Pontosan egy évvel ezelőtt történt. Ültünk valami lepukkant buli után, ahol kimenős strichkurvának öltözött lánykák vonaglottak ´88-as eurodiszkóra, a pasik meg gyanús szürke marmonkannákból iszogatták a meghatározhatatlan eredetű, az örmény kisebbségtől beszerzett gatyaszaggató pálinkafélét. Ali, miután sikertelen kísérletet tett az egyik lányka felszedésére, jobb híján engem tartott szóval egész este, én meg bódultan bámultam ki a teheráni éjszakába. Ali ugyanis szomorú volt, nyomasztotta a rendszer. Teljesen ki volt ábrándulva. Legalább öt órán keresztül győzködött arról, hogy az iráni diákok már nem olyanok, mint húsz évvel ezelőtt, nincs bennük meg a forradalmi hevület, megtörte a gerincüket az elnyomás, elfordultak a politikától, csak a tanulás érdekli őket (meg a lányok meg a pia), és egyszerűen lehetetlen, hogy itt valami valaha is történjen.
Egy titkos jelentés
Alit három hete, vasárnap este láttam viszont. Ragyogott, mint a tejbetök. Éppen a tünetésről jött, és a forradalmi ifjúság üzenetét tolmácsolta. Még mindig nem világosították fel, hogy az angolnak más a szórendje, mint a perzsának, ezért továbbra is puzzle-ban beszélt, viszont beválasztották az ideiglenesen alakult diákbizottságba. Július 8-án, vasárnap este úgy érezték, közel a forradalom.
Az egész ügy az előző hét szerdáján kezdődött. A Salaam című, a helyi viszonyok között mérsékeltnek minősíthető újság leközölt egy titkos hivatalos jelentést, amely azt bizonyította volna, hogy három neves ellenzéki meggyilkolása mögött az információs minisztérium, azaz a titkosrendőrség áll. Az iráni demokrácia jelen helyzetében ennek nem lehetett más következménye, mint a Salaam azonnali betiltása. Az viszont sokakat meglepett, hogy erre a teheráni diákság azonnal tüntetésekkel válaszolt. Miután a rendőrök behatoltak a teheráni egyetem campusába és az akciónak számos halálos áldozata lett, az ország egy emberként látszott kiállni a diákok mellett. Minden jelentősebb városban megkezdődtek a diáklázadások, sok helyen összecsaptak a diákok a rendőrökkel, Tabrizban a kósza hírek szerint tíz iszlám önkéntes halt meg, az egyetemek rektorai pedig a diákok mellé álltak, és az egyetemi tanácsokkal és a felsőoktatási miniszterrel együtt sorra lemondtak. A parlamentben reformista képviselők hangos "Gyilkos, gyilkos!" kiáltásokkal mondatták le a sortűzért felelős belügyminisztert. Szombat estére már mindenütt a világban vezető hír volt: Iránban küszöbön áll a forradalom. Vasárnap este a diákok ellenőrzésük alá vonták az egyetemi negyedet, és bejelentették, hogy addig folytatják az ülősztrájkot, amíg a követeléseiket nem teljesítik.
Egész jó ország lenne
Az egyetemi campusban ekkor fiesztahangulat uralkodott. Egy decens fekete csadorba öltözött diáklány szerint már csak órák kérdése, hogy Khatami lejön a nép közé, és gyújtó beszédet mond a diktatúra ellen, a demokráciáért. Ali inkább arról beszél, hogy szeretne már ő is úgy élni, mint az igazi rendes fiatalok. Hogy Irán egészen jó ország lenne, csak kellene bele néhány diszkó meg söröző. Igaz, Ali apja még a régi szép, sahdús időkben volt csendőrkapitány. Mindenki lelkes, a diplomatanegyedben egyes megfigyelők egy nőt detektáltak, aki csak úgy, lobogó hajjal, kendő nélkül mászkált az utcán fényes nappal. Ilyet tizennyolc éve nem látott ember.
