A Love Parade nevű ingyenes szabadtéri partisorozat ötlete Matthias Roeingh (dr. Motte) és barátnője, Danielle de Picciotto fejéből pattant ki - 1989-től évente tartották Berlinben. Eredetileg politikai demonstrációként jelentették be, aminek a falomlás előtt pár hónappal szimbolikus és adminisztratív okai egyaránt voltak. 1996-ig csak a Kurfürstendammra korlátozódott a zenés, kamionos közös vonulás, de miután a partizók szép lassan elfoglalták a környező mellékutcákat, az egészet átköltöztették a Tiergarten parkhoz, a Június 17. útra, ahol már jutott hely mindenkinek. A nézőszám a mostani évtized elején (a korábbi egymillió feletti látogatottsághoz képest) csökkenni kezdett, a 2004-es és 2005-ös Parade el is maradt - finanszírozási nehézségek és a Zöld Párt meg más környezetvédő mozgalmak össztüze miatt. 2006-ban még egy alkalomra visszatértek a dj-kamionok Berlinbe, de 2007-ben már nem kapták meg időben a szükséges engedélyeket a berlini szenátustól, így hát egy ötéves szerződéssel a Ruhr-vidékre bútorozott át a cirkusz. (Ekkorra már dr. Motte eladta részesedését.)
Duisburg calling
Az alig félmillió lakosú Duisburgba rendőrségi források alapján legalább 1,1 millió, az egybehangzó német sajtóértesülések szerint 1,4 millió ember érkezett, ami nem érhette meglepetésként a szervezőket: 2007-ben Essenben 1,2 millióan, egy évvel később Dortmundban legkevesebb 1,6 millióan vettek részt a fiesztán. (Tavaly Bochum anyagi okokra és lakossági nyomásra hivatkozva az utolsó pillanatban elállt a rendezéstől.) A szervezők mégsem vették figyelembe a statisztikákat. Wolfgang Orscheschek rendőr-szakszervezeti szóvivő a tragédia másnapján úgy nyilatkozott, hogy a városvezetés és a szervezők által elfogadott rendészeti tervek maximum 500 ezer ember elhelyezésének biztosításáról szóltak, ami - ha igaz - a korábbi látogatottsági adatok ismeretében önmagában súlyos vétek. A helyszín kijelölését a főszponzor, egyben jogtulajdonos McFit Fitness GmbH és az önkormányzat hagyta jóvá, a választásuk a jól elhatárolt régi vasútállomás melletti területre esett, ami alig több mint 200 ezer négyzetméter. Egyértelmű, hogy e helyszín még közelítőleg sem alkalmas egy ekkora esemény kockázatmentes lebonyolítására, és legalább ennyire homályos, hogy milyen megfontolásból jelöltek ki egy lezárt autópálya és vonatsínek által majdhogynem hermetikusan elkerített területet sok százezres tömegrendezvény helyszínének. Rainer Wendt rendőr-szakszervezeti vezető szerint a hatóságok már egy éve jelezték az önkormányzatnak, hogy a kijelölt helyszín alkalmatlan. "Saját rendészeti koncepciót dolgoztunk ki, amit a szervező cég és a városvezetés figyelmen kívül hagyott. A polgármesteren túl nagy volt a nyomás, és nem akart ünneprontóként a sajtóban szerepelni. Mi kidolgoztuk saját rendészeti elképzeléseinket, de hogy azt figyelembe veszik-e, az már nem rendőrségi felelősség" - nyilatkozta a tragédia másnapján Wendt, akinek szavait más hatósági források és a Der Spiegel értesülései is megerősítették. A vizsgálat javában tart, s mint az ilyen esetekben általában, a villámsebességgel felállított vizsgálóbizottságon percről percre nagyobb a nyomás. Lapzártánkkor annyi biztos: a résztvevők száma délután öt óra körül érte el a kritikus félmilliós határt. Kevéssel fél hat után - egyelőre egy tisztázatlan eredetű, dilettáns utasításnak engedelmeskedve - a rendőri egységek bezárták a kaput, a közvetlenül bejárat előtt feltorlódó tízezres tömeget erővel visszaszorították. S hangosbemondón közölték, hogy mindenki hagyja el a helyszínt. Ám a kaputól több száz méterre hömpölygő partinép semmit nem érzékelhetett a rendőri ellenállásból, hát még a megafonból. Ráadásul csak a Karl-Lehr Strasse T-kereszteződésén keresztül lehetett megközelíteni a helyszínt, az intézkedés nyomán a bejárathoz vezető kb. 200 méter hosszú, 20 méter széles alagútban mozdulatlanná préselődött a három irányból egymásnak feszülő tömeg. Több szemtanú és az első értékelések szerint ez volt a pánik közvetlen előzménye.
