstein szerint valójában nem is a béke Izrael legnagyobb problémája. Az izraeli társadalmat számos törésvonal osztja ketté, ráadásul ezek fele-fele megoszlások, ingatag többségek, nehéz rájuk hosszan építeni. Vallásosok és laikusok, teokráciában és az állam és egyház szigorú szétválasztásában hívők. Államalapító, szocialisztikus cionizmusban gondolkodó askenázik és a társadalom alsóbb rétegeibe sorolt, ám nacionalizmussal a jobboldalra terelhető szefárdok. Telepesek és antitelepesek. Izraelben született szabrék és új bevándorlók tömegei. Bizonyos értelemben a Dor Shalom a nyolcvanas évek békemozgalmának, a Shalom Ashav (Békét Most) mozgalomnak az utóda; ehhez képest meglepő, hogy Silberstein a társadalom malterének, összetartó erejének - az államalapító atyák klasszikus tétele szerint - a hadsereget tartja.
Netanjahunak kell a feszültség, de talán nemcsak neki, egész Izraelnek, hogy egyben tudja tartani a divergáló társadalmat. A miniszterelnök talán hamarosan megbukik, de a Munkapárt sem lesz jobb, mondják barátaim. A gazdaság mélyrepülésben, az ellentétek mélyek, az izraeli társadalmon belül is van rasszizmus. A nyolcvanas évek végének Salamon-akciójával kimenekített etióp zsidók (falassák) csalódottak, mert kirekesztődnek. Falassa fiatalok törzshelye a jeruzsálemi Glasnost diszkó. A Jerusalem Post tudósítása szerint sokan foglalkoznak a kivándorlás gondolatával, a rastafari Jamaicára gondolnak, mert a vallásos utópiáknak sosincs végük. A majdnem egymillió orosz bevándorlóval új problémák jöttek, bűnözés, maffia, prostitúció; jámbor haszidok nem nézik jó szemmel a tel-avivi buszállomás tőszomszédságában a Rogyina peep show-t.
Van félsz, ha véletlenül egyszer véget érne a se nem háború, se nem béke állapot, mi lenne akkor az országgal. A narodnyik vizionáriusok generációja hamarost teljesen kihal, újak nincsenek, vagy olyanok, mint Bibi, akinek tökmindegy, csak miniszterelnök legyen. Amíg nem lesznek új és cselekvőképes emberek, határozott elképzeléssel, addig Izraelből csak az éppen aktuális, utolsó híreket lehet küldeni, a lecte nájeszt.
Vágvölgyi B. András
(Tel-Aviv)
