A forradalom szele 2011. február 15-én csapta meg a kétszázezres El Babot, amikor Abdul Szálem Gizgaz, egy szabóság alkalmazottja festékszóróval felírta egy épület falára, hogy "Rámi Maklúf takarodj!". Rámi Maklúf az elnök, Basár Aszad unokatestvére és az állami mobiltelefon-társaság tulajdonosa, az országot 42 éve irányító rezsim egyik emblematikus figurája.
A feliratot másnapra lemosták, de az általános elégedetlenséggel és az arab tavasz kívülről - Tunéziából, Egyiptomból, Líbiából - érkező híreivel nem lehetett mit kezdeni. Márciusban - ugyancsak kormányellenes graffitizés miatt - a dél-szíriai Daraában a rendőrség gyerekeket tartóztatott le. Az emiatt kirobbanó tüntetésekre a kormány erőszakosan reagált - Daraában három embert megöltek a rendőrök. A megmozdulások április 8-án érték el El Babot, az első spontán demonstráció körülbelül 1500 fősre duzzadt. Onnantól minden pénteken tüntetés volt, az emberek szabadságot, egyenlőséget és igazságot követeltek. "A rendőrök csak néztek. Teljesen meg voltak döbbenve" - emlékszik vissza Bári Abdulatif, az egyik tüntető. Csak a negyedik tüntetésen kezdtek erőszakoskodni: botokkal ütötték az embereket, és előállítottak 13 résztvevőt. Válaszul több ezer ember gyűlt a titkosrendőrség épülete elé, ennek köszönhetően a letartóztatottakat estére elengedték. De a helyzet hétről hétre rosszabb lett: rengeteg embert tartóztattak le, a rendőrség teljesen nekivadult: verés, áramütés, lógatás a plafonról. Találkoztunk egy emberrel, akinek még mindig fekete a talpa a verésektől, egy másik pedig megsüketült az egyik fülére. Nyolc ember eltűnt.
A 15 éves Hasszán Mahmúd Dzsabali május 25-én egy motorbicikliről nézte a tüntetést, amikor egy orvlövész gerincen lőtte az egyik háztetőről. "Leestem a bicikliről, és rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel - nem éreztem semmit a hátamban, a lábamban - mondja. - Felemeltek, de a kocsik nem akartak megállni, mindenki nagyon meg volt ijedve. Végül az unokatestvérem kitolta a motorját az út közepére, hogy megállítsa a forgalmat, és akkor elvittek a kórházba." A fiatalember azóta ágyhoz kötött.
Milyen a háború?
El Babból sokan elmenekültek, sokan pedig fegyvereket vásároltak a feketepiacon - az Irak és Libanon közé ékelődött Szíriában ez nem olyan nehéz -, és csatlakoztak a hadseregből dezertálókhoz. "Az első csoportnak összesen hét Kalasnyikovja volt, egy-egy tárral, meg két vadászpuskája. Ezekkel próbálták megvédeni a tüntetőket" - mondja egy aktivista. Április közepén, amikor a titkosrendőrség rálőtt a tüntetőkre, a felkelők viszonozták a tüzet, és lelőttek hat rendőrt. Egy héttel később egy rajtaütés során újabb rendőröket öltek meg, és onnantól nyílt háború volt a katibák, a felkelő csoportok és a biztonsági erők között, míg július 19-re kiszorították a rendőröket a városból. Van egy YouTube-videó, amin a felkelők a biztonságiak hulláit dobálják le a posta tetejéről... Szörnyű.
Amikor a hadsereg rájött, hogy a rendőrök nem tudják tartani El Babot, a városszéli katonai táborból a tüzérség bombázta a lakónegyedeket. A felkelők megtámadták a tábort is. A hadsereg július 29-én visszavonult, ám a köztes tíz napban öt-tíz ember halt meg minden áldott nap a semmilyen értelmezhető taktikai célt nem szolgáló tűzpárbajban - összesen 230-an a forradalom kitörése óta. Egyikük a hét hónapos Fatima El Ali volt, a házukat július 15-én érte találat, csak a kicsi darabjait sikerült kiszedni a romok közül. A felkelők a táborban három halott katonát találtak, legalább az egyiküket a sajátjai ölték meg - feltehetőleg megtagadta a parancsot, hogy a civilekre lőjön, vagy szökni próbált. Az elfogott katonák nagy részét elengedték, egyet kivéve, őt a városi bíróság felelősnek találta egy ember halálában; halálra ítélték és kivégezték.