A pánikszerű tolongás (pontos angol szakkifejezéssel stampede) kialakulásához a tapasztalatok szerint bármilyen kis jel is elegendő - Pataki Ferenc, a tömeglélektan jeles kutatója nyomán a szakirodalom ezt nevezi "gyutacs"-nak. Egyes szemtanúk szerint a duisburgi "gyutacs" akkor robbant, amikor többen áttörtek a rendőrségi kordonon, megpróbáltak felkapaszkodni egy magas falon, de visszazuhantak a tömegbe. Mindenesetre az alagútban rekedtek levegője amúgy is fogytán volt, s a meginduló tolongás a szerencsétlen helyekre (fal, kerítés mellé) szorultakat, vagy a gyengébbeket (köztük sok nőt) egyszerűen agyonnyomta. Bár a hivatalos orvos szakértői vizsgálatok még nem készültek el, de a korábbi tolongásos tragédiák tapasztalatai alapján az áldozatok többsége (bár sokan nyilván elesnek, és a többiek ilyenkor rájuk lépnek, vagy szintén rájuk zuhannak) egyszerűen megfullad az oldalirányú nyomás vagy a felülről jövő vertikális prés miatt. Detlef von Schmeling helyettes rendőrkapitány a tragédia másnapján megerősítette, hogy az áldozatok nagy része - tizennégy fiatal - nem az alagútban, hanem egy lépcső alatt lelte halálát. Voltak, akik kapaszkodás közben zuhantak le, de legtöbbjüket agyontaposta a tömeg: szemtanúk sora látott bakancs- és cipőnyomoktól eltorzult holttesteket. 11 nő és 8 férfi vesztette életét, mindannyian 18 és 38 év közöttiek. Akadnak köztük külföldiek: két huszonéves spanyol diáklány, egy hasonló korú olasz és egy ausztrál hölgy, egy Németországban élő harmincas kínai nő, egy holland férfi, valamint egy bosznia-hercegovinai illetőségű áldozat. (Magyar áldozatról nincsen tudomásunk - a szerk.) Tizenhatan már a helyszínen életüket vesztették, másik három ember a kórházban halt meg, tucatnyi áldozatot kellett újraéleszteni. Hétfő délután - a Spiegel információi szerint - még 43-an voltak kórházban, közülük egy kritikus, életveszélyes állapotban. Jellemző, hogy a rendezők további pániktól tartva nem merték lefújni az eseményt, így késő estéig dübörgött a tech/house, miközben jöttek-mentek a mentők és a halottszállítók (az autóforgalom elől lezárták és különleges megközelítési és menekülő útvonalnak nevezték ki a fesztivál területét határoló A59 autópályát).
Angela Merkel és XVI. Benedek pápa azonnal sajnálatát és együttérzését fejezte ki. A szervező főszponzor, a McFit Fitness GmbH vezetője, Rainer Schaller és a polgármester Adolf Sauerland a másnapi fagyos hangulatú sajtótájékoztatón sajnálkozás közepette arról beszélt: egyelőre nem bizonyított, hogy a biztonsági intézkedések hiánya, illetve "tömegpszichózis" vezetett a 19 fiatal halálához. Csak tovább korbácsolták az amúgy is pattanásig feszült közhangulatot, és ezen alig enyhített valamit, hogy Schaller bejelentette: vége, ez volt az utolsó Love Parade. (Erre nem vennénk mérget - nyilván akadnak majd vállalkozók a sikeres és népszerű program lebonyolítására, legfeljebb a cégtáblát és a nevet fogják lecserélni, mondjuk kegyeletből.) Sauerland polgármesternek biztonsági őrök kíséretében kellett elhagynia a helyszínt, lemondása a legkevesebb, amit a sajtó és a közhangulat követel.
A pánik
A tolongásos, pánik kiváltotta tömegtragédiáknak immár jelentős irodalma van - szakemberek elemeznek minden esetet, és annyit rendre megállapítanak: a számtalan közös vonás mellett minden tragédia egyedi, ráadásul az eseményeket gyakorta nem is lehet pontosan rekonstruálni. A szakirodalom a The Who 1979-es cincinnati koncertjére reflektál leggyakrabban: az arénába igyekvő többezres tömeg nem érzékelte, mikor nyílnak a kapuk, s tizenegy embert nyomtak agyon a bejáratnál. A 2000-es dániai Roskilde fesztiválon, a Pearl Jam-koncert kezdetekor indult meg a tömeg az első sorok felé - többen elestek, mások rájuk zuhantak (közöttük számos felelőtlen, a tömeg tetején úszó testszörfölő), végül kilenc megfulladt áldozatot húztak ki a rakás aljáról. (A Pearl Jam persze megírta a maga rekviemjét, el is játsszák minden koncerten.) Néhány hírhedt (futball)történeti esetről a közelmúltban mi is megemlékeztünk (lásd: A semleges szurkoló halála, Magyar Narancs, 2010. május 27.).