Khatamit persze hiába várják. Hétfőre a hatalom láthatóan még nem találta meg a módját a probléma kezelésének. Ez persze abból is adódik, hogy a hatalom maga is megosztott. Khatami, a két éve megválasztott népszerű és reformista elnök a diákmozgalom igazságosságáról beszél, és arról, hogy az iszlám csak akkor igazán jó, ha demokrácia is járul hozzá. A forradalom vezetője, Khamenei ajatollah, Irán vallási vezetője viszont az iszlám forradalom ellen szőtt ármányról szól, és óv a diákok közé beférkőző elemektől. A lapok irányultságuktól függően kommentálják a dolgokat (az írott sajtóban nagyjából egyenlő arányban nyilatkoznak a turbánosok és a diákvezetők), a rádió és a televízió azonban stabilan a fundik kezében van, a tévéhíradó az USA-cionista világ-összeesküvésre és a beszivárgó örmény fürdőkádügynökökre hárítja a felelősséget a zavargásokért. A fundik ellenőrizte Legfőbb Nemzetbiztonsági Tanács kiad egy nyilatkozatot: minden ellenforradalmi tevékenységet szigorúan meg fog torolni, de ebből egyelőre semmi sem látszik.
Apró változások
Hétfő estére megmerevedni látszanak az erővonalak. Teheránban a rendőrség láthatatlanná válik. Az egyetem körüli részen, azaz Teherán belvárosában a szétvert autók és az üvegcserepek között diákcsoportok grasszálnak, feltartóztatják a járműveket, irányítják a forgalmat. A belváros gyakorlatilag megbénul.
Mi az egyik egyetem oktatási rektorhelyettesével vacsorázunk egy zenés szórakozóhelyen. A zene alatt a klasszikus perzsa románcokat kell érteni. Itt jobb híján erre meg a vízipipára bódul a nagyérdemű, akinek az eating out lokális verzióján kívül csak az otthoni szex jut esti programként. Miután a város legelegánsabb éttermeiben sem kínálnak négyféle ételnél többet (és ez a négy sem terjed jelentősen túl a főtt rizs, sült hús különböző variánsain), nincs mit csodálkozni a meredeken felfelé ívelő népességi mutatókon. (A pipafüsttől bódultan Csurka Istvánt látom, ajatollah-szakállal, turbánban: Nem fogyik a perzsa!, kiabálja, és betiltja az ötödik fogást az étlapról.) Ezt magyarázza a professzor is. Hogy a népesség 75 százaléka 25 év alatti, évente egymilliónyian felvételiznek az egyetemekre. Nincsenek emlékeik a régi szép időkről, csak azt érzik, hogy ez nekik nem jó. Meg hogy milyen sokat jelentettek nekik azok a számunkra aprónak tűnő változások is, amik Khatami két évvel ezelőtti megválasztása óta történtek. Ma már nyugodtan festhetik magukat a lányok. A kendő alól kikandikálhat egy-egy tincs, és még azért se viszik be a delnőt, ha az a tincs netán festett. Korlátozták az iszlám önkéntesek tevékenységét, ritkábbak a razziák, az utcai letartóztatások, a formális tiltás ellenére nem igazán üldözik a parabolaantennákat, diverzifikálódott az írott sajtó, különböző irányzatú lapok jelennek meg, a liberálisnak mondott és a bebörtönzött volt teheráni polgármester által vezetett Hamshahritól a keményvonalas Jomhouri-e-Eslaamiig, sőt itt-ott még az ördög itala, a Coca-Cola is felbugyogta rusnya fejét.
