Minthogy idén volt száz éve annak, hogy megindultak Európa népei egymás ellen az I. világháborúban, alighanem sokaknak eszébe jut számos kortárs párhuzam. Amiként korábban a militarista poroszokat és a Balkánra ácsingózó oroszokat nem akadályozták meg időben, hogy kifejlesszék harci potenciáljukat, létrehozzák szövetségeiket, s inkább kereskedtek velük, táplálva agresszív öntudatukat, úgy ma is sokaknak elsődleges a kereskedelem, s még csak nem is másodlagos, hanem bátran feláldozható mellékkörülmény a biztonság.
Angela Merkel német kancellár egy hasonló okfejtés nyomán jelentette be, hogy országa szakítani kíván azzal a politikával, mely a kereskedést Oroszországgal a nyugati szolidaritás elé helyezi, pedig közismert: ha valakiket keményen érint a Moszkvával szembeni embargó, azok épp a németek.
Merkel bejelentésére Ausztráliában került sor, a G20-ak idei csúcstalálkozóján (november 15-16.), s beszédének komoly szerepe lehetett abban, hogy Vlagyimir Putyin, érintve érezvén magán, viharos jelenetek közepette elhagyta a tanácskozás színhelyét.
Putyint minden bizonnyal meglephette a német pozíció gyökeres változása, hisz épp pár nappal a brisbane-i találkozó előtt még ekként nyilatkozott az ARD német tévécsatorna riporterének: „Nézze azokat a baráti viszonyokat, melyeket sikerült létrehoznunk Oroszország és Németország között az elmúlt tíz-tizenöt évben. Nem tudom, részünk lehetett-e egyáltalán hasonlókban korábban. Úgy gondolom, ez egy igen jó alap arra, hogy ne csak a két nemzet között fejlesszünk kiváló kapcsolatokat, hanem Oroszország és egész Európa között is, amivel hozzájárulhatunk globális szinten a viszonyok harmonizálásához. Kár lenne veszni hagyni mindezt.”
| ||
Csakhogy, amikor az interjút az ARD leadta, a német közvélemény már túl volt azon a sokkon, amit egy másik putyini megnyilatkozás okozott. Fiatal történészhallgatók előtt az orosz elnök nem csak kiállt a Molotov-Ribbentrop paktum mellett, mely hozzájárult, hogy Németország kirobbanthassa a második világháborút, Sztálinnak pedig joglapot adott ahhoz, hogy megszállja Kelet-Lengyelországot, illetve ismét bekebelezze a balti államokat. A német-orosz „barátság” eme nyomasztó történelmi emléke, a mai kelet-ukrajnai katonai agresszió ellenfényében épp elégséges a német politikai elit számára, hogy továbbtekintsen azon a horizonton, melyet egy-egy busásabb üzlet oly sokaknak eddig elfogadhatóvá tett. A németek a jelek szerint belátták: ahhoz, ami a Donyeck-medencében napjainkban zajlik, nem asszisztálhatnak tovább, mert a világ nagyon gyorsan ismét fejükre olvashatja majd, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek gyászos történelmükből.
Az orosz érvelés azonban, melyet főként potenciális – nemzetközi szélsőjobboldali, illetve gazdasági – szövetségeseiknek címeznek gyakorta, s amely arra figyelmeztet: az oroszok túléltek már nagyobb csapásokat is, de a prosperitás hiányát aligha élheti túl a nyugati jóléti társadalom, egyre kevesebbeket téveszt meg. A kivétel ez alól a magyar miniszterelnök.
Emlékszünk még, az „illiberális állam” igéit hirdető tusnádfürdői beszédében Oroszországot a töretlenül fejlődő, így követendő példák közé sorolta, miközben tény: Oroszország termelékenysége évről évre csökken, idén éppenséggel elérheti a nullát, az ipar modernizációjára nincs miből költeni, a jóléti kiadásokat már jócskán lefaragták. Igaz, a katonai kiadások megemelkedtek, ám a büdzsé ebbéli fejezete inkább riasztó a Nyugat számára, semmint érv, hogy egy ilyen politikát – gazdasági ügyletekkel – kívülről életben tartson.
Ugyanakkor nemcsak gazdasági következményei elgondolkodtatók a putyinizmusnak, de politikája sem tűnik túlzottan sikeresnek. Mielőtt Oroszország megszállta volna a Krímet, illetve fegyverekkel és politikai buzdítással lázadásra inspirálta volna a Donyeck szeparatistáit, a negyvenöt milliós Ukrajna lakosainak még csak mintegy egyharmada támogatta az ország NATO-csatlakozását. Ma, azt követően, hogy Moszkva nyomása egyre leplezetlenül nehezedik Ukrajnára, a lakosságnak immáron bőven több mint a fele áhítozik tagja lenni a transzatlanti szövetségnek.
Hasonlóan kontraproduktív Moszkva offenzív politikája a Baltikum és Lengyelország felé. Következésképpen az ottani elitek összezártak, s ahogy a Kreml egyre távolodott Washingtontól, úgy erősödött bennük a transzatlanti szolidaritás.
Nem véletlen tehát, hogy Moszkva mára magára maradt. Tulajdonképpeni szövetségesei – leszámítva Európa pénzen vásárolt náci szimpátiáit – nincsenek; a nemzetközi térben Putyin épp azt az izoláltságot érezheti, mint amit Orbán is érzett Litvániában, azon a bizonyos, hívatlanul megtekintett, dicstelen katonai szemlén. De míg Putyinban fellázadt az önérzet, s dühödten távozott a G20-csúcsról a szemrehányások hallatán, Orbán maga utazott a pofonért Litvániáig.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője
