Felbomlott az izraeli kormánykoalíció, Benjamín Netanjahu miniszterelnök megvált két kabinettagjától, Cipi Livnitől és Jáir Lapidtól. A régi ellentétek az eddiginél jóval láthatóbbak. Netanjahu jobboldali Likudjától a liberális Livni (Hatnuah) és Lapid (Jes Atid) mindig nagyon messze állt, viszonyuk igen kiegyensúlyozatlan volt már a 2013. márciusi kormányalakítás első pillanatától. A kormányszövetség akkori létrejöttét pont az indokolta, ami most e kapcsolatrendszer felbomlásához vezetett: Netanjahu ellenzékének gyengesége és megosztottsága. 2013-ban a megállapodással a miniszterelnök a nemzeti összefogás atyjának szerepét ölthette magára, ma pedig a szétválás azzal kecsegtet – legalábbis a miniszterelnök kalkulációiban –, hogy a 2015. március 17-re kiírt választáson a Likud jelentősen megerősödik, és az ellenzék befolyása tovább gyengül.
| ||
Netanjahu esélyeit nemcsak a politikai ellenfelek népszerűtlensége növeli, hanem a kialakult általános politikai helyzet, azaz az izraeli–palesztin viszony aktuális állása is. Mahmúd Abbász, a nem létező Palesztina létező államfője képtelen rá, hogy önmagát komoly tényezőként tüntesse fel népe előtt, az agresszív és csak a rombolásban kiutat kereső Hamász alternatívájaként. A már-már intifáda méretű újabb vérengzések, a napivá váló terrorcselekmények gyakorlatilag a Hamász győzelmét jelentik, de nem Jeruzsálem, hanem a palesztin főváros, Ramallah felett. Bár a palesztin vezetés nemzetközi mozgástere tágul – egyre több kormány ismeri el a független palesztin államot –, és az Arab Liga ismételten egy emberként kiállt Ramallah mellett, ugyanakkor tény: a palesztinok talán soha nem voltak ilyen messze a saját államalakulat létrejöttétől, mint manapság.
Ennek elsődleges oka, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság gyakorlatilag képtelen autoritást gyakorolni a Jordán nyugati partján élők felett. Másrészt a Hamászt az izraeli hadsereg immáron sokadszorra is térdre kényszerítette. A Hamász rakétatámadásainak, az általa szervezett palesztin civil terrorakciók ára iszonyatosan magas, egy-egy izraeli életért több palesztin élettel kell fizessenek. És bár a palesztin vezetés az ellopott nemzetközi segélyek révén luxuséletet teremt magának, az izraeli célzott válaszcsapások okán leginkább mégis a politikai s a katonai vezetés kulcsfiguráinak az élete forog veszélyben.
A Gázából az idén indított mintegy 2000 rakéta igazi kárt nem okozott a zsidó lakosságnak – leszámítva a fenyegetettség persze nem csekély terheit –, ugyanakkor megerősítette az izraeliekben, hogy Netanjahu komolyan veszi a dolgát, s politikája mindenki másénál alkalmasabb arra, hogy ne csak megfékezze, de meg is büntesse a Hamászt. A miniszterelnök komoly szövetségese tehát a mindinkább radikalizálódó izraeli közhangulat. Netanjahu most e támogatás gyümölcseit igyekszik learatni: az új helyzetben az izraeli ellenzék még mindig a régi kottából játszik, a jobboldali Likud vezetése viszont – tűnjék ez akármennyire is kockázatosnak – felismerte a lehetőségeket.
Régebben az izraeli jobb- és baloldal sajátos munkamegosztásban uralta a politikai életet és szolgálta azt a biztonságot, amit a permanens arab fenyegetettség igyekezett megingatni. Míg a baloldal empátiával, kompromisszumkészséggel próbált megállapodásra jutni a palesztinokkal s a környező arab országokkal, a jobboldal – akárcsak ma – radikálisabb, intranzigensebb, így célratörőbb nemzeti politikát folytatott. Ám ez a határozottság és eltökéltség hozzásegítette a jobboldalt ahhoz is, hogy békeidőben gyorsabban és hitelesebben hozzon tető alá működő megállapodásokat a palesztinokkal. A baloldal pedig – minden empátiája dacára – sikeresebben vívta meg Izrael háborúit az őt megsemmisíteni akaró arab szomszédaival, s magukkal a palesztinokkal. Ilyen volt az államalapító háborútól (1948) kezdve valamennyi sorsfordító nagyobb küzdelem (1956, 1967, 1973, 1982).
Ma már nincs pánarab egység, még ha az Arab Liga ülésein a palesztinok ügyében rutinszerűen megfogalmazódnak is a feleket semmire nem kötelező fogadkozások. A palesztin lakosság is megosztott a Fatah és a Hamász között. Az új konfliktusokkal terhelt Közel-Keleten Izrael sokkal inkább a stabilitás záloga még az arabok számára is, mint bármely más politikai-katonai entitás. Az izraeli gazdaság szárnyal, az arab államok – ha még egyáltalán egyben maradtak – gazdaságilag és politikailag máról holnapra élnek. Az „arab tavaszhoz” oly sok hiú reményt fűző Obama-adminisztráció kudarcok sorozata után most kényszerül beismerni: az Egyesült Államok és Izrael szövetsége nem történelmi véletlen, s még csak nem is – a Netanjahu politikáját egyébként gyűlölő – amerikai „zsidó lobbi” műve, hanem a realitásé. Bolond lett volna az izraeli jobboldal, ha nem él most a kínálkozó alkalommal.
Kérdés persze, ha sikerül megerősítenie pártját, Netanjahu vajon milyen irányba kormányozza tovább az országát? Mert az egy dolog, hogy biztonsági megfontolásokból nagyon sokan bíznak a Likud eltökéltségében. De lehetséges, hogy éppen az, ami az izraeli jobboldalnak otthon babérokat terem, egyben komolyan kockáztatja a kormányzat nemzetközi mozgásterét, s végső soron a stratégiai céljait. Igaz, a palesztinok az elmúlt két esztendőben mindent megtettek, hogy ügyükkel szemben kételyeket ébresszenek nemzetközi síkon. Bár Európában számos parlament sürgeti a kormányát, hogy ismerje el a palesztin államot (francia, spanyol), s van, ahol a kormányzat ezt teljesítette (Svédország), a trend uniós szinten változóban van. Az Európai Parlament december 17-re tűzte napirendre a kérdés megvitatását és eldöntését; a palesztin siker eddig biztosnak látszott. Ám egyrészről épp a Hamász, másrészt Mahmúd Abbász, azaz Ramallah mesterkedései miatt a honatyák nem látnak biztosítékot arra, hogy egy független palesztin állam ne váljék épp úgy a korrupció s végső soron a terrorizmus fészkévé, ahogyan az Gázában megtörtént. Az Európai Parlament liberális frakciója eleve elvetette a palesztin állam aktuális elismerését, a néppárti frakció (EPP) igen megosztott volt, de inkább ellenezte azt. És bár a baloldal (S&D) többsége támogatta volna, most ott is kétségessé vált, hogy a képviselők végül az „igen” gombot nyomják-e meg. Mindez lehet bátorító üzenet Netanjahunak, de akár figyelmeztetés is. Ha az izraeli miniszterelnök Brüsszelből nézve a konfliktus egyik okaként, s nem annak áldozataként tűnne fel, az Mahmúd Abbász malmára hajtja a vizet, s ismét azok kerülhetnek többségbe, akik kitöltetlen, de aláírt csekként nyújtják át a palesztinoknak az önállóságot.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