Erődemonstráció
Éjszaka még kimegyünk az egyetemhez. Már készülődik a másnapi vihar. Az egyetem környékén egyre több gyanúsan egyforma polgári rendszámú busz jelenik meg. A taxisok mesélik, hogy a gárda buszainak rendszámait a külső kerületekben cserélik le. A buszokon szakállas fiatalok. Basijok. Az iszlám önkéntesekből álló társaságot még a forradalom után szervezték meg, az Iszlám Gárda (Sepah-e-Pasdaraan) segédcsapataként. Míg a Sepah az utóbbi időben kvázireguláris fegyveres erővé vált, és nemigen hagyja el a laktanyákat, a derék ifjú vidéki basijok ma is az utcán flangálnak, egyenruha nélkül, de fegyverrel, és úgy érzik, hogy övék az ország: pénzt, fegyvert és hatalmat kapnak csak azért, hogy szopassák a nagyérdeműt. Állítólag a nők a legrosszabbak, ők aztán tényleg nem ismernek tréfát.
Kedden aztán ránk szakad a balhé. Dél körül Farhad barátom dúlt arccal jelenik meg beépített lábszag-generátoros szállodai szobámban. Nagy a verekedés az egyetem környékén. A basijokat ráeresztették az egyetemistákra. A tömeg már a város más részein is garázdálkodik. Az egyetemistákhoz állítólag mindenféle szabotőrök és provokatőrök csatlakoztak. (Legalábbis ezt nyilatkozta Morteza Ahmadi, a diákok vezére.) Az biztos, hogy a belvárosban már több üzletet kifosztottak. Bezárt a bazár is, először a forradalom óta. Délután kettő magasságában már tényleg nemigen engednek ki a szállóból. Már senki sem tudja, hogy ki kicsoda és kivel van, a diákok bejelentik, hogy leállítják a tiltakozást, a rendőrség állítólag ott sincs, mások szerint viszont az Ansar-eHezbollah, a legjelentősebb fundi szervezet aktivistái válogatás nélkül verik a diákokat, akik viszont talán nem is diákok, hanem álruhás örmény fürdőkádügynökök. Egyre többen kezdik suttogni, hogy bevezetik a kijárási tilalmat. Valaki sokatmondóan a Tienanmen teret emlegeti. A rendőrség még mindig inkább a háttérben marad, de a döntés hamarosan megszületik. Néhány lelkes diákon kívül láthatóan senki nem akar forradalmat. Az emberek inkább tartanak a véres eseményektől. Khatami tévébeszédet tart, békére és nyugalomra szólít fel. Ettől állítólag úgy zuhan a népszerűsége, mint a meglőtt ruca. Elterjed a hír: másnapra nagy ellentüntetéseket készítenek elő. A biztonság kedvéért kikapcsolták a mobilokat, a rendszert csak pénteken indítják majd újra. Bejelentik a hét végére tervezett egyetemi felvételik elhalasztását egy héttel.
Estére elcsendesedik az egyetem környéke. A diákokat leverték az önkéntesek meg a Teheránban ilyenkor szokatlanul nagy széllel kísért nyári zápor. (A fundiknak mégiscsak jobbak a kapcsolataik odafönn.) A kórházak megteltek síró anyukákkal és ideges apukákkal. Reza barátunk csak reggel került elő. A basijok a kocsijából rángatták ki és verték pépesre, leginkább azért, mert öltöny és nyakkendő volt rajta, az imperializmus szimbóluma.
A hatalom láthatóan döntött. Khatami vagy nem volt elég erős, vagy nem akart összetűzni a vezérrel. Végül is bármennyire reformista, mégiscsak magas egyházi méltóság, a rendszer gyermeke. Nem lett belőle iráni Nagy Imre, amivel talán az országot mentette meg néhány véres naptól, talán évekre elásta a demokratizálódásnak még a lehetőségét is. Talán mind a kettő egyszerre. De az egészen nyílt konfrontáció, a véres elnyomás, a rendőri fellépés helyett az erődemonstrációt választották. Csak megmozgatták az izmaikat, nem csaptak igazán oda.
Kendők a szatyorban
Ezt az izomfitogtatást jelentették a szerdai események. A fundik előhozták a tömegeiket. Kivitték őket az utcára, hivatalosan, hogy szolidarítsanak a forradalom eszményeivel, valójában azért, hogy megmutassák