Az SPD és a CDU/CSU tárgyalótermeinek ablaka alatt összegyűlt tömeg vasárnap óta várta türelmetlenül a patthelyzet végét; hétfőtől már azon is töprenghetnek, hogy egyszerűen kancellárnak vagy éppenséggel kancellár asszonynak nevezzék-e eztán Angela Merkelt.
Szeptember 18-án, vasárnap Németország választópolgárai egyenként szavaztak, de hogy együtt mit választottak, az még hetekkel a szavazás után is bizonytalan.
Az SPD 34,3 százalékot, a CDU/CSU 35,2 százalékot ért el, az elképzelt koalíciós partnerek, a kis pártok 8-10 százalék között teljesítettek, ami végül azt eredményezte, hogy egyik fél sem lett elég erős a kormányalakításhoz. Ennek ellenére már a szavazás estéjén mindkét vesztes győztesnek kiáltotta ki magát, s mindkét párt kancellárjelöltje bejelentette igényét a kormányfői posztra.
Schröder a szavazatszámlálás óráiban különöset alakított: az úgynevezett "elefántok találkozója", vagyis a parlamentbe bekerülő pártok vezetőinek televíziós beszélgetése alkalmából eleddig tőle sohasem hallott - agresszív - hangon, magának és
pártjának egy cseppet sem
használva támadta meg - a számok alapján mégiscsak nyertes - riválisát, Angela Merkelt, s követelte a kancellári széket.
A következő napok a színkeverés jegyében teltek. Megy-e vajon a zöld a sárgához? Összeférhet-e a fekete meg a zöld? Esetleg zöld-sárga-piros kombináció? Igen ám, de a sárga nem akar a pirossal. A piros sem a vörössel. A vörössel tulajdonképpen senki sem akar. Legyen-e "közlekedési lámpa", avagy inkább "Jamaica"?
Bár tudni lehetett, hogy az eredményen nem változtat, pszicho-lógiailag mégis komoly jelentő-séget kapott az október 2-i drez-dai utóválasztás, melyre az egyik szavazókerület szélsőjobboldali (NPD) jelöltjének halála miatt került sor - a CDU végül is némileg erősödött.
Az SPD azonban nem hagyta magát: konokul ismételgették, hogy ők jogosultak a kancellár jelölésére, lévén az SPD a legerősebb párt, a CDU és a CSU valójában két pártÉ
Sondierungsgespräche: szondázások, vagyis a lehetséges partnerek - egyelőre semmire sem kötelező - "letapogatása" következett ezután, melynek során újra és újra kiderült, hogy a kigondolható pártházasságok többsége aligha állná ki a parlamenti hétköznapok próbáját.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre nőtt az úgynevezett nagykoalíció esélye, még akkor is, ha az elemzők messzemenően egyetértettek abban, hogy a kényszerházasság igencsak szerencsétlen megoldásnak ígérkezik. A választások előtt még tökéletes tabuként kezelt variáció ugyanis élénken emlékeztetett az 1966 és 1969 közötti időszakra - a most leköszönő Schröder-kormány nem egy tagja pon-tosan ekkor járt fiatal éveiben, s csatlakozott ahhoz a parlamenten kívüli ellenzékhez, mely az akkori "nagykoalíció" okozta demokráciacsökkenést, a hatalmasok öszszefogását az utcákra áthelyezett tiltakozó megmozdulásokkal igyekezett kiegyensúlyozni.
A feszültség a hét végén tetőzött; az alkudozó felek megígérték, hogy hamarosan lesz kancellárja az országnak. A legkülönbözőbb megoldások lógtak a levegőben. Angela Merkel kancellár lesz, Schröder a helyettese; mindkét jelölt visszalép, helyet csinálva két új embernek; az úgynevezett izraeli megoldás, mely szerint két év után váltanák egymást a kancellárok; Angela Merkel kancellár lesz, Schröder miniszter és így tovább.