Síklaki István szociálpszichológus szerint a mostani eset csupán annyiban újszerű, hogy a nyilvánosság részéről nem jelentkeztek azok az alapvető attribúciós hibák, amik az utóbbi évtizedekben jellemezték a hasonló katasztrófákat. "A megrázó képsorok, az életért vívott küzdelem szülte agresszió látványa - amit ráadásul a néző alkoholhoz, droghoz vagy futballhuliganizmushoz köt - mind-mind olyan típusú oktulajdonításra késztet, ami a közvetlen, látható résztvevőkre vonatkozó felelősség érzetét erősíti" - mondja Síklaki. A szakember szerint most azért nincs erről szó, mert még a képernyőn keresztül is inkább a súlyos mulasztások voltak szembeötlők, különben pedig ekkora tömeg esetében amúgy is értelmetlen egyéni cselekvési stratégiákkal foglalkozni. "A szociálpszichológia szakirodalma - folytatja Síklaki - többnyire tényként kezeli, hogy az egyéni cselekvési stratégiák pánikszerű tömeghelyzetekben egyneműsödnek, a túlélési stratégia ösztönszerű kiválasztását pedig döntően a szituatív, semmint személyes tényezők alakítják. Így aztán a külső szemlélő számára gyakran agresszívnak tűnik a másik hátán átgázoló menekülő, holott egy összepréselődött tömeghelyzetben objektíve sincs választási lehetősége az egyénnek."
Az biztos, hogy efféle tolongásos tüneteket nem csupán nagy embertömegek, hanem a csordában élő állatok is képesek produkálni, és a jelenségnek alighanem sajátos biokémiai okai is vannak: egyes hipotézisek szerint a "fajtánkbeli", csoportos életmódot folytató emlősök agya, illetve endokrinrendszere által produkált válaszreakció az oka a csaknem koordináltnak tűnő tömegmozgásnak. A lényeg, hogy ilyenkor megszűnik az egyed mozgásbeli autonómiája (persze, hiszen nem is volna módja rá a présben - de nem csupán erről van szó), amivel szemben egy nagyobb embertömeg kezd el közösen, egy entitásként mozogni, látszólag minden külön irány vagy szándék nélkül, elsöpörve mindenkit, aki az útjába kerül, sokszor összenyomva azokat is, akik a "csordához" tartoznak. Ebből a (viselkedési) aspektusból egy csoportba kerültünk a szarvasmarhákkal, a vadlovakkal, az elefántokkal, az orrszarvúkkal, vagy éppen a gnúkkal. Viszont ők nem járnak tömegesen sporteseményekre, zenés fesztiválokra, de például a tűz kitörése, a füst érzete mindegyik fajnál hasonló pánikreakciót vált ki.
Az írott történelem leggyilkosabb, pánikszerű tolongását 1941. június 6-án váltotta ki az ideiglenes Kuomintang-főváros, Csungking japán bombázása - az óvóhelyre igyekvők gigantikus stampede-be bonyolódtak, s végül négyezren fulladtak meg. Két évvel később, 1943. március 3-án Londonban hasonló okokból 143-an haltak meg - itt egy gyermekes anya csúszott meg az óvóhely lépcsőjén, a többi már ment magától. 1990. július 2-án például 1426 zarándok fulladt meg egy Mekkából kivezető gyalogosalagútban. Hasonló tragédiák gyakoriak az indiai zarándokutak alkalmából is - ehhez sokszor elég, ha a megközelíteni kívánt templom vagy szent hely meredek lejtőn érhető el. A tolongásos tragédiák világhálón fellelhető listája hátborzongatóan hosszú, elkerülésükhöz viszont nagyon alapos útvonaltervezésre és folyamatos ellenőrzésre van szükség. A tömeget pedig legfeljebb olyan helyről lehet, ha nem is teljes kontroll, de legalább megfigyelés alatt tartani, ami magasabban áll, mint a fejszint. (Az alagutas beengedés már csak ezért is abszurd.) A duisburgi események leginkább azért sokkolók, mert Európában és Amerikában a crowd control - amely ráadásul nem is a spontán, hanem a kiszámítható tömeghelyzeteket kezeli - évtizedek óta alkalmazott rendészeti eszközrendszer, s a tömegmozgások előzetes modellezésére komplett szoftverágazat épült. Ennek dacára a tömegbe verődők itthon is jól teszik, ha vigyáznak a figyelmeztető jelekre: ha négyzetméterenként már több mint négy ember áll, akkor minden oldalról teljességgel be vagyunk kerítve. Ekkor már csak egy hang-, fényhatás, kiabálás, sikoltás, meggondolatlan szó vagy bármi más, váratlan esemény kell, s beindul a láncreakció, mint például két éve Amszterdamban: egy megemlékezésen valaki viccből (?) terrort kiáltott, s végül hatvanhárman sérültek meg.
