A válság érvénytelenítette azt az optimista forgatókönyvet, amely belátható időn belül reálisnak vélte Moszkva és a Nyugat kapcsolatainak teljes demilitarizálását. Ez a szcenárió azt feltételezte, hogy Oroszország túljutott gazdasági és politikai átalakításának legnehezebb és legkockázatosabb szakaszán, vagyis belső viszonyainak fejlődése konszolidációs periódusához ért. Ez az elképzelés azzal számolt, hogy azok a politikusok és új tulajdonosok kerültek hatalmi helyzetbe, akik érdekeltek a Nyugattal való együttműködésben és Oroszország világgazdaságba történő visszaillesztésében. A demilitarizálás meghagyta volna a politikai és üzleti természetű konfliktusokat Oroszország és a Nyugat kapcsolatában, de a feltételezett ütközések Moszkvát nem késztették volna arra, hogy lehetséges "érvei" közé a katonai erőt is beemelje. Az orosz állam pénzügyi megroppanása azonban ezt a forgatókönyvet levette a napirendről, többek között azért, mert
a nyár végi pénzügyi kollapszus
a politikai és gazdasági elit épp azon csoportjait rántotta magával, amelyek leginkább elkötelezettjei voltak a Nyugattal való együttműködésnek.
A hamarosan politikai válsággá terebélyesedő pénzügyi krízis alaposan átrendezte a politikai osztály különböző csoportjainak hatalmi befolyását és egymás közti hierarchiáját is. A politikai kompromisszumként megtalált új kormányfő, Jevgenyij Primakov olyan politikai közegben volt kénytelen kezdeni, ahol a politikai osztály nyugatos és liberális csoportjai vagy végzetesen meggyengültek (Gajdar-Csubajsz-Nyemcov), és így nem jelentettek érdemleges szövetségesi kört, vagy el sem fogadták a miniszterelnöki felkérést (Javlinszkij) a kommunisták uralta új kormány várhatóan elfogadhatatlan gazdaságpolitikájára hivatkozva.
Primakov olyan helyzetben vette át a kormányfői tisztet, amikor számos, egymáshoz nehezen illeszthető feladatot kellett párhuzamosan kezelnie. Egyszerre kellett fönntartani a társadalmi békét, a politikai osztály lehető legszélesebb körének támogatását és Oroszország legnagyobb - pontosabban: egyedüli - külső hitelezőjének (IMF) bizalmát, mindezt a pénzügyi összeroppanás körülményei között.
Az állam pénzügyi ellehetetlenülését jól mutatták a ´99-es költségvetés tavaly év végén elfogadott keretszámai. A büdzsé - minden szigorúsága és takarékossága ellenére - rögzített alapmutatói miatt számos elemző szerint csak
virtuális költségvetés
volt, semmiképpen sem működő gazdasági instrumentum, legfeljebb a politikai "jó szándék" dokumentuma. Ennek ellenére a Primakov-kormány figyelemreméltó teljesítményt tudott felmutatni működésének nyolc hónapja alatt. Az ipari termelés mutatói nem sokkal az augusztusi krízis után emelkedni kezdtek: a tendencia máig is tart. Kedvező fordulat állt be az állam bértartozásainak ügyében is: azok mértéke ugyanis 25 százalékkal csökkent. Hosszú évek után sikerült elérni, hogy a nyugdíjakat időben kifizessék. Három év után a nyugdíjalap megint nem deficites. A költségvetés bevételei az első negyedévben elérték a tervezett szint 98 százalékát. Ez az utóbbi évekre visszatekintve szinte példátlan. A büdzsé hiánya pedig 40 százalékkal volt alacsonyabb a költségvetési törvény által előírtnál. Igaz, vita folyik arról, hogy mindez a Primakov-kormány tevékenységének vagy az előző, Kirijenko-kabinet tavaly augusztusi drámai bejelentésének köszönhető-e. De bármi is legyen a válasz, ezek a tendenciák egészen bizonyossá teszik, hogy Primakovnak nem a hivatalos indoklásban említettek miatt kellett távoznia. Jelcint nem a gazdaságot érintő stratégiai döntések elmaradása késztette cselekvésre, és az sem valószínű, hogy azokra a közgazdászokra hallgatott volna, akik a Primakov-kabinet sikerét az augusztus 17. után kialakult helyzettel hozták összefüggésbe, és egy ideje már arra figyelmeztettek, hogy a Kirijenko-kormány tavaly nyár végi bejelentésének jótékony, gazdaságélénkítő hatásai kimerülőben vannak. Az okok másutt keresendők.
