Szerbiában általános elkeseredést váltott ki az ENSZ Nemzetközi Bíróság tanácsadói véleménye, mely szerint Kosovo 2008-ban kikiáltott függetlensége nem ellentétes a nemzetközi joggal. Az elhangzottak után a szerbiai képviselőház az össznemzeti egységet demonstrálva azonnal határozati javaslatot fogadott el, amelyet - miután rendkívüli ülésén a kormány is jóváhagyta - előreláthatólag szeptemberben az ENSZ-közgyűlés elé terjeszt. A rendelkezés közzétételének napján, sőt órájában az ország összes ortodox templomában megkondultak a harangok, a pópák imadélutánra invitáltak, hogy a szerb igazságért fohászkodjanak.
*
A bejelentés után a sajtó hideg zuhanyról cikkezett, joggal, hiszen a döntést megelőzően a politikusok és a szakértők (túl) optimisták voltak. Végül Boris Tadic köztársasági elnök nyilatkozott, hogy a történelemben előfordultak nem fair döntések, ám Szerbia folytatja eltökélt küzdelmét Kosovóért. Vuk Jeremic külügyminiszter szerint pedig a bíróság felnyitotta Pandora szelencéjét, minek folytán új kísértet járja be a világot: a szecesszionizmus kísértete.
A szerbiai szakértők többsége is elmarasztalóan szólt a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletéről. Predrag Simic, a belgrádi politikatudományi kar nemzetközi ügyekkel foglalkozó tanára szerint nem az igazság győzött, hanem Brüsszel és Washington. Várady Tibor nemzetközi jogász a belgrádi Politika c. lapnak kijelentette, hogy a hágai bíróság nem adott választ Szerbia kérdésére, és manipulált. A külügyminiszterhez hasonlóan hangsúlyozta, hogy a bírósági döntés csak a szakadár mozgalmakat buzdítja. A Politika romániai tudósítója éles hangú cikket közölt a "romániai Kosovóról", vagyis Erdélyről, amelyben a román külügyminiszter magyar veszélyre célozgatott, míg Tőkés László erdélyi magyar politikust - köntörfalazás nélkül - szecesszionistának nevezte. Az alkotmányjogászok elemezhetik ugyan a bírósági érvelés hiányosságait, de egy biztos: a Kosovo-kérdés második szakasza lezárult.
A Demokrata Párt vezette szerb kormánykoalíciónak ez a dekrétum mindenképpen kudarc, hiszen megrendült általa a kampányígéret, amely szerint az uniós csatlakozás és Kosovo megtartása azonos prioritást élvez, illetve az egyik nem zárja ki a másikat. Mint most kiderült, Szerbiának döntenie, választania kell. Kérdés, hogy megé-ri-e halogatni a döntést különféle rejtett kompromisszumok lehetőségének reményében, amelyeket befolyásos EU-országok diplomatái helyeztek - óvatosan - kilátásba. Jeremic mindenesetre budapesti látogatásán elég határozottan fogalmazott: ha az EU-tagság ára Kosovo függetlenségének elismerése, akkor Szerbia lemond az Európai Unióról.
Putyin és a szerb Mann
A hágai Nemzetközi Bíróság döntése teljesen valószerűvé, átélhetővé tette Szerbia eddig tudatalattiba visszanyomott politikai dilemmáját: vagy Kosovo, vagy az EU. Kosovo azonban evvel együtt is csak részben befolyásolja a csatlakozási elbizonytalanodást. Az elhalasztott tagfelvétel például nagyban gyengítette a helyi EU-pártiak hitelét. Az EU valahova a távoli jövőbe hátrált, míg Kosovo oly közeli. Ráadásul nemcsak Szerbiában, de régiószerte növekszik az euroszkepticizmus. Mind népszerűbbek a nyugati típusú kapitalizmus válságáról szőtt elméletek, s egyre erősebb az a meggyőződés is, miszerint Szerbiának Oroszországgal kell szorosabb kapcsolatokat kiépítenie. Ezt a politikai tendenciát nyomatékosította több gazdaságpolitikai döntés, minek következtében a teljes szerbiai olaj- és gázipar orosz kézbe került - amit minden nagyobb parlamenti párt egymással versengve támogatott. Az EU-csatlakozás mérlegelésekor tehát számolni kell avval is, hogy az orosz orientációnak tagadhatatlanul mélyreható hagyományai vannak a szerb nemzet történetében. Oroszországnak nincs kifogása Szerbia EU-tagsága ellen, sőt valamennyire érdeke is, ám határozottan ellenzi NATO-tagságát. De NATO-tagság nélkül számíthat-e egyáltalán az EU-hoz való csatlakozásra az ország?