Két hónappal később egy reggel El Bab főutcáján az emberek a nyakukat nyújtogatva bámulják a házak felett köröző repülőt. A gép hosszú, elnyújtott körökben cirkál a házak felett - most látni, most nem -, aztán egyszer csak éles szögben befordul, hosszában elsuhan az utca felett nagyon alacsonyan, és kilő két rakétát; talán egy kilométerrel odébb, a kórház előtt csapódnak az aszfaltba, de nem sebesítenek meg senki. Az emberek hamarosan elveszítik az érdeklődésüket, és mindenki megy a dolgára. Amióta a katonaságot elűzték, a város viszonylag békés.
A lakosság talán harmada itt maradt, az utcákon zajlik az élet, az emberek motorokon száguldoznak fel és alá, sok bolt nyitva van. De naponta egyszer megjelenik egy repülőgép, és bombát dob valahova, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a lakosságot terrorizálja. Több megrongált lakóépületet is látni. A Masúd család házából például semmi nem maradt, csak egy faldarab, éppen menni készültek Törökországba, a kocsi már az utcán várta őket, amikor a bomba becsapódott; mindenki meghalt, kivéve a családapát. Két iskolát is lebombáztak, a városi tanács pedig már a harmadik épületben dolgozik, mert az előző kettőt találat érte.
Hiába éltek negyven évig a kivételesen brutális szír rendőrállam markában, sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, ami történik. "Ha a felkelőket bombáznák, az még valahol érthető volna, de direkt a lakónegyedeket lövik, hallott már ilyet? Mi csak reformokat akartunk, itt békés tüntetések voltak" - mondja Iszmail, a gyógyszertáros. Szíriában az 1982-es, egyetlen városra korlátozódó felkelést leszámítva a második világháború óta béke van. Az Izraellel vívott háborúk a lakosságot közvetlenül nem érintették, a háború itt ugyanolyan érthetetlen és traumatikus, mint Európában volna.
Rend a romokon
Abdul Szálem Gizgaz most a városi forradalmi tanács segélyügyi biztosa. Azt mondja, a város eddig nem kapott semmi segítséget, csak húsz tonna búzát, néhány láda tojást meg százezer eurót az isztambuli francia nagykövetségtől, pedig már mindenki megígért mindent. "Miért nem segít rajtunk senki? Ha olajból volna a vérünk, segítenének?" - rázza a fejét. Pedig elkelne a támogatás: a városban húszezer menekült van, főleg a harcok sújtotta Aleppóból, de az ország más részeiről is. 'ket iskolaépületekben vagy befejezetlen házakban helyezték el.
Pénz nagyon kevés van, főleg külföldön élő szír üzletemberek és helyi kereskedők adományai. Állandóak az áramkimaradások, generátorokat kell használni, de kevés az üzemanyag. Rendes kórház nincs, csak elsősegély-ellátás. Nincs elég orvos, nővér. Nincs munka sem, mert az emberek nagy részének Aleppóban van a munkahelye. Sok mindent Törökországból kell behozni, mert az ország nagy része innen elérhetetlen. A kenyér árát hatóságilag szabták meg.
Gizgaz ennek ellenére magabiztos, elmaradhatatlan aktatáskájával a hóna alatt jön-megy, szépen kinyomtatott táblázatokat mutat és adatoszlopokat ad össze céltudatos arckifejezéssel. "Mindenki engem hív, hogy segítsek rajta, de nincs semmim, hát legalább megpróbálom magamat megszervezni" - mondja. Amikor az irodájában ülök - ahonnan gondosan eltávolították Aszad elnök azelőtt mindenhol jelen lévő képét -, a tanács éppen azt próbálja megszervezni, hogy az egyik mecset alatti pincében, ami talán bombabiztos, újranyisson az egyik iskola. A tanárok egy része elment harcolni Aleppóba, de a nagyja még itt van, és minél hamarabb el akarják kezdeni a tanítást - a legtöbb gyerek most otthon ül, vagy az utcán szaladgál.
