A korábbi, Ion Iliescu nevével fémjelzett vezetés nyilvánvalóan nem volt érdekelt benne, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Maga is meglehetősen érintett volt ügynökügyben; nem is beszélve azokról a szélsőséges nemzeti pártokról, amelyek tagjai voltak az 1996 novemberéig kormányzó koalíciónak. A mostani kormánykoalíció meghatározó erejének számító parasztpárt két szenátora, Ticu Dumitrescu és Nicolae Cerveni elkészítette a maga átvilágítási törvénytervezetét. Érdekes, hogy a Romániában különösen nyilvánvaló ez irányú érzékenység dacára az említettek
tiszteletre méltó hajthatatlanságot
képviseltek. Dumitrescu még attól sem riadt vissza, hogy saját pártját is felelőssé tegye az átvilágítási ügyek lassításáért. Meg is kapta büntetését gyorsan: egy esztendőre felfüggesztették parasztpártbéli tagságát.
A törvényjavaslat előterjesztői a német példából indultak ki, nemcsak szövegszerűen követték a Stasi tevékenységét leleplező, feltáró és feldolgozó bonni-berlini törvényalkotási törekvéseket, de az említett törvény szellemét még intranzigensebben igyekeztek kidomborítani. A német - jobb szó híján -"dokumentációs törvényhez" hasonlóan a bukaresti tervezet is alapjognak igyekszik deklarálni az állampolgár ama jogát, hogy birtokába jusson az őt érintő információknak, különösen a róla vezetett titkosszolgálati aktáknak. Ám míg a német verzió hangsúlyozza az átadható információk személyes jellegét, ekként is védve az esetleges ügynökök személyiségi jogait, addig a román törvénytervezet erre nincs tekintettel, és célja az, hogy a legszélesebb körben tárja fel az eseteket. Tudvalevően - a magyar jogszabályhoz némileg hasonlóan - a német törvény olyan dokumentumok átadását engedélyezi csak, amelyekből az ügynökök nevét előzőleg törölték. (Az illegális közzétételt a német törvény egytől három évig terjedő börtönbüntetéssel bünteti.) Ez alól egyetlen kivétel van: ha bizonyítottan bűntényt követett el a Stasi volt alkalmazottja, illetve ügynöke. Ez esetben az érintett áldozat kérheti az adott nevek feltárását, hogy bírósági úton szerezzen elégtételt a vele esett sérelmekért.
Annak, hogy a román verzió az efféle visszafogottságot nélkülözi, mély politikai - sőt társadalom-lélektani -okai vannak. A két szenátor ugyanis a Securitatét mint politikai rendőrséget "eb bloc" törvénytelennek,
bűnöző testületnek
tekinti - tehát egész munkásságát bűnözői tevékenységnek nyilvánítja. E szándék - ismervén mindazt, ami a politikai rendőrség jóvoltából Romániában megtörtént - nagyon is érthető. Mégis olyan maximalizmusnak tűnik, melynek gyakorlati megvalósításával szemben igencsak sok kétely fogalmazható meg. Nem kis mértékben épp azért, mert az egész román társadalmat mélységesen átszőtte a legkülönfélébb titkosszolgálatokhoz fűződő korábbi intenzív kapcsolat. A legszerényebb becslések szerint is a Securitate működtetésében legalább másfél millió egyén vett részt, még ha többségükről gyanítható is, hogy nem jószántából tette. Ez bizony az ország lakosságának több mint 6,5 százaléka.
A bukaresti törvényjavaslat ráadásul nem limitálná azok körét - ismét csak ellentétben a német gyakorlattal -, akiket szükségképpen át kell világítani ahhoz, hogy a közéletben részt vehessenek. Más szóval: az átvilágítást gyakorlatilag az egész társadalomra kiterjesztené. A két szenátor nem is csinált titkot abból, hogy e szándékuk elsősorban a volt Securitate legaljasabb tevékenységét nemcsak toleráló, de bátorító és abban tettestársként közreműködő Román Ortodox Egyház tagjai ellen irányul. Mint ismeretes, a Ceausescuhoz mindvégig hű klérus a kommunista-nacionalista rezsim legfőbb támogatója volt. Külföldön hosszú időn át legitimálta a rendszert, belföldön pedig gyámolította a párt gátlástalan politikai manipulációit.