Vajon maradt-e kompromiszszumra legalább egy rejtett kiskapu? Korábban sokan abban reménykedtek, hogy Hágában kétértelmű bírósági döntés születik, ami új tárgyalásokat tesz majd lehetővé, sezek meghozzák a történelmi kompromisszumot szerbek és albánok között. A várakozás feszült időszakában a vezető szerb politikusok kereken elutasították Kosovo felosztását, ám a szerbiai sajtó minduntalan Kosovo felosztásáról cikkezett. A publikációk visszatérő eleme, hogy Dobrica Cosic író, a szerb nacionalista mozgalom atyja is ezt javasolta, még 1992-ben. Cosic Tito partizánjaival együtt harcolt a fasiszták ellen, majd a párt kedvenc írója lett. Az agitprop vezetője, egészen 1968-ig központi bizottsági tag, amikor is - vesztére - szóvá tette a szerbek kosovói üldöztetését. A Központi Bizottság egyből elhatárolódott, ő pedig önként távozott a Jugoszláv Kommunista Szövetségből. Ettől a pillanattól Cosic a szerb szellemi élet kulcsfigurája lett. Slobodan Milosevic a hágai törvényszék bírái előtt a legnagyobb élő szerb írónak nevezte. Vojislav Kostunica exkormányfő is nagyra értékelte, Zoran Djindjic, a meggyilkolt miniszterelnök pedig az író 80. születésnapjára küldött táviratában szerb Thomas Mann-nak titulálta. Boris Tadic jelenlegi köztársasági elnök ifjúkori példaképének tartja, és vallomása szerint fontosabb ügyekben mai is szívesen hallgatja meg az írófejedelem tanácsait.
Kosovo kérdése a Tito-érában tabutémának számított, míg 1968 után, a szerb ellenzék alapvető vezéreszméjévé vált, s két évtized múlva ez határozta meg a szerbiai rendszerváltást, ez befolyásolta Jugoszlávia felbomlását.
A százéves hidegháború
Tévedés lenne azonban számos "Balkán-szakértő" csapdájába esni, és a kosovói konfliktust teljes egészében Milosevic számlájára írni, hiszen a konfliktus sokkal régebbi. A szerb-albán hidegháború közel egy évszázada tart. Több történész szerint Szerbia már akkor elvesztette Kosovót, amikor csapatai 1912-ben visszahódították az egykori "szerb bölcsőt" a törököktől. A szerb politikai elit multikulturális sokkot élt át, hisz az albánok személyében egy teljesen idegen világgal találkozott, és nem azzal, amit az emlékezetében addig őrzött. Ez a megrázkódtatás olyan mélyen érintette, hogy a parlament törvénybe iktatta: a kosovói albánok nem részesülhetnek az alkotmányos alapjogokban, mert még nem érték el a civilizáció megfelelő szintjét. A két nemzet közötti feszültséget még Tito varázspálcája sem tudta eltüntetni, legfeljebb az intenzitásából vett időlegesen vissza egy kicsit. A szerb társadalomban régóta érlelt gondolat, hogy a kosovói albánok permanens népirtást folytatnak a szerbek ellen. Ugyan Tito életében ez nem kapott nyilvánosságot, de halála után először a "félellenzéki", később a kulturális és oktatási intézményrendszerben szerepet játszó értelmiségi réteg is egyre erőteljesebben követelt "erélyes intézkedéseket". 1986 januárjában, amikor Milosevicnek még nem volt teljhatalma, 211 tekintélyes szerb értelmiségi petíciót intézett a szövetségi és a szerbiai parlamenthez. Az aláírók között nemcsak a párt által nacionalistának bélyegzett értelmiségiek szerepeltek, de elismert akadémikusok, egyetemi tanárok, a nyolcvanas években döntő szerepet játszó figurák és meggyőződéses, európai értékeket valló demokraták is, köztük Dagoljub Micunovic, az ellenzéki Demokrata Párt első elnöke, akiből Milosevic bukása után Kis-Jugoszlávia parlamenti elnöke lett, Zagorka Golubovic egyetemi tanár vagy Nebojsa Popov, az el-lenzéki Republika főszerkesztője - valamennyien a milosevici politika radikális kritikusai. Természetesen a 2000-ben majd Milosevic örökébe lépő Vojislav Kostunica is aláírta a petíciót, melynek szövegét Dobrica Cosic fogalmazta meg, s fő tézise szerint a kosovói szerbek genocídium áldozatai, és Kosovóban Szerbia kapitulált, anélkül, hogy ezt hivatalosan aláírta volna. Mindennek fényében Milosevic inkább katalizátori szerepet játszott Kosovo kérdésében, ami persze szikrányit sem csökkenti a felelősségét.