El Babot forradalmi kormányzatának fejlettsége teszi igazán érdekessé. Észak-Szíria településein leginkább a felkelő fegyveres csoportok uralkodnak, de El Bab - talán mérete és fejlettsége miatt - valódi polgári kormányzatot alakított. A tanács két hónapja ült össze, hogy ellensúlyozza a felkelő zászlóaljak egyre növekvő befolyását, és megpróbálja civil ellenőrzés alá vonni az eseményeket. Elkezdődött a rendőrség szervezése, bár még csak tíz rendőr van. Egy ember a felkelőkkel tartott kapcsolatokért felelős. Próbálja őket rávenni, hogy gondoskodjanak a fel nem robbant bombák eltakarításáról és az elfogott kormánykatonákkal és informátorokkal bánjanak rendesen. Utóbbi érzékeny ügy: bár nem kérdés, hogy a rezsim kezéhez sokkal több vér tapad, olyan eseteket is dokumentáltak, amikor a felkelők eljárás nélkül kivégeztek elfogott lojalistákat. Hogy a hadműveleteiket alárendeljék a tanácsnak - vagy akár csak egy közös katonai szervnek -, arról persze szó sincs.
A város fontos polgárai vannak a testületben - főleg iskolázott emberek, de van köztük például egy szabó és több diák is -, elnököt pedig minden hónapban választanak. A demokratikus próbálkozást időnként megzavarja a háború: a második elnökválasztásról például a fél képviselő-testület kiszalad az utcára, amikor egy repülőgép jelenik meg a város felett, és a temetődomb tetején elhelyezett légelhárító géppuska tüzet zúdít rá. A képviselők azt mondják, kormányzatuk csak ideiglenes, s amint vége a háborúnak, feloszlatják magukat, és választásokat írnak ki.
A kormányzat sarokköve a bíróság. 12 bíró van, két polgári jogász, tíz pedig vallási tudor, kettő iszlám jogot tanít az aleppói egyetemen. A testület a polgári és büntetőjog, illetve az iszlám jog keverékét használja véleménye kialakításakor. Ha a polgári és a vallási jog közt ellentmondás van, az utóbbit tekintik irányadónak. Úgy tűnik, a bírák jogértelmezései viszonylag mérsékeltek - senkinek nem vágatják le a kezét például lopásért, igaz, egy embert már halálra ítéltek. Július vége óta ötszáz ítéletet hoztak.
Milyen a demokrácia?
Bári Abdulatif 30 éves forradalmi aktivista. Az apja részt vett a nasszerista ellenzéki mozgalomban a hetvenes években, és amikor 1982-ben felkelés robbant ki Hamában, a családnak menekülnie kellett. Kilenc évet töltöttek Szaúd-Arábiában, aztán hazaköltöztek. Bári földrajzot tanult az aleppói egyetemen, aztán vallási tanulmányokat Libanonban. Az elhárítás ekkor kezdett érdeklődni utána: a szekuláris szír rezsim gyanakodva szemlélte azokat, akiket komolyabban érdekelt a vallás.
Ahogy a többi arab forradalom, a szíriai is a fiatalok forradalma; a lakosság majdnem kétharmada harminc év alatti, műholdas tévét néznek, interneteznek. Az Aszad-rezsim - és vele az egész szír politika és gazdaság - csődje és elmaradottsága nekik fáj a legjobban. Bári már a legelején bekapcsolódott a forradalmi szervezkedésbe, egy kamerával követte a tüntetéseket, és a videókat feltöltötte a YouTube-ra. Öt társával egy motorbiciklibolt hátuljából szervezi az eseményeket. Ez a tanszírkíjja - a forradalmi koordinációs bizottság.
Hasonló csoportok szervezték a szír forradalmat a kezdetektől egészen addig, amíg fegyveres felkeléssé nem alakult. A bizottságok a Facebookon és Skype-on keresztül tartják egymással és a világgal a kapcsolatot, itt áramlanak a forradalom hírei, a képek, a videók és a lelkesítő forradalmi dalok. Bári csoportjának 16 jutott a városi tanács 48 képviselői helyéből.
