A választást megelőző utolsó összegzés szerint a baloldali gerillák közel kétezer jelöltet kényszerítettek visszalépésre életveszélyes fenyegetésekkel (a községek és városok egynegyedében fordult elő ilyen eset), több mint kétszázat elraboltak, legalább negyvenet pedig meggyilkoltak a nagyobb nyomaték kedvéért. A jobboldali paramilitáris csoportok hasonló akcióiról adatok helyett csak feltevések lehetségesek, de Kolumbiában eleve szívesebben beszél a hivatalosság a baloldali rémtettekről. Pedig pár hete épp egy jobboldali csoport mészárolt le egy komplett bogotai ügyészségi küldöttséget, amely egy drogbáróhoz igyekezett ingatlant konfiskálni.
Az elmúlt öt év alatt egyharmados állománynövekedést elért két gerillaszervezet, a marxista FARC és a jóval kisebb ELN tizenötezer embere az ország területének több mint a felén akciózik, és úgy becsülik, hogy Kolumbia negyven százaléka az ellenőrzésük alatt áll. Az állami békekezdeményezéseket a gerillák nem csak elvi okokból veszik semmibe: tudják, hogy a hadsereg viszont az államfő szándékait veszi semmibe, és saját szakállára vívja velük helyi háborúit légierővel és nehéztüzérséggel, gyaníthatóan összejátszva itt-ott a paramilitáris egységekkel, vagyis a drogbárók és más földbirtokos hatalmasságok magánalakulataival. Az utóbbiak tizenéves sorozatgyilkosai legalábbis egyenrangú vetélytársai a gerilláknak falvak megtizedelésében és kisparasztok földjeinek kisajátításában. A harmincötmillió kolumbiaiból vagy egymillióan megfélemlített menekültek, akik folyamatosan áramlanak a néhány nagyváros nyomornegyedeibe. Idei hevenyészett számlálások szerint legtöbbüket a jobboldali, valamivel kevesebbet a balos fegyveresek, egy kisebb hányadot pedig a hadsereg üldözött el otthonából. Sokkal többre nem is futhatja a katonák erejéből, nagyrészt leköti őket a fontosabb létesítmények védelme, és még így is egész erőműveket robbantanak föl a felkelők.
Kolumbia elnöki rendszerű köztársaság, amihez képest meglehetősen figyelemreméltó az a közvélemény-kutatási adat, hogy a lakosság mindössze 15 százaléka rokonszenvez Ernesto Samper államfővel, és a többség véleménye szerint
az elnöki hivatal
a legkorruptabb
intézmény az országban. Samper ezt jórészt magának köszönheti: egy évvel a megválasztása után elég egyértelműen kiderült, hogy kampányához komoly pénzeket kapott az ország második városában, Caliban működő kábítószerkartellről. A parlamenti vizsgálatból csak azért nem került ki bukott emberként, mert többségben lévő elkötelezettjei kevesellték a bizonyítékokat. Kábítószer-bűntettek miatt azóta már ül 13 kongresszusi képviselője, két kampányvezetője és a főügyésze. Akikkel viszont jól működik a védszövetsége, nyerhetnek is sokat. Leghangosabb parlamenti támogatójának a férjére bízta például az ország kikötőit, de a férj néhány hónappal később már meg is pattant Kubába, és a kasszát magánál felejtette.
Az effélék nem növelik a presztízst se bent, se kint. A politikai osztály elmanőverezi magát mellőle, és még inkább az üzleti elit, a katolikus egyház, legfőképpen pedig az Egyesült Államok, amelynek területére Samper már csak vízummal léphet be. Washingtont viszont a kolumbiai helyzet csak kábítószer-szempontból érdekli, a politikai és gazdasági nyomást ebben az egyetlen vonatkozásban gyakorolja, ami Samper számára lehetővé teszi, hogy a gerillamozgalmakat egyszerűen kábítószer-maffiáknak tekintse - aminek másfelől az ellenkezője sem bizonyított -, és ez nem segíti elő a megbékélést.
Az elnöki hatalom devalválódása visszahat a politikai rendszer egészére, amelyet hagyományosan két nagy párt ural, de a liberálisok és a konzervatívok is
újabb és újabb frakciókra
töredeznek. A mostani választásokon már elérte a százas nagyságrendet a jelöltet indító csoportok, irányzatok száma. Belső hírszerzési források szerint a FARC is létrehozta titokban működő politikai szárnyát, amely jelölteket is állított - természetesen más politikai csoportok nevét használva.
Az adott körülmények között a helyi választásoknak azért van bizonyos korlátozott jelentőségük, mert az 1991-ben lezajlott politikai decentralizáció a korábbinál nagyobb hatalomhoz juttatta a politikai élet helyi szereplőit. És ezáltal megteremtette a lehetőséget arra, hogy az ismeretlenségből előbukkanó helyi politikusok a politikai elit csúcsaira kerüljenek.
