Izraeli dilemmák, halványuló palesztin remények

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. december 13.

Külpol

A már-már intifáda méretű újabb vérengzések, a napivá váló terrorcselekmények gyakorlatilag a Hamász győzelmét jelentik, de nem Jeruzsálem, hanem a palesztin főváros, Ramallah felett.

Felbomlott az izraeli kormánykoalíció, Benjamín Netanjahu miniszterelnök megvált két kabinettagjától, Cipi Livnitől és Jáir Lapidtól. A régi ellentétek az eddiginél jóval láthatóbbak. Netanjahu jobboldali Likudjától a liberális Livni (Hatnuah) és Lapid (Jes Atid) mindig nagyon messze állt, viszonyuk igen kiegyensúlyozatlan volt már a 2013. márciusi kormányalakítás első pillanatától. A kormányszövetség akkori létrejöttét pont az indokolta, ami most e kapcsolatrendszer felbomlásához vezetett: Netanjahu ellenzékének gyengesége és megosztottsága. 2013-ban a megállapodással a miniszterelnök a nemzeti összefogás atyjának szerepét ölthette magára, ma pedig a szétválás azzal kecsegtet – legalábbis a miniszterelnök kalkulációiban –, hogy a 2015. március 17-re kiírt választáson a Likud jelentősen megerősödik, és az ellenzék befolyása tovább gyengül.

false

Netanjahu esélyeit nemcsak a politikai ellenfelek népszerűtlensége növeli, hanem a kialakult általános politikai helyzet, azaz az izraeli–palesztin viszony aktuális állása is. Mahmúd Abbász, a nem létező Palesztina létező államfője képtelen rá, hogy önmagát komoly tényezőként tüntesse fel népe előtt, az agresszív és csak a rombolásban kiutat kereső Hamász alternatívájaként. A már-már intifáda méretű újabb vérengzések, a napivá váló terrorcselekmények gyakorlatilag a Hamász győzelmét jelentik, de nem Jeruzsálem, hanem a palesztin főváros, Ramallah felett. Bár a palesztin vezetés nemzetközi mozgástere tágul – egyre több kormány ismeri el a független palesztin államot –, és az Arab Liga ismételten egy emberként kiállt Ramallah mellett, ugyanakkor tény: a palesztinok talán soha nem voltak ilyen messze a saját államalakulat létrejöttétől, mint manapság.

Ennek elsődleges oka, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság gyakorlatilag képtelen autoritást gyakorolni a Jordán nyugati partján élők felett. Másrészt a Hamászt az izraeli hadsereg immáron sokadszorra is térdre kényszerítette. A Hamász rakétatámadásainak, az általa szervezett palesztin civil terrorakciók ára iszonyatosan magas, egy-egy izraeli életért több palesztin élettel kell fizessenek. És bár a palesztin vezetés az ellopott nemzetközi segélyek révén luxuséletet teremt magának, az izraeli célzott válaszcsapások okán leginkább mégis a politikai s a katonai vezetés kulcsfiguráinak az élete forog veszélyben.

A Gázából az idén indított mintegy 2000 rakéta igazi kárt nem okozott a zsidó lakosságnak – leszámítva a fenyegetettség persze nem csekély terheit –, ugyanakkor megerősítette az izraeliekben, hogy Netanjahu komolyan veszi a dolgát, s politikája mindenki másénál alkalmasabb arra, hogy ne csak megfékezze, de meg is büntesse a Hamászt. A miniszterelnök komoly szövetségese tehát a mindinkább radikalizálódó izraeli közhangulat. Netanjahu most e támogatás gyümölcseit igyekszik learatni: az új helyzetben az izraeli ellenzék még mindig a régi kottából játszik, a jobboldali Likud vezetése viszont – tűnjék ez akármennyire is kockázatosnak – felismerte a lehetőségeket.