A szerbiai politika fokozatosan magáévá tette Dobrica Cosic és a széles ellenzéki értelmiségi tábor gondolatait - az ellenzék és a hivatalos politika összefonódott. Cosic üdvözölte Slobodan Milosevicet, és a XX. század legnagyobb szerb politikusához, Nikola Pasichoz hasonlította. A neves író 1992-ben Milosevic pártjának köszönhetően köztársasági elnök lett, így alakult meg a Cosic-Panic-kormány, ami persze gyorsan ellentétbe kerül Milosevic héjáival. Milosevic az antidemokratikus nacionalizmust testesítette meg, Dobrica Cosic a demokratikus nacionalizmus hívének vallotta magát.
Kosovo felosztása?
A belgrádi parlament 1993-ban megvonta Cosictól a bizalmat, mire ő egyre sűrűbben vállalt szerepet a szerbiai ellenzék rendezvényein. Ahogy 1968-ban is megelőzte korát, amikor beemelte a köztudatba Kosovo nacionalista szemléletét, úgy 1993-ban is időben felismerte - az uralkodó politikai elittel ellentétben -, hogy Milosevictyel a szerbiai nacionalizmus a vesztébe rohan. Egyre többször pendítette meg Kosovo felosztásának lehetőségét, ám a szerb politikusok és a közvélemény mereven elutasította a gondolatot. Cosic 1992. január 21-én Zimmermann amerikai nagykövetnek is kifejti, hogy márpedig Kosovót fel kell osztani, s a szerbek megelégednének a terület egyharmadával. Így akart véget vetni a két nemzet hidegháborújának. Naplója tanúsága szerint egy évvel előbb, vagyis még 1991-ben ugyanezt javasolta Borislav Jovicnak, Jugoszlávia Elnöksége elnökének, aki azonban Milosevichez utalta, ő meg mereven elutasította az ötletet.
1999-ben, a NATO-légitámadás után megkötött kumanovói béke Kosovót ENSZ-felügyelet alá helyezte, és Szerbia - úgymond ideiglenesen - elvesztette szuverenitását a terület felett. 2000-ben megbukott Milosevic, egyesek szerint saját hívei, a titkosrendőrség és a hadsereg árulta el, mások szerint a népharag söpörte el. Djindjic vezetésével alakult kormány, s a politikusok abban reménykedtek, hogy a demokratikus, Milosevic nélküli Szerbia visszanyeri a világ rokonszenvét - és a szuverenitását Kosovo felett. Ám ez a remény gyorsan szertefoszlott.
Zoran Djindjic 2002-ben úgy látta, hogy erélyesebb lépéseket kell tennie. Cosic naplójából kiderült, hogy a kormányfő 2002. december 14-én felkereste Cosicot, hogy Kosovóról cseréljenek véleményt. Az első találkozóra a kormányfő lakásán került sor, mert mint mondta, Cosic lakását lehallgatják. A naplóbejegyzések szerint Cosic elégedetten vette tudomásul, hogy Djindjic az eddiginél nagyobb fogékonyságot mutatott a szerb nemzeti kérdés iránt. Hogy nem csupán az író egyoldalú benyomásairól van szó, azt tanúsítják a Naplóhoz csatolt levelek is, amelyekben Djindjic elismeri, hogy mindketten hasonló álláspontot képviselnek. Ígéretet tesz, hogy radikálisabb lesz Kosovo ügyében, továbbá letöri a vajdasági autonomista törekvéseket. Később elküldte Cosicnak azon levelek kópiáit is, amelyeket az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaihoz, továbbá a vezető európai és amerikai politikusokhoz intézett. A Blairhez és Putyinhoz címzett levélben Djindjic megpendíti Kosovo felosztásának lehetőségét. Zoran Djindjicet azonban 2003. március 12-én meggyilkolták. Dobrica Cosic megrendülten jegyzi naplójában, hogy Djindjic lehetett volna az a politikus, aki "megmenti Szerbiát Kosovótól".
*
Mindez valamivel több mint hét évvel ezelőtt történt. Akkor esetleg reális kompromisszum lehetett volna. Időközben azonban Kosovo kikiáltotta függetlenségét, amit jelentős és befolyásos államok ismertek el. A hágai Nemzetközi Bíróság véleménye szerint ez nem sérti a nemzetközi jogot. A Biztonsági Tanácsban Oroszország és Kína vétójoga ellehetetleníti a független Kosovo elismerését, amivel Szerbia némi szimbolikus elégtételt nyer, de az ára a távolodás az Európai Uniótól, ami a szerbiai gyakorlatban a gazdasági válság elmélyülését jelenti. Jelenleg tehát Szerbia is, Kosovo is patthelyzetben vergődik. Kosovo felosztásának esélye kisebb, mint hét évvel ezelőtt volt. Újabban a független nemzetközi intézmények megpendítették a kosovói szerb lakta területek Szerbiával speciális kapcsolatokat tartó nagyfokú autonómiáját, de erről sem a szerbiai, sem a kosovói politikusok nem beszélnek. Mégis ez talán a kiskapu, aminek a küszöbén szót érthetnek a felek.