Itt van például a főváros eddigi polgármestere, egy excentrikus matematikus, Antanas Mockus, aki előzőleg a bogotai egyetem rektora volt. Korábbi, legismertebb politikai gesztusa egy
nyilvános nadrágletolás
volt, amelyet követően segget mutatott egyetemista hallgatóságának. Házasságát pedig egy hatalmas ketrecben kötötte elefántháton egy katolikus pap, egy rabbi és néhány tigris szűk körű, de annál válogatottabb társaságában. Tény, hogy ennyi a sikeres polgármesterkedéshez még nem elég, de személyiségéhez a bohóckodáson kívül - megválasztása után szívesen mutatkozott a helyi bevásárlónegyedben szupermen-jelmezben - a hibátlan becsületesség is hozzátartozik. Nem beszélve a politikai osztály érték- és szokásrendszerének teljes elutasításáról, ami elég is volt ahhoz, hogy minden különösebb kampány, szónoklat és reklám nélkül félmillióan szavaztak rá, ami egy ötmilliós városban nem túl sok, viszont a győzelemhez elég volt, miután a második helyezett feleennyit sem kapott.
Mockus azóta megállás nélkül tarol a népszerűségi listákon, és egy tavalyi felmérés szerint minden ellenfelet elsöpörne, ha indulna a következő elnökválasztáson. (Meggondolandó persze, hogy a szomszédos Ecuadorban is választottak már habókos elnököt, akit aztán meneszteni kellett.) A vicc viszont az, hogy Mockus objektíve mérhető polgármesteri tevékenysége nem különösebben csillogó, bár a hívei szerint sok mindent elért. Helyrerántotta a pénzügyeket, privatizálta az eladósodott közműveket, de sem a közbiztonság, sem a munkanélküliség terén nincs dicsekednivalója.
Az utóbbi téren más nagyvárosokban sem jobb a helyzet. Caliban például, ahol a hatóságok két éve elkapták a helyi kokainmaffia vezérkarát, és a
drogbevételek nem
gazdagítják
többé a várost, 7-ről 19 százalékra ugrott a munkanélküliek aránya. Nem valószínű, hogy bármilyen új helyi vezetőtestület képes volna fordítani ezen a tendencián most, hogy Kolumbia egyre jobban elszigetelődik a világban.
A lapzártakor ismert adatok szerint a kevéssé ígéretes helyzetben meglepően, sőt kivételesen magas volt a szavazáson részt vevők aránya, legalábbis a városokban. (Vidéken egész települések voltak kénytelenek engedelmeskedni a gerillák bojkott-felhívásának.) A lelkesedés valószínűleg annak köszönhető, hogy a választást összekapcsolták egy civil szervezetek által kezdeményezett népszavazással, a Béke, Élet és Szabadság Mandátumával, amely a polgárháborús állapotok megszüntetését sürgeti.
Az elmúlt tíz évben 35 ezer ember halt meg fegyver által Kolumbiában.
- kovácsy -
Argentína
A másik hét végi dél-amerikai választásnak sem volt igazi, közvetlen politikai tétje. A kétkamarás argentin törvényhozás alsóházára, itt is csak a mandátumok felére lehetett szavazni. Az eredmény: az 1989 óta országló Carlos Menem elnök és peronista pártja elvesztette parlamenti többségét. De ennél nem több, hiszen a centrista Radikális Polgári Unió és az új középbal, szakadár-peronista Frepaso mozgalom (a név a front, ország és szolidaritás szavak rövidítéséből áll össze) nem kínál radikális alternatívát.
Pedig volna éppen mire. Menem - pontosabban egy idő után menesztett gazdasági csúcsminisztere, Domingo Cavallo - végre megteremtette a második legnagyobb dél-amerikai ország gazdasági stabilitását. A peso árfolyamát a dolláréhoz kötötte, a forgalomban lévő pénz mennyiségét pedig a valutatartalékok mértékéhez, és így egy elvadult inflációt sikerült teljesen lefékezni. A gazdaság évek alatt úgy felpörgött, hogy csak Kínáé gyorsabban, a növekedés idén is 7 százalékos lesz. Jönnek a külföldi beruházók, akik viszont két éve, a mexikói pénzügyi válság idején elmenekültek, hasonló katasztrófától rettegve.
De ez csak a dolgok egyik fele. Argentína évekig közel-távol a legkiegyensúlyozottabb országnak számított, széles középosztállyal, a számos kegyetlen puccs-időszak közötti szünetekben kormányzó Perón és izmusa populista, szakszervezetbarát és korporatív ízű, ámde tényleges jólétnövekedést eredményező szociális törekvéseinek jóvoltából. Ez a kellemesen mérsékelt égövi szociális klíma azonban a szabadpiaci Menem-korszakban romlani kezdett, és a társadalmi különbségek terén Argentína elkezdett hasonlítani a latin-amerikai átlaghoz. Az állam kivonult a híresen jó közoktatásból és közegészségügyből, és megjelent a középosztályból leszakadt új szegények hada. Statisztikák szerint négyszázezer emberről van szó.
A megtalált stabilitás látványos eredményei mellett az ellenzék sem kíván fordítani a gazdaságpolitika irányán, inkább szociális célú korrekciókban gondolkodik. Csapásiránya az igazságszolgáltatás hiányosságai, az 1989 előtti diktatúraidőkre emlékeztető rendőri brutalitás, a kormányszintű korrupció és az összességében romló közhangulat mentén húzódik. És a sikerhez ez éppen elég volt. Két év van még hátra a következő elnökválasztásig, ahol Carlos Menem már nem indulhat. Vasárnap látványosan kérdésessé vált, képesek lesznek-e a peronisták megtartani hatalmukat, amelynek kizárólagosságából a lakosságnak lassan elege van.
- kyt -