Régebben az izraeli jobb- és baloldal sajátos munkamegosztásban uralta a politikai életet és szolgálta azt a biztonságot, amit a permanens arab fenyegetettség igyekezett megingatni. Míg a baloldal empátiával, kompromisszumkészséggel próbált megállapodásra jutni a palesztinokkal s a környező arab országokkal, a jobboldal – akárcsak ma – radikálisabb, intranzigensebb, így célratörőbb nemzeti politikát folytatott. Ám ez a határozottság és eltökéltség hozzásegítette a jobboldalt ahhoz is, hogy békeidőben gyorsabban és hitelesebben hozzon tető alá működő megállapodásokat a palesztinokkal. A baloldal pedig – minden empátiája dacára – sikeresebben vívta meg Izrael háborúit az őt megsemmisíteni akaró arab szomszédaival, s magukkal a palesztinokkal. Ilyen volt az államalapító háborútól (1948) kezdve valamennyi sorsfordító nagyobb küzdelem (1956, 1967, 1973, 1982).

Ma már nincs pánarab egység, még ha az Arab Liga ülésein a palesztinok ügyében rutinszerűen megfogalmazódnak is a feleket semmire nem kötelező fogadkozások. A palesztin lakosság is megosztott a Fatah és a Hamász között. Az új konfliktusokkal terhelt Közel-Keleten Izrael sokkal inkább a stabilitás záloga még az arabok számára is, mint bármely más politikai-katonai entitás. Az izraeli gazdaság szárnyal, az arab államok – ha még egyáltalán egyben maradtak – gazdaságilag és politikailag máról holnapra élnek. Az „arab tavaszhoz” oly sok hiú reményt fűző Obama-adminisztráció kudarcok sorozata után most kényszerül beismerni: az Egyesült Államok és Izrael szövetsége nem történelmi véletlen, s még csak nem is – a Netanjahu politikáját egyébként gyűlölő – amerikai „zsidó lobbi” műve, hanem a realitásé. Bolond lett volna az izraeli jobboldal, ha nem él most a kínálkozó alkalommal.

Kérdés persze, ha sikerül megerősítenie pártját, Netanjahu vajon milyen irányba kormányozza tovább az országát? Mert az egy dolog, hogy biztonsági megfontolásokból nagyon sokan bíznak a Likud eltökéltségében. De lehetséges, hogy éppen az, ami az izraeli jobboldalnak otthon babérokat terem, egyben komolyan kockáztatja a kormányzat nemzetközi mozgásterét, s végső soron a stratégiai céljait. Igaz, a palesztinok az elmúlt két esztendőben mindent megtettek, hogy ügyükkel szemben kételyeket ébresszenek nemzetközi síkon. Bár Európában számos parlament sürgeti a kormányát, hogy ismerje el a palesztin államot (francia, spanyol), s van, ahol a kormányzat ezt teljesítette (Svédország), a trend uniós szinten változóban van. Az Európai Parlament december 17-re tűzte napirendre a kérdés megvitatását és eldöntését; a palesztin siker eddig biztosnak látszott. Ám egyrészről épp a Hamász, másrészt Mahmúd Abbász, azaz Ramallah mesterkedései miatt a honatyák nem látnak biztosítékot arra, hogy egy független palesztin állam ne váljék épp úgy a korrupció s végső soron a terrorizmus fészkévé, ahogyan az Gázában megtörtént. Az Európai Parlament liberális frakciója eleve elvetette a palesztin állam aktuális elismerését, a néppárti frakció (EPP) igen megosztott volt, de inkább ellenezte azt. És bár a baloldal (S&D) többsége támogatta volna, most ott is kétségessé vált, hogy a képviselők végül az „igen” gombot nyomják-e meg. Mindez lehet bátorító üzenet Netanjahunak, de akár figyelmeztetés is. Ha az izraeli miniszterelnök Brüsszelből nézve a konfliktus egyik okaként, s nem annak áldozataként tűnne fel, az Mahmúd Abbász malmára hajtja a vizet, s ismét azok kerülhetnek többségbe, akik kitöltetlen, de aláírt csekként nyújtják át a palesztinoknak az önállóságot.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Figyelmébe ajánljuk

Már több mint 240 iskolában van bombariadó országszerte

  • narancs.hu

Budapesten és vidéken is több iskola kapott fenyegető emailt csütörtök reggel. A rendőrség átvizsgálja az érintett iskolákat, az oktatás folytatásáról, illetve a tanulók hazaküldéséről az intézmények saját hatáskörben döntenek.

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.