Parlamentáris demokráciát akarnak, de az iszlám befolyásának megtartásával. Bári muszlim liberálisnak nevezi magát, szerinte az iszlám képes integrálni a demokratikus kormányzási elemeket. Példaként a súra rendszert hozza fel, ahol a döntéseket konzultáció után, szavazással hozzák. "Nem olyan rendszert akarunk, mint a táliboké Afganisztánban vagy az iráni teokrácia - magyarázza. - Az igaz, hogy az iszlámnak kőbe vésett szabályai vannak arra, hogy hogyan kell imádkoznunk, hogyan kell családi életet élnünk és hasonlók - de arról, hogy hogyan kormányozzuk magunkat, mi fogunk dönteni. A világ változik, és mi is változunk vele." Egy női tanácsot is létre akar hozni, ami "női ügyekkel" foglalkozna - a városi tanácsban csak férfiak vannak.
Nehéz megállapítani, mennyien osztják ezeket a nézeteket - El Bab elég konzervatív hely, a nők teljesen eltakarva, többségüknek még a szemét sem látni -, de Bári úgy gondolja, hogy az iskolázottabb emberek hasonlóan gondolkodnak. "Egyfelől az a fajta élet tűnt normálisnak, hiszen az évek alatt megszoktuk, de másrészt mégsem volt az. Bármit akartunk csinálni - egyetemre menni, állást kapni, helyet a diákszálláson -, mindenhez a titkosszolgálat engedélye kellett, ők ellenőrizték az élet minden részét - mondja Dzsamál Aszmán tanár, a városi tanács tagja. - Még az iskolaigazgatók is a rendőrségnek kémkedtek. Az oktatást úgy kezelték, mint ajándékot a párttól, de minden mást is - aki velük volt, az mindent megkapott, aki pedig nem, az semmit."
El Babban elég nehéz elkerülni a biztonsági szolgálatokat: a főutca egyik szakaszán egymás mellett több titkosszolgálat épülete is áll, nagy, fenyegető kerítéssel körülvéve (most már elhagyatottan, kifosztva). Aszmán mutat egy iskolai füzetet: a mostani elnök apjának, Hafez Aszadnak a képe van rajta. "A gyerekeknek azt sulykolták, hogy Aszad a ti gondos nagybácsitok, és mindig engedelmeskednetek kell neki." Ha az ember nem tartozott a rezsim fő támaszát jelentő alavita kisebbséghez, vagy a családja nem volt már eleve beépülve a rendszerbe, akkor szinte képtelenség volt bárhova eljutni az életben. A legtöbb embernek a forradalom egyszerűen emberi méltósága visszaszerzéséről szól.
Bári azért kezdett el nyomulni a tanácsban, mert úgy érzi, a felkelő csoportok szerepének megnövekedése katonai irányba vitte el a forradalmat. "Ha ez így folytatódik, könnyen egy újabb katonai rendszer jöhet létre, és akkor ott leszünk, ahonnan elindultunk" - mondja. A szír társadalmat számos törésvonal szabdalja fel - főleg a vallási csoportok között: az Aszad-rezsim az alavitákra támaszkodik, a felkelés tömegbázisát pedig főként a kisemmizett szunniták adják -, és az ilyesmi megnehezíti a plurális politika kialakítását. Igaz, El Babban csak szunniták élnek, de Bári elismeri, hogy a tanácsban nem mennek mindig könnyen a dolgok. "Vannak emberek, főleg az iskolázottabbak, akik azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak, és ezért csak az ő véleményük számít - mondja. - Az igazság az, hogy itt senki nem tudja, milyen a gyakorlatban a demokrácia."
Azt pedig, hogy a háború milyen fordulatot vesz - és végeredményben ez fogja meghatározni El Bab sorsát -, igazából senki nem tudja. A felkelők megvetették a lábukat Aleppóban, az ország második legfontosabb városában, de azóta patthelyzet van. Csoportjaik - sok százra tehető a számuk - továbbra is csak jól-rosszul tudnak együttműködni, külföldről pedig nagyon kevés támogatás érkezik. Nehézfegyverük szinte egyáltalán nincs, anélkül pedig nehéz lesz a hadsereget legyőzni. Növekszik a radikális iszlám befolyása, ami csak tovább növeli a nyugati hatalmak gyanakvását és a belső megosztottságot. A háborúnak egyelőre nem látni a végét.
