A diktatórikus hajlamú venezuelai elnök személyes hangvételűnek éppenséggel nem nevezhető blogjának (www.chavez.org.ve) egyik bejegyzése mintegy megköveti a lakosságot, hogy az államfő betegsége miatt négy teljes napon át kinyilatkoztatások nélkül hagyta népét. Valóban szokatlan dolog ez, hiszen Chávez azzal is Fidel Castro nyomdokában lépdel, hogy az elektronikus média minden lehetőségét kihasználva hosszas beszédekkel buzdítja a lakosságot politikájának támogatására. A konfliktus Kolumbiával már vagy két éve állandó eleme a hivatalos caracasi propagandának. Pontosabban a kolumbiai légierő ecuadori akciója óta, amelyben a felkelők egy ottani táborát vették tűz alá. Akkor a venezuelai hadsereg egységeit a kolumbiai határra összpontosították, és nem világos, hogy milyen intenzitással, de valami hasonló történt az elmúlt napokban is.
Az Amerikai Államok Szervezetének júniusi tanácskozásán az oda akkreditált kolumbiai nagykövet különféle dokumentumokat - többek között légi fotókat - mutatott be annak igazolására, hogy mintegy másfél ezer kolumbiai gerilla élvezi a szomszédos ország vendégszeretetét. Ezt követte a venezuelai lépés és a hozzá kapcsolódó vádak, amelyek egészen odáig mentek, hogy Chávez szinte tényként kezelte az Egyesült Államok majdani részvételét a feltételezett háborúban, mondván, hogy ebben az esetben egy csepp olajat sem küld legfontosabb exportcikke legnagyobb vásárlójának.
Miért éppen most kerültek nyilvánosságra az állítólagos bizonyítékok? - merül föl a kérdés, már amennyiben igaz, hogy az állítólagos bizonyítékok egyáltalán nem új keletűek. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kiéleződött feszültség elsősorban Hugo Cháveznek jön jól, aki fokozódó belső elégedetlenséggel kénytelen szembenézni a nemzeti valuta, a bolívar ismétlődő leértékelése, a hivatalos és a fekete árfolyam távolodása, az állandó áramkimaradások, egyáltalán, a romló életszínvonal miatt. Ráadásul közeledik a szeptember végi parlamenti választás, amelytől az ellenzék meggyengült pozícióinak a javulását reméli.
Az ország külső fenyegetettsége most olyan mozgósító erő lehet, amellyel újra maga mögé sorakoztathatja föl a morgolódókat, amely konkrét tartalmat adhat a hazafias szólamoknak. A venezuelai elnök amúgy is komoly energiákat fektet az ellenségek - és ellentételezésükre a jó barátok - keresésébe. Újabban például Hollandiát vádolta meg ismételten azzal, hogy a hozzá tartozó és a venezuelai partokhoz közel fekvő Curacao szigetének a repülőteréről amerikai felderítő repülőgépek szállnak föl, hogy az ország légiterében kémkedjenek. (Ennek a műholdas felderítés mai színvonala mellett kevés értelme volna.) Ami pedig a jó barátokat illeti, Venezuela az utóbbi években több fegyvervásárlási megállapodást kötött Oroszországgal, Iránnal és újabban Kínával. (Lásd: Pistoleros, Magyar Narancs, 2009. szeptember 24.)
Kolumbiában augusztus 7-én iktatják be hivatalába az új államfőt, Juan Manuel Santos Calderónt, aki júniusi megválasztása után békülékeny hangokat pengetve már azt is elérte, hogy a környező országok (például Ecuador és Bolívia) Chávezzel rokonszenvező vezetői elfogadták a meghívását az ünnepélyes aktusra, ahová meghívta a venezuelai elnököt is. A regionális erőviszonyok próbája lesz, hogy végül kik jelennek meg a szombati ceremónián. Santos elődje, a térségben egyedülálló módon elkötelezetten Amerika-barát Uribe az évtizedek óta harcoló, eredetileg a nyomorgó parasztok érdekében fegyvert fogó, de mozgalmaik sikertelensége miatt egyre öncélúbban ellenálló és hírek szerint fogyatkozó, állítólag a kábítószer-maffiákkal is lepaktáló gerillahadseregekkel szemben elutasított minden kompromisszumot. Az Egyesült Államokkal kialakított jó kapcsolata is - így például az, hogy több kolumbiai légitámaszpontot átengedett a helyi kábítószer-ültetvények kifüstölésének sziszifuszi munkáját végző amerikai légierőnek - csípte Chávez szemét, a Venezuelába átszivárgó gerillák ügye pedig már régóta erjeszti a két ország ellentéteit.
Uribe diktatórikus késztetéseiről is folyamatosan terjedtek hírek, nem beszélve mindenféle gyanús, így vagy úgy őt is érintő ügyekről, összefüggésben a kábítószer-kereskedelemmel és a gerillákkal szemben álló illegális jobboldali félkatonai egységekkel. A kolumbiai elnök Chávezhez hasonlóan szívesen újrázott volna harmadszor is az elnöki hivatalban, de az ebből a célból kezdeményezett népszavazást - szemben Venezuelával, ahol aztán győztek az igenek - megakadályozta az alkotmánybíróság. Egyáltalán nem kizárt, hogy a gerillák elleni fellépés során részleges sikereket felmutató kolumbiai államfő is elnök maradhatott volna.
Hadügyminiszterként Santos azonosult Uribe politikájával, a megválasztását követő gesztusaival viszont enyhíteni próbálta a feszültséget. A megromlott viszony mind a két ország számára súlyos gazdasági következményekkel járt: az évi hétmilliárd dollár értékű kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok szinte teljesen megszűntek. Uribe viszont utolsó hivatalban töltött napjait arra használta föl, hogy még egyszer letegye a garast a kompromisszumokkal szemben. Ezzel, mint láttuk, alighanem főleg Cháveznek tett szolgálatot. Viszont okkal figyelmeztette Santost arra, hogy Kolumbia régóta, politikusok generációi által vágyott belső békéje elképzelhetetlen a határokon túlról akciózó gerillák pacifikálása nélkül. Ehhez viszont nemzetközi együttműködés szükséges, ami Venezuelától mostanában kevéssé várható.
