Irak: Játszd újra, Szaddám!

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az amerikai hadsereg első embere, Henry Shelton tábornok a múlt héten bejelentette, hogy a december közepén iraki célpontok ellen végrehajtott négynapos amerikai-brit légitámadások eredményesebbek voltak, mint eredetileg hitték. Szaddám Huszein viszont továbbra is a helyén van, belpolitikai pozíciója nem látszik megrendülni, az iraki nép pedig szenved és sanyarog, de makacs büszkeséggel mögötte áll.

Az amerikai hadsereg első embere, Henry Shelton tábornok a múlt héten bejelentette, hogy a december közepén iraki célpontok ellen végrehajtott négynapos amerikai-brit légitámadások eredményesebbek voltak, mint eredetileg hitték. Szaddám Huszein viszont továbbra is a helyén van, belpolitikai pozíciója nem látszik megrendülni, az iraki nép pedig szenved és sanyarog, de makacs büszkeséggel mögötte áll.

A végső hivatalos összegzés szerint az iraki elitalakulat, az országot rendben és fegyelemben tartó Republikánus Gárda 600-1600 tagja halt meg december 16. és 19. között. Akkor most mennyi az annyi? - kérdezhetnénk, miközben megnövekedett kételyek között tovább vizsgáljuk az adatokat. Vajon biztos-e, hogy a sikeres találatok következtében valóban megsemmisültek olyan - egyedi és máról holnapra nem pótolható - hadiipari berendezések, amelyek nélkülözhetetlenek például az elpusztultak helyett új rakéták előállításához? Vajon tényleg kilenc olyan üzem vált legalább egy évre működésképtelenné, ahol a rakétagyártásnak legalább a kezdeti munkafázisai elvégezhetők? És ha igen, hány van még? Valóban meghaltak volna parancsnokok, és ha igen, mennyire magas beosztásúak?

A decemberi légicsapás-sorozatnak ugyanaz volt az oka, mint az előzőeknek és mint azoknak a korábbi helyzeteknek, amikor a büntetés csak a legutolsó pillanatban, egy végsőkig halasztott visszatáncoló iraki lépés hatására maradt el. Immár nyolcadik évébe lépett a huzavona azoknak az ENSZ-határozatoknak a betartása-betartatása körül, amelyeknek az a célja, hogy az 1991-es Öböl-háborút kiprovokáló, majd elvesztő Szaddám Huszeint megfosszák tömegpusztító fegyvereitől. Nyolcadik éve működik az UNSCOM, az ENSZ-nek az a szervezete, amelyet ezeknek a fegyvereknek a felderítésére és megsemmisítésére hoztak létre.

Egy széthullott szövetség

Amilyen elszánt és széles körű volt a katonai szövetség, amely 1991-ben amerikai vezetés alatt kiűzte Irakot a megszállt Kuvaitból, annyira gyorsan haladt előre az akkori cél- és érdekközösség eróziója. A szövetségesek mellé felsorakozó arab országok - mindenekelőtt Egyiptom és Szaúd-Arábia - továbbra sem álltak ugyan Szaddám oldalára, és nem is fognak soha, de az iraki nép ténylegesen súlyosbodó szenvedéseinek hatására legalábbis a légi csapásokkal kapcsolatos retorikájuk fokozatosan finomodott. A leglátványosabb talán Szaúd-Arábia útja. A gazdag sivatagi királyság a nyolc évvel ezelőtti amerikai légitámadásoknak még a kiinduló bázisa volt, most, a múlt hétvégén viszont már az Irakba irányuló élelmiszer- és gyógyszerszállításra vonatkozó ENSZ-korlátozások feloldását indítványozta. Az ügyben nyilatkozó magas rangú kormánytisztviselő megfogalmazása szerint semmi sem indokolja, hogy egy ENSZ-alkalmazott aláírásától függjön az iraki rizshelyzet. Decemberben egész sor arab országban voltak tüntetések brit és amerikai követségek előtt, de néhány napja még a dél-afrikai mohamedánok is akkorát tüntettek Tony Blair látogatásakor, hogy a rendőrök tüzet nyitottak rájuk. Pedig a dél-afrikai mohamedánokról eddig még azt is nehéz volt elhinni, hogy léteznek egyáltalán.