Nyilvánvaló, hogy
Jelcin megvonja a bizalmat
mindenkitől, akiben annyi önállóságot, szellemi és politikai autonómiát érzékel, amennyi veszélyezteti a politikai kegyeltek és ellenkegyeltek egyensúlyára építő személyi hatalmát. Ez is szerepet játszott Primakov menesztésében, bár aligha meghatározót: a leváltott miniszterelnök megmaradt az apparátusok világában felnevelkedett tisztviselőnek. Meg sem próbálta, hogy az elmozdítására irányuló szándékot politikai eszközökkel késleltesse, illetve megakadályozza. Pedig esélyei lettek volna: a támogatottsága a politikai elit és a társadalom egészének körében példátlan az évtized második felében. Mindezek ellenére sem kívánt az elnökkel és környezetével nyilvános politikai küzdelembe keveredni. A bürokratikus lojalitás foglyaként tudomásul vette a döntést. És hogy így fog viselkedni, alighanem tudták az elnök környezetében is.
Primakov nem azért vált feleslegessé, mert politikai riválissá nőtte ki magát, hanem azért, mert konfliktusba keveredett az elnök közvetlen környezetével és rokonaival. Már kinevezésekor látta, hogy Oroszországnak egyetlen esélye maradt: a központi hatalom erejének és működőképességének föltámasztása. Ennek felismerése nem az ő érdeme:
az államhatalom tekintélyének és ere-jének eróziója
már az úgynevezett "fiatal reformereknek" is feltűnt. Megpróbáltak tenni is ellene. Nem sok sikerrel. Többek között azért, mert az állam meggyengülésében korábban maguk is közreműködtek. Primakov kinevezésével azonban olyan politikus került a végrehajtó hatalom élére, aki nem volt felelőssé tehető az állam intaktságának fölőrléséért, sőt nyertese, de még csak részese sem volt a szovjet köztulajdon elmagánosításának. Ez kivételes lehetőségeket adott Primakovnak. Kiváltképp azért, mert ehhez társult - az állam pénzügyi megroppanása nyomán némiképp megszeppent -Jelcin politikai támogatása is.
Az is világos, hogy az állam közfeladatait csak akkor tudja teljesíteni, ha sikerül az orosz gazdaság főszereplőit a törvények szigorú betartására és a közterhek teljesítésére kényszeríteni. Csakhogy ezek az elnök által is támogatott célok olyan konfliktusokat szültek, amelyben Jelcin környezete is érintve volt. Az elnöknek két lehetőség közt kellett választania: szabad utat enged a primakovi politikának, azaz elnézi, hogy az igazságszolgáltatás lesújt közvetlen környezetére, megmaradt politikai szövetségeseire, vagy meneszti Primakovot. Utóbbi mellett döntött, és nem kizárt, hogy ebben külső biztatás is közrejátszott. Primakov ugyanis mintha kevésbé lett volna rugalmas a kosovói válság kapcsán, mint azt a nyugati hatalmak - ismerve Oroszország jelenlegi lehetőségeit és képességeit - remélték avagy elvárták. De ha volt is külső késztetés, az csak "rásegített" Jelcin döntésére.
Ha mindez igaz, akkor nyilvánvalóak
a Sztyepasin-kormány feladatai
is. Nekik a jelek szerint nemhogy a közjóval, de még a "közjó"-retorikával sem kell bíbelődniük: elég, ha megfelelő politikai környezetet biztosítanak az elnöki hatalom - Jelcin és környezete számára kellő garanciákkal szolgáló - átörökítéséhez.
A Primakov utáni korszak még egy fontos fordulatot hozott. A Sztyepasin-kormány posztjainak elosztása során nyilvánvalóvá vált, hogy a ´98 őszén vereséget szenvedett új tulajdonosi csoportok vezetői, az "oligarchák" feléledőben vannak. A paravánok mögött éles küzdelembe bocsátkoztak a miniszteri bársonyszékek birtoklásáért és felügyeletéért. Meglehet, tavalyi vereségük nem is volt olyan súlyos, mint ahogyan azt akkor érzékelni lehetett. De az is lehetséges, hogy a központi államhatalom és kiváltképp az elnöki hatalom vált annyira gyengévé és kiszolgáltatottá, hogy még ezek a kevésbé erős klánok is érvényesíthetik az akaratukat velük szemben. Nehéz lenne ezt pillanatnyilag eldönteni. És ez vonatkozik Moszkva várható külpolitikai magatartására is. A magántulajdonosi csoportok politikai befolyásának fölerősödése előrevetíti a lehetőséget, hogy Oroszország stratégiai értelemben ismét nyugatos fordulatot hajt végre: a pénzügyi és technológiai függés miatt más lehetősége nemigen maradt. Van azonban a kialakult helyzetnek egy felettébb nyugtalanító mozzanata. Már a Primakov-kormány idején is feltűnt, hogy a kosovói válság kapcsán katonák nyilatkoznak politikai kérdésekben. Ez a tendencia fejeződik ki a Kosovóban megjelent orosz békefenntartók magatartásában is. A jelek azt valószínűsítik, hogy az orosz politikai vezetés csak utólag szerzett tudomást az ügyről, és adta beleegyezését ahhoz. Ha ez így van, és ez a tendencia tartósnak bizonyul, akkor a központi hatalom eróziója újabb fontos határon lépett túl.
Sz. Bíró Zoltán
