Halálos játszma
Az izraeli elhárítás ezúttal lépéshátrányba került. Tucatnyi esetben adtak már hírt arról, hogy sikerült az útnak indított terroristákat menet közben lekapcsolni vagy egy terrorista sejtet fölszámolni. Ezúttal a Hamasz (vagy az Iszlám Dzsihád? - mind a kettő azonnal magáénak vallotta a merényletet) ügyesebb volt. Így megy ez a játszma: a jó információs hálózattal rendelkező izraeli biztonságiak mindaddig lekapcsolják a merénylőket, amíg a Hamasz és társai fel nem ismerik és meg nem ölik az informátorokat. Ekkor lépéselőnybe kerülnek, amit azonnal kihasználnak. Hogy milyen erős a motivációjuk, azt nem kell részletezni: végtére egy olyan szervezetről van szó, ahol az öngyilkosság a norma. Az izraeliek nemsokára azonosítják majd az új terrorista sejteket, lecsapnak rájuk, kivédenek néhány merényletet, míg egyszer ismét hibáznak. Senki sem tud száz százalékot teljesíteni, főleg nem ilyen ellenféllel szemben: mivel lehet preszszionálni olyan embereket, akik önként mennek a halálba?
Az új intifáda
Amennyire jól látható forgatókönyv szerint ismétlődnek az események biztonsági téren, éppoly könnyen követhetőek az ilyenkor szokásos politikai rituálék. A Nyugat elítéli a merényletet, de felszólítja Izraelt, hogy tartózkodjék a válaszcsapástól, "ne fokozza tovább az erőszak ördögi körét". Ha Izrael visszavág, akkor a nyugati médiában egy kalap alá kerül a palesztinokkal, ha nem vág vissza, akkor mindenki együttérzéséről biztosítja, és nem történik semmi. Várhatja a következő merényletet.
Mivel az új intifáda kitörése óta ennyi izraelit egyszerre még nem öltek meg, a kormányban most radikálisabb hangok is hallatszanak. A jobboldali pártok egyes képviselői azt követelik, hogy Izrael űzze el Arafatot és a terrorista infrastruktúrát gyámolító hatóságát oda, ahonnan jöttek: a tuniszi emigrációba. Nem lehet Izrael biztonságát Arafat kezébe adni - érvelnek. Ha elkergetnénk Arafatot, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád venné át a helyét, mert a palesztin társadalomban nincs más szervezett politikai erő - válaszol erre a baloldal. Ám a raisz (elnök) visszakergetése az emigrációba már csak azért sem lehetséges, mert a konfliktust árgus szemekkel figyelő nyugati világ ezt nem fogadná el.
A jámbor nyugati felfogás szerint az egész Al Aksza intifáda a maga sok száz halottjával csak valami szerencsétlen véletlen folytán tört ki. Mivel azonban végül is mind a két oldalon okos emberekről (Nobel-békedíjasokról!) van szó, le kell ülniük és békés úton megállapodásra kell jutniuk. Mi sem egyszerűbb ennél!
A palesztinok
Csakhogy a palesztin társadalomban olyan folyamatok zajlanak, mint az arab-iszlám világ számos országában. Tunéziától Egyiptomig, Szíriától Pakisztánig igen komoly befolyással rendelkezik az iszlám fundamentalizmus, amely a csődöt mondott arab szocializmus vagy nyugati orientáció után e régió új megváltó ideológiájává lépett elő. E fundamentalizmus azért vált olyan roppant hatékonnyá, mert egyaránt szól a kietlen nyomorból kiutat kereső tömegekhez és a szellemi irányvesztettségből kiutat kereső értelmiséghez, középosztályhoz. Az iszlám országok hatalomgyakorló elitje saját érdekei, a nyugati követelések és saját tömegeik radikalizmusa között egyensúlyoz.
A palesztinok az arab-iszlám világ ezen indulatainak első számú képviselői, letéteményesei, a Nyugat- és Izrael-ellenes küzdelem szimbólumai. A palesztin társadalomban ennek megfelelően még sokkal erősebb, befolyásosabb az iszlám fundamentalizmus. A "békefolyamat" évei alatt Arafat nyugati követelésre tessék-lássék hajkurászta a terrorista szervezetek tagjait, az Al Aksza intifáda kezdete óta azonban együttműködik velük. A Hamasz a merényletek terén meglehetősen nagy mozgásszabadságot élvez, noha a raisz nyugati útjainak idején önmérsékletet kell tanúsítania. (A mostani merényletek épp ezért kissé zavarba ejtők: Arafat eddig mindig visszafogta a merénylőket arra a pár napra, amíg amerikai közvetítők járnak a térségben.)
Arafat
Az új intifáda kitörése óta már számtalanszor jelentették ki nyugati újságírók, hogy az irányítás kicsúszott Arafat kezéből, a vezér többé nem ura a helyzetnek. Ez azonban valószínűleg még mindig tévképzet. Analógiaként ismét a többi arab ország kínálkozik, ahol az államhatalom fegyveres és adminisztratív erői egyértelmű fölényben vannak, ám korruptságuk és tehetetlenségük láttán a társadalom egyre inkább elfordul tőlük, és a forradalmi hevületű, tiszta szívű iszlám fundamentalistákkal rokonszenvez. Miközben Arafat tizenhárom biztonsági szervezete vitathatatlan fölényben van a Hamasszal szemben, a társadalom szívéért folytatott versenyfutásban egyre hátrányosabb helyzetbe kerül. Nyugati dollárszázmilliókból fölépített államgépezete csak a hatalom megtartásában jeleskedik, ahol emberi arcát kéne mutatni a társadalom felé (szociális szféra), ott korrupt és nemtörődöm. A Hamasz szociális hálózata jóval hatékonyabb. Ám a Hamasz legfőbb előnye a politikai helyzetben rejlik. Az intifáda jelszavai a dzsihád, "Jeruzsálem fölszabadítása", "harc a cionisták ellen" - ebben a közegben pedig hitelesebb egy olyan szervezet, amely a megalkuvást nem ismerő önfeláldozó harc mellett tette le a garast. Arafat kétszínű: otthon dzsihádot harsog, Párizsban és Londonban viszont békéről és megegyezésről beszél, sőt még az ősellenség Simon Peresz kezét sem röstelli megszorítani.
Szakértők szerint az Arafatot fenyegető legnagyobb veszély az, hogy a Hamasz, amelyet eddig az intifádában jól felhasználható, szükség esetén pedig eldobható eszköznek tartott, felnő mellette a hatalomban. A társadalom nagy része ellene fordulna, ha megpróbálná a Hamaszt visszaszorítani vagy felszámolni.
Gadó János