Szintúgy ellentétben a német átvilágítási törvénnyel, amely csak külön kérésre indít, illetve engedélyez vizsgálatot a gyanús körülmények között és feltehetően politikai okok miatt eltűnt személyek ügyében, a román törvényjavaslat hivatalból rendelné el az efféle esetek kivizsgálását, a tetteseket pedig a közbűntényes körülmények között elkövetett gyilkosságokkor kiróható büntetéssel sújtaná.
A jelek arra utalnak, hogy a javaslat megszövegezői alaposan megtanulták azt a leckét, amelyet egyfelől a Stasi átvilágítása feladott számukra, másfelől a román valóság erkölcsi feladatként rájuk rótt. Tekintettel e kettősségre, Ticu Dumitrescu és Nicolae Cerveni minden esetben a
keményebb szankcionálást
választotta, abból a tényből kiindulva, hogy Romániában a diktatúra is keményebb, embertelenebb és összehasonlíthatatlanul primitívebb volt, mint Kelet-Közép-Európa legtöbb államában.
A kormánytöbbséget adó parasztpárt ugyanakkor sok tekintetben felületesnek tekinti a két szenátor javaslatát, és máris indítványozta különbizottság felállítását, amely jobban hozzáigazítaná a törvényt részben az európai normákhoz, részben pedig a romániai alkotmányos keretekhez. Csak remélni lehet, hogy ez nem jelenti majd a dokumentum rendelkezéseinek relativizálását. A törvényjavaslat valóban szem elől tévesztett néhány olyan összefüggést, amelyek a későbbi alkalmazáskor komoly jogkövetési problémákat okozhatnak majd. Az említett összefüggéseket a hasonló német törvény mind figyelembe veszi, és eléggé megmagyarázhatatlan, miért kerülték el a két román törvényhozó figyelmét. A parasztpárt által felállítandó bizottságnak e harmonizációt is el kell majd végeznie.
A román javaslat nem tartalmazza például a német átvilágítási törvény azon bekezdését, mely az elkövetett bűntettekért hangsúlyozottan azonos felelősséget hárít mind a politikai rendőrség, mind pedig a kommunista pártvezetés kulcsfiguráira. A német törvény ugyanakkor konkrét időhatárhoz köti a személyes titkosszolgálati akták átadásának teljesítését. E két rendelkezés hiányzik a román javaslatból, miként annak a kötelező tisztázása is, hogy a fontos pozíciókat betöltő személyiségek álltak-e valaha idegen hatalmak vagy titkos szervezetek szolgálatában?
Tekintettel arra, hogy a román médiában számtalan - többé-kevésbé megalapozott - híradás látott napvilágot az említett összefonódásokról, egy eljövendő átvilágítási törvény aligha hagyhatja figyelmen kívül ezt a szempontot. Nincs kizárva, hogy a demokrata párti Adrian Severin külügyminiszter minapi, nagy feltűnést keltett kijelentése, mely számos pártvezetőt és médiairányítót vádolt meg gyanús, alkotmányellenes külföldi kapcsolatokkal, épp azt szolgálná, hogy a Securitate múltjával és jelenével leszámoló törvény tárja csak föl a román közelmúltnak ezt a vonatkozását is.
A kormány épp e napokban döntött a törvényjavaslat felől. Nem világos minden részlet, de annyit már tudni lehet, hogy például a volt tisztek és ügynökök személyiségi jogainak védelmét illetően enyhítettek a javaslaton. Megfigyelők azonban mégsem ezt a szempontot tartják perdöntőnek, hanem inkább azt: sikerül-e elérnie a Ciorba-kabinetnek, hogy a volt Securitate legkompromittáltabb elemeit a törvény valóban kitiltsa a közéletből. E szempontból még ma is sokkal több a kétely, mint a bizakodás.
Ara-Kovács Attila