Október 10-én, hétfő délután fél háromkor Angela Merkel megerősítette a már reggel óta terjengő híreket: koalíciós tárgyalásokba kezdenek az SPD-vel. Mindezt az tette lehetővé, hogy az SPD a hosszú huzakodás után végre hajlandó volt lemondani a kancellár-jelölésről, vagyis
Schröder visszakozott,
mire Angela Merkel szabad kezet kapott saját pártjától (vagyis a CDU/CSU egyesülésétől) a koalíciós tervek közléséhez. Ám a sajtókonferencián Merkel a siker ellenére sem látszott igazán boldognak. Jó hangulatban van, válaszolta az egyik újságíró kérdésére - tudván, hogy a dolog neheze, a tárcák elosztása még csak most kezdődik.
A legelső becslések szerint az SPD a kancellárkérdésben mutatott engedékenységért cserébe nyolc miniszteri széket kap, köztük a külügyi, a pénzügyi és az igazságügyi tárcát. A CDU/CSU adja a kancellár asszonyt, a parlament elnökét és még hat minisztert. A feladatok megosztása sokoldalú mérlegelések után történik majd: mindkét félnek jussanak kulcspozíciók, legyen beleszólási lehetősége az egyes fontosnak ítélt szférákba, például a környezetvédelembe, az adóreformba, a szociális kérdésekbe avagy éppenséggel az oktatásba.
Nem tudni, Gerhard Schröder vállal-e valamilyen feladatot a következő kormányban, vagy tel-jesen visszavonul a politikától. A hétfői sajtóértekezleten a korábbi hetekben megszokottakkal ellentétben már csak az SPD elnöke és frakcióvezetője, Franz Müntefering válaszolt a kérdésekre. Ennek ellenére bizonyos találgatások szerint Schröder lehetne mégiscsak alkancellár s egyben külügyminiszter is - az SPD finom utalásokkal igyekszik a jövendő koalíciós partner tudtára adni, hogy még bőségesen szolgálhatnak meglepetésekkel.
Nem lesz könnyű helyzete az alakuló koalíciónak. Míg Müntefering arról panaszkodik, hogy az elkövetkezendőkben jóval kevesebb szociáldemokrata eszmével kormányozhatnak, az SPD vezetését nyugtalanítja, hogy a jövő témáját érintő intézmények a riválisok kezébe kerülnek; a CDU/CSU viszont biztos lehet abban, hogy a választási program egyik alaptézise, a forgalmi adó emelése kemény ellenállásba fog ütközni.
A legnagyobb próbatételt azonban a munkanélküliség problémájának kezelése okozza majd. Mert nem csupán arról van szó, hogy sikerül-e elegendő munkaalkalmat teremteni. A kérdés inkább az, hogy az új kormánynak lesz-e elég ereje és bátorsága, hogy szembenézzen azzal az ellentmondással, amely az egész választást megelőző időszakon végigvonult: míg a politika szférájában a munkanélküliség megszüntetésének technikai fogásairól vitatkoztak, a legkülönbözőbb fórumokon fellépő társadalomtudósok, írók és értelmiségiek azt igyekeztek magyarázni, hogy bármily nehéz is lesz, a jövőben az életkörülmények alapvető megváltozásával kell szembenézni. Vagyis:
búcsút kell venni
attól az illúziótól, hogy lehetsé-ges lesz a teljes foglalkoztatottság; hogy a növekedés folyamatos fenntartása sem más, mint vágykép; hogy el kellene gondolkodni a munka egy tökéletesen új definícióján; vagy éppen azt, hogy mindezeket látva képtelenség az állástalanokat felelőssé tenni, sőt büntetni a munkanélküliségért.
De talán nem is érdemes ennyire előreszaladni. Mert ha a november közepéig tervezett koalíciós tárgyalások esetleg zátonyra futnak, nem marad más megoldás, mint az új választások kiírása.
Edmund Stoiber - még bajor miniszterelnök, esetleges jövendő gazdasági miniszter - fogalmazott egyértelműen: "Ezt a koalíciót igazából senki sem akarta." Igaz, békülékenyen azt is hozzáfűzte: "De persze új esélyeket is teremthet."
