Oliver Stone, a híres és idegesítő amerikai rendező új filmje állítólag az (őszerinte) igazi, Washington által méltatlanul túldémonizált Hugo Chávezt állítja elénk, akinek a társaságában végig is lépdelt a hónap elején a velencei filmfesztivál vörös szőnyegén. Ezután a venezuelai elnök folytatta körútját, amely érintette például Líbiát, Szíriát, Iránt és Fehéroroszországot (itt már negyedszer járt három év alatt), a hab a tortán azonban kétségkívül Oroszország volt.
*
Kedvében járt vendéglátóinak, hiszen hivatalos államfői elismeréséről biztosította az eddig csak Moszkva által függetlennek tekintett, Grúziától elszakadt/elszakított Abháziát és Dél-Oszétiát. De elsősorban nem ezért érkezett, hanem hogy tető alá hozzon egy fegyvervásárlási megállapodást, amely majdnem száz harckocsi és egy komplett S-300-as rakétaelhárító rendszer beszerzését irányozza elő, mégpedig 2,2 milliárd dollárnyi orosz hitelből.
Chávez nem először vásárolt be fegyvereket Moszkvában: az elmúlt négy év listáján már százezer Kalasnyikov, 24 Szuhoj Su-30-as vadászgép és helikopterek is szerepelnek - amint erről tavalyi moszkvai útja után mi magunk is fejcsóválva beszámoltunk (2008. október 23.).
Hillary Clinton amerikai külügyminiszter a tágabb régió egyik vezetőjével, Tabaré Vásquez uruguayi elnökkel tartott megbeszélését használta fel aggodalmai hangoztatására, mondván, hogy üdvös volna, ha a fegyverek nem kerülnének felkelők vagy kábítószer-csempészek kezébe. Tabaré Vásquez pedig általánosságban, de joggal fájlalta, hogy szegény országokban ilyen sokat költenek fegyverekre.
Chávez ismétlődő replikája erre az, hogy fenyegetve érzi magát, miután Kolumbia új szerződésre készül az Egyesült Államokkal, lehetővé téve amerikai egységeknek (a polgári alkalmazottakkal együtt nem sokkal több, mint ezer emberről van szó), hogy
hét támaszpontjáról
akciókat indítson a kokaültetvények kiirtása céljából, amiként ez voltaképpen már évek óta történik. A két ország között évszázados hagyományuk van a konfliktusoknak, amelyeket meglehetősen kiélezett, hogy Kolumbia szerint Chávez támogatja a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) nevű gerillaszervezetet. A venezuelai aggályokat viszont az mélyíti el, hogy a szomszédos ország vonakodik kizárni az említett támadó akciókból az esetleges behatolás lehetőségét szomszédos országok - például Venezuela vagy Ecuador - területére. E két utóbbi ország néhány év óta egyfajta radikális, Amerika-ellenes baloldali tömb része, amelyhez egyértelműen hozzávehetjük Bolíviát és Nicaraguát. Szemben velük a Washington-barát, az amerikai támogatásnak a drogkartellek és (elsősorban) a FARC elleni évtizedes sikertelen küzdelme miatt kiszolgáltatott Kolumbia lényegében egymagában áll. (A többi dél-amerikai országot jelenleg mérsékeltebb szociáldemokraták vezetik.) De a készülő megállapodást az egész térség rossz szemmel nézi, hiszen nehéz nem látni benne a destabilizáció lehetőségét. A konkrét ideológiai és érdekviszonyokon túl az amerikai katonai jelenléttel szembeni indulatok mögött ott munkál a múlt is, a pár évtizeddel ezelőtti diktatúrák emléke, amelyek fenntartásában része volt Washingtonnak is.
Kolumbia természetesen azt hangsúlyozza, hogy a megállapodásnak nincs semmiféle támadó célzata. Hogy mit gondol erről a lakosság, nehéz eldönteni. Chávez kirohanásait sokan egyre ingerültebben fogadják. Az elmúlt hetekben kialakult egy, a határokon is túlnyúló, interneten szerveződő mozgalom, amely a venezuelai elnöknek a kolumbiai ügyekbe történő folyamatos beavatkozását bírálja. A szervezkedés éppen azokban a napokban vezetett - mérsékelten népes - tüntetésekhez harminc kolumbiai városban, továbbá olyan, távolabbi helyszíneken, mint Buenos Aires vagy Sydney, amikor a venezuelai elnök az említett körutazását tette. Igaz, szervezkedtek az ellentüntetők is, mégpedig ugyancsak innen és túl a határokon, mondván, hogy nem Chávezzel és venezuelai diktatúrájával kellene foglalkozni, hanem a kolumbiai elnök, Álvaro Uribe diktatórikus késztetéseivel. Szó, ami szó, a korábbi venezuelai és ecuadori fejleményekhez hasonlóan itt is várható egy népszavazás, amely az államfő többszöri újraválasztásáról, vagyis hatalmának a prolongálásáról szól. Emellett hónapok óta forr egy hatalmas megfigyelési botrány Kolumbiában. A közvetlenül az elnöki hivatal alá rendelt több mint hatezer fős, ily módon Dél-Amerikában legnagyobb belbiztonsági szolgálat (rövidített nevén DAS) évek óta
kedvtelve vizsgálódik
ellenzékiek, emberi jogi szervezetek, általában a második ciklusát töltő elnök bírálóinak a köreiben. Kínos mozzanat, hogy a DAS-nak szoros amerikai kapcsolatai vannak. Az országban uralkodó emberi jogi állapotokról erősen megoszlanak a vélemények - és nem kizárólag aszerint, hogy ki hogyan értékeli a FARC-szal vívott belháborút, amelynek immár lehetetlen megszámlálni a közvetlen és közvetett áldozatait.
A fentiek kapcsán egyre gyakrabban vetődik fel a "dél-amerikai fegyverkezési verseny" kifejezés, és tény, hogy 2007-hez képest egy év alatt 30 százalékkal nőttek a térségben a katonai kiadások. Ecuador az említett kolumbiai behatolást követően rendelt fegyvereket Franciaországtól, Brazília is fejleszti az arzenálját, főleg a Kolumbiával és Venezuelával határos őserdei övezetben randalírozó csempészbandákra hivatkozva.
Nem mintha a térség a háború küszöbén állna - de rossz jel, hogy megszakadni látszanak a mindeddig intenzív külkereskedelmi kapcsolatok Kolumbia és Venezuela között. Az utóbbi egyre inkább más országokból, elsősorban Brazíliából szerzi be azokat a - főleg mezőgazdasági - termékeket, amelyek az előbbinek a legfontosabb exportcikkei, s ez növeli Kolumbia kiszolgáltatottságát az amerikai támogatásnak. Ez viszont megnehezítheti Washington számára, hogy a korábbiaknál kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat építsen ki a térség egészével.
