Előrejelzések szerint az egykor jobb napokat látott országban mintegy négymillió embert fenyeget humán-katasztrófa a társadalmi szerveződés széthullása, az aszály és a pocsék kormányzás miatt várható éhínség következtében.
Szeptember közepén barátságos mérkőzést játszott két zimbabwei klubcsapat az angliai Bradfordban. A bulawayói Highlanders 1-0-ra legyőzte a hararei CAPS Unitedot, amely egyébként már kilenc ponttal elhúzott a hazai bajnokságban. Az afrikai sportvezetők csalódottan könyvelték el, hogy a mérkőzésre alig 3000 néző volt kíváncsi, holott - ők tudják, miért - legalább 20 000 érdeklődőre, jóval magasabb bevételre számítottak. De ez még hagyján: az igazi baj a repülőtéren, a visszautazáskor mutatkozott meg szörnyű teljességében. Nyolc játékos és két szakvezető úgy döntött, hogy nem tér haza. A helyi reakciókból úgy tűnik, hogy a dezertálás nem töri meg ugyan az ország labdarúgósikereit (augusztusban a válogatott megnyerte a dél-afrikai bajnokságot), ám nem is javít Zimbabwe önmaga tépázta imázsán.
Pont a futballisták! Pár hete csak, hogy a sikeres válogatott 18 játékosának jutalomképpen városi házhelyet ígért a kormány - házhely most van bőven. Igaz, hogy néhány kevésbé szerencsés sporttársuk viszont nem sokkal korábban vált földönfutóvá a nagy "lomtalanítási akció" (Operation Murambatsvina - a kifejezést valóban így lehet fordítani) során.
Robert Mugabe, az immár 81 éves zimbabwei államfő évek óta tartó ámokfutása új lendületet vett a fél éve rendezett parlamenti választások óta. A kormány szélesen értelmezett, tömeges tisztogatásba kezdett. Először is fizikailag felszámolták az ország egyetlen virágzó gazdasági szektorát, a feketepiacot: lecsukták az árusokat, elkoboztak, megsemmisítettek mindent az élvezeti cikkektől kezdve a zsúfolt nyomortelepeken rejtegetett elektromos berendezéseken keresztül az állítólag irdatlan mennyiségű külföldi valutáig. (A Dél-Afrikába, Zambiába és még messzebbre menekült emigránsok illegális csatornákon támogatják az otthon maradottakat, nehogy megcsapolja az állam a küldeményeiket.)
Második lépésben maguknak a sokszor több tízezres nyomortelepeknek estek neki: minden előzetes figyelmeztetés nélkül komplett földmunkagépsorok jelentek meg, és letarolták, eldolgozták a rozoga épületeket. A jobbára munka nélküli, a nagyobb szerencse reményében városokba húzódó vidéki éhezőknek, a már évek óta ezekben a zsúfolt túlélőközösségekben tengődőknek sokszor még legfontosabb ingóságaik kimentésére sem maradt idejük. Nagyobb lett a rend, még nagyobb a földönfutók tömege.
Az akció hivatalos célja a feketézés, a valutázás, a bűnözés, a káosz, a kosz, az egészségtelen viszonyok felszámolása - nem állítja senki, hogy ne jellemezné (jellemezte volna) mindez a lerombolt nyomornegyedeket. Valóban engedély nélkül épült a legtöbb viskó, kétségkívül a hivatalos kereteken kívül zajlott az itt élők élete. Ez pedig már önmagában is nyugtalanító a korrupció, az önkény és a hatalmaskodás rendszere számára, amelynek - ha korlátozottan is, de mindmáig megtűrt, jóllehet valóságos - politikai ellenzéke választásról választásra éppen a legnagyobb településeken mutatkozott népszerűnek. A Demokratikus Fordulat Mozgalma (MDC) a városokon belül a leginkább az elégedetlenek rokonszenvére számíthatott. Elégedetlenségre pedig bőven van ok: a tönkretett gazdaság (magas infláció, nem enyhülő munkanélküliség stb.), a pár éve még elismerésre méltó, de mostanra beomlott oktatás és egészségügy mellett idén még aszály is sújtja a legtovább fehér irányítás alatt maradt afrikai telepesállamot, az egykori Dél-Rhodesiát, miközben (a környező országokhoz hasonlóan) meredeken emelkedik a HIV-fertőzöttek aránya. A várható élettartam 1992 óta 60-ról 35 évre esett vissza.
Mint a legtöbb afrikai függetlenségi vezető, Mugabe is szocializmushívő. Az idők során ügyesen félretolta moszkovita vetélytársát, és a nyolcvanas években úgy tűnt, hogy az ideológiamentes gazdasági ráció mozgatja politikai lépéseit. A konszolidált állapotoknak, amelyek meghatározó eleme volt, hogy békén hagyta a fehérek ültetvényeit, az ezredfordulón vetett véget a hosszas halogatás után annál kapkodóbban és radikálisabban megkezdett földreform. Akkor a földnélküliek, a gyökértelen egykori függetlenségi harcosok veszélyeztették leginkább a rendszer stabilitását. Az, hogy jobb esetben korábbi napszámosok, rosszabb esetben volt gerillák árasztották el és számolták föl az exportra termelő agrárnagyüzemek monokultúráit, nem vezetett semmire, legfeljebb a talpraesett kisebbség túlélését biztosítja. Most éppen a földek államosításával, tehát minden jogérvényesítő próbálkozás félresöprésével kívánják betetőzni a reformot és kudarcát. Az egykori harcosok és mai pártmilicisták 2000-ben ugyanolyan kíméletlenül zavarták el földjeikről a telepeseket, ahogy most őket hajtják vissza származási helyükre a lakásínség szülte nyomortelepekről.
Történnek ugyan központi erőfeszítések a helyzet javítására, de a mára mintegy hétszázezer embert érintő lomtalanítási akció áldozatainak többsége a jelek szerint vidékre kényszerül, ott szaporítva a mindinkább nélkülöző lakosságot. Az ENSZ Élelmezési Világprogramjának a vezetője, James Morris szerint többek között éppen Zimbabwéban - és a térséget sújtó aszály miatt a szomszédos Zambiában, Mozambikban és Malawiban - fenyeget most a legsúlyosabb, tömeges éhínség a világon. Mugabe tagadja ezt, és nem hajlandó eleget tenni az ENSZ élelmiszer-segélyezési feltételének, hogy saját munkatársai közvetlenül, a helyszínen, a saját szempontjaik alapján oszthassák ki az élelmet a nélkülözőknek. A hivatalos sajtó brit és amerikai aszálycsináló vegyi praktikákról delirál, az idős államfő pedig megfélemlített népe riadalmára azon viccelődik, hogy országlását még százévesen sem hagyja abba.