Az Öböl menti arab országok változatlanul elítélik ugyan, hogy Szaddám keresztülnéz a Biztonsági Tanács határozatain, a decemberi légi csapástól azonban már elhatárolták magukat, sőt egyesek közülük bírálták is az amerikai-brit akciót. (Az elhatárolódás Szaúd-Arábia esetében némileg izaddságszagúnak tűnik, hiszen most is szálltak fel amerikai gépek az ország légi támaszpontjairól. De nyugodjunk bele: a politikában ritkák az egyértelmű igenek és nemek.)

Kellene egy csapat

A Biztonsági Tanácson belül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyre inkább elszigetelődik Irak lefegyverzésével kapcsolatban - ha az elviekben nem is, a megtorló akciók formájában megjelenő büntetési gyakorlat tekintetében mindenképpen. Kína mindvégig ellenezte az egész dolgot, a franciák és az oroszok pedig hosszú távú gazdasági érdekeik fényében szeretnének óvatosan kihátrálni a formai ellenségstátusból. Nem egészen szabad döntéssel határozott tehát úgy a washingtoni kormányzat, hogy mostantól, ha közösen nem megy, hát majd egyedül - illetve önkéntes brit asszisztenciával - viszi végig Szaddám lefegyverzését. Pontosabban: egyrészt Irak lefegyverzését, másrészt - ami ugyanilyen lényeges és bevallott amerikai cél - Szaddám megbuktatását, amely, ha bekövetkezik, rögtön feloldja az embargót, azonnal kiszabadítja Irakot a gazdasági elszigeteltségből.

Csakhogy Szaddám megbuktatásának kétségtelenül szép terve egyelőre nem látszik előremozdulni. A potenciális iraki ellenzék külföldön jelentéktelen, befelé hiteltelen, önmagán belül széthúzó, szinte említésre sem érdemes, és ez valószínűleg akkor sem lenne másképp, ha Washington többet költene életképessé tételére, mint eddig. Felröppent a minap egy hír, hogy a két iraki kurd csoport (az Irán-barátok és a Szaddámmal beszélő viszonyban lévők) között ismét közeledési gesztusok történtek, de ebből már csak azért sem érdemes túl messzire következtetni, mert a kurd ellenzék nem iraki, hiszen éppen Irak felbomlasztására törekedne saját sosem volt és alighanem mindörökre reménytelen önálló államisága érdekében. Hasonló a helyzet a dél-iraki síitákkal, akik felkelésre használták ki az öböl-háborús vereséget. A lázadás vérbe fojtására azonban még akkor is elég ereje volt Szaddámnak, és azóta is kíméletlenül kézben tartja az érintett, potenciálisan szakadár országrészt, amelyre, ha netán sikerrel robbantaná ki magát Irakból, Irán habozás nélkül tenné rá a kezét.

Jobb világszervezet híján

Amerika tehát makacsul kitart amellett, hogy a lényeg a fegyverkorlátozó ENSZ-határozatok érvényesítése - ha az ENSZ-szel nem megy, hát akár nélküle. Ezzel viszont kivonja magát abból a nemzetközi jogi keretből, amelyet a látszat szintjén maga Bagdad is tiszteletben tart. Ebben az összefüggésben a mostani hétvége eseményei között említésre méltó az iraki parlamentnek az a határozata is, amely változatlanul - és határidő nélkül - további vitákat szorgalmaz az ENSZ-határozatokról, annak ellenére, hogy előzőleg, a készülő határozat vitájában a képviselők többsége sokkal radikálisabb döntést követelt. Azt akarták, hogy Irak egyszerűen utasítsa el a világszervezet döntéseit, Szaúd-Arábiát és Kuvaitot pedig nyilvánítsák ellenséges országnak a támadásokban való közreműködésükért, sőt büntessék meg őket. Ebben a vonatkozásban a határozat jóvátétel követelésére szorítkozott.

