Az AU a polgári uralom helyreállításának fő szószólója, részben azért, mert van még néhány államfő, aki Compaoréhoz hasonló módon, az alkotmány piszkálgatásával kívánja meghosszabbítani jövedelmező uralmát. Compaoré 27 évi államfőség után kívánt újrázni a jövő év vége felé esedékes választásokon, de ez általános felháborodást keltett: százezrek tüntettek, és azonnali távozását követelték, hiába táncolt volna vissza az alkotmánymódosítástól. Végül csak fegyverrel sikerült elhallgattatni a tömeget, miután a tiltakozók felgyújtottak több középületet, és kifosztották a Compaoré család egynémely ingatlanát – egészen a falban lévő elektromos vezetékig.
Az indulatokat az fokozta idáig, hogy miután Compaoré elmenekült (és családjával együtt immár az elefántcsontparti elnöki palota egyik lakosztályának kényelmét élvezi Yamoussoukróban), az elnöki gárda helyettes parancsnoka, Isaac Zida alezredes (képünkön) állt az átmenet élére, és a hadsereg kijelölte magát az átmenet levezénylésére. Azóta sem győzi hangsúlyozni, hogy esze ágában sincs megtartani a hatalmat. A népi kételkedésnek azonban nemcsak ő a tárgya, hanem az ellenzéki pártok is, amelyekről az az általános vélemény, hogy Compaoré egykori miniszterei, hívei irányítják őket, 27 év után végre szerepet remélve az irányításban. Akár ezzel is összefügghet, hogy az első pillanattól kezdve elvetették az ideiglenes katonai irányítást, ami ebben az esetben talán nem is a legrosszabb megoldás.
A szkepszist alighanem az ország függetlenség kori történelmének lényeges sajátossága, az államcsíny mint kizárólagos hatalomváltási módszer mellett – vagyis ezen belül – az is táplálja, hogy maga Compaoré is puccsal került hatalomra (1987-ben), sőt akit elüldözött (és állítólag meggyilkoltatott, bár ebben Charles Taylornak, a libériai hadúrnak és háborús bűnösnek, később államfőnek is jutott némi szerep), az korábbi személyes jó barátja, maga Thomas Sankara, Afrika Che Guevarája volt. A népszerűségét mindmáig őrző Sankara szerény életkörülményeivel mutatott példát a Burkina Fasó-i ember elvárt magatartásából (ő változtatta meg az egykori Felső-Volta nevét). Ennél fontosabbak voltak társadalomátalakító törekvései, mint az elsivatagosodás megállítását célzó országos faültető kampány, a női egyenjogúság előmozdítása, a helyi törzsfőnökök hatalmának felszámolása. A hozzá hasonló forradalmárok tipikus útját követve ő is a szoros központosítás útján akart célhoz érni, ami aztán jogsértésekhez, például statáriális kivégzésekhez vezetett.
Compaorénak nem voltak ilyen világmegváltó tervei, amelyek akkoriban, a hidegháború vége felé némi homlokráncolást váltottak ki a nyugati hatalmaknál. Az első dolga volt visszacsinálni Sankara reformjait az ország címeréig bezárólag (és így immár Mozambik az egyetlen ország, amelynek a zászlóján egy Kalasnyikov díszeleg). De ez legyen a legnagyobb baj! Sokkal súlyosabb probléma – és erről Compaoré is csak részben tehet – az ország végtelen szegénysége. Az alapvető gazdasági tevékenység az igen alacsony szintű önellátó gazdálkodás. A külvilággal való kapcsolatok erősítését akadályozza, hogy az országnak nincs tengeri kijárata, ráadásul olyan államok veszik körül, amelyekben az elmúlt években polgárháborús konfliktusok voltak – és mindmáig tartanak. Az állami tulajdonban lévő iparvállalatok értelemszerűen nem nyereségesek, a legfontosabb kiviteli termék az arany. Komoly mangánérc-lelőhelyeket is felfedeztek, csak ezek az ország legbelső, északkeleti részének sivatagos vidékén találhatók, ahonnan a lakosság folyamatosan áramlik más vidékekre.
A fiatalok a nagyobb városokban próbálnak munkát találni, amiből az is következik, hogy a városi lakosság többségét ők teszik ki. (Összességében a 17 millió lakos 60 százaléka legfeljebb 25 éves.) Ez is hozzájárulhatott a tüntetések hevességéhez. Sokan választják a külföldi munkavállalást, főleg a fejlettebb Ghána és Elefántcsontpart mezőgazdaságában. Hazaküldött pénzük az ország fizetési mérlegének is jót tesz.
Blaise Compaoré semmiképp sem számít(ott) páriának az afrikai vezetők körében. Többször is közvetített a kontinens számos válságában, mostanában például Maliban játszik ilyen szerepet. Országa fontos résztvevője az iszlamista terjeszkedés ellen idén nyáron, francia vezetéssel létrehozott Barkhane nevű hadműveleti csoportnak. Mint nyilatkozta, 63 évesen egyáltalán nem kívánja tétlenül nézni hazája pusztulását, nem meglepő tehát a híresztelés, hogy az ugyancsak szomszédos Togóban már szervezi is zsoldoshadseregét.
A térség egykori gyarmattartója, mai féltitkos háttérhatalma, Franciaország nem foglalt állást Compaoré mellett (ezt sem lehetett kizárni), viszont valamiféle nemzetközi szerep ígéretével igyekezett távozásra bírni, majd pedig közvetett módon, sőt súlyozottan kerülve a közvetlen közreműködést, elősegítette a távozását Elefántcsontpartra. Ahogy Párizzsal, úgy Compaoré ennek elnökével, Alassane Ouattarával is eleve jó kapcsolatban állt.
Szűk két héttel Compaoré bukása után, e hét elején Burkina Fasóba utazott az AU (és Mauritánia) elnöke, az amúgy szintén többszörös puccsista Mohamed Ould Abdel Aziz, hogy megsürgesse Isaac Zida alezredest, aki a hasonló ellenzéki követelésekre úgy válaszolt, hogy nem érdeklik konkrét ütemtervek.