Mi következik mindebből? Az mindenképpen, hogy Szaddám nem akar teljes mértékben kívül helyezkedni a világon, a világon belüli közlekedés szabályozott keretein. Ez pedig azt sugallja, hogy talán igazuk van azoknak a szakértőknek, akik szerint a bagdadi diktátor politikája nem merül ki az öncélú, öntetszelgő dacoskodásban. Fegyverkezése, illetve a fegyverkezésről való lemondás elutasítása nem a világ egésze ellen irányul. Sokkal inkább a regionális összefüggéseken belül nyer értelmet, ezek az összefüggések pedig röviden abban állnak, hogy közvetlen szomszédja, Irán nagy erőkkel fegyverkezik, a nem túl távoli Izrael széles körben feltételezett atomütőereje számára is lőtávolságon belül van, a szintén szomszédos Törökország a világ egyik legerősebb hadseregét tartja fenn. De két további ellenséges szomszéd, Szíria és Szaúd-Arábia is jelentős csapásokat mérhetne rá egy olyan esetleges jövőbeli konstellációban, amelyben Iraknak, az Oszmán Birodalom romjain mesterségesen kialakított ütközőállamnak lefegyverzett és kiszolgáltatott páriaként puszta fennmaradásáért kellene harcolnia.

Túl kíváncsi megfigyelők

Washingtonnak az a célja, hogy teljes mértékben átlássa Irak fegyvezeti és egyéb belviszonyait. Ennek érdekében az UNSCOM-ban tevékenykedő amerikai megfigyelők kikapcsolódásként a CIA-nek is szolgáltattak adatokat - amint ez a múlt hét elején kiderült. A hír első hallásra nem hangzik valami jól, de ha meggondoljuk, nincs benne sok meglepődnivaló sem. Igazából az ellenkezőjét volna nehéz elhinni: azt, hogy a fegyverellenőrök szigorúan csak az ENSZ-nek meséltek benyomásaikról. Ennél azért egy kicsit többről van szó: lehallgatóberendezésekről például, amelyek segítségével a CIA nyomon követheti Szaddám biztonsági környezetének tevékenységét, vagyis végső soron azt, hogy hol bujkál a Gonosz. Nem véletlen, hogy miután Washingtonban beismerték: való igaz, gyűjtöttek hírszerzési információkat az UNSCOM leple alatt, a Biztonsági Tanácson belül nem tört ki a cirkusz. Miért is tört volna ki, hiszen az oroszoktól a franciákig mindenki kémkedett. Egyedül az UNSCOM ausztrál elnöke került ostoba helyzetbe. Először felháborodva utasította el a kémkedési híreket, később viszont, a beismerés után már csak magyarázatot követelhetett az ENSZ-től. Erre az ENSZ mit válaszolhatott? Aligha többet, mint amit a világszervezet diplomáciai karának korelnöke, egy jemeni - vagyis arab - diplomata mondott. Abdallah al-Astal szerint a Biztonsági Tanácsban az USA az úr, az UNSCOM a BT alárendeltje, hát itt is az amerikaiak irányítanak, és úgy tesznek, ahogy a kedvük tartja. Csak az a baj - fűzte hozzá az idős jemeni -, hogy ez az egész ügy nyilvánosságra került, mert így az ENSZ hitelessége kapott egy mély ütést. Mi pedig azt fűzzük hozzá, hogy egy dolog az ENSZ hitelessége, és egy másik dolog, hogy egyelőre jobb ENSZ-re nem futotta a világnak.

Visszatérve Szaddám Huszein szabálykövető gesztusaihoz: a decemberi légi csapás óta az iraki légelhárítás vaktában oda-odapörköl az északi és déli légterét - szintén biztonsági tanácsi határozat alapján - ellenőrző brit és amerikai felderítő gépeknek. A britek és amerikaiak pedig visszalőnek, általában több sikerrel. Nyilvánvaló, hogy Szaddám most már állandó mozgásban igyekszik tartani a dolgokat, és ebből akár arra is következtethetünk, hogy a decemberi csapás valóban sikeres volt. Mi másért ragaszkodna hozzá a diktátor, hogy állandó szereplő maradjon a sajtóban szenvedő népével együtt, amelynek alighanem egyre több kell az ellenség élményéből a kitartáshoz? Esetleg abban reménykedhet, hogy most, amikor az embargó kérdésében az arab országok újragondolják az álláspontjukat, a téma ébren tartása kikényszeríti egy Irak számára kedvező, humanitárius megközelítésű változás felgyorsítását. Miközben pedig Irak népére terelődik a figyelem, sikerül ismét rendeznie maga körül a felbomlott sorokat - elégedetlenkedő csapategységekről, újabb kivégzésekről hallani -, és kezdődhet minden elölről: tárgyalások, hazug engedmények, újra megfigyelők, tevékenységük újbóli akadályozása, körbe-körbe mindhalálig.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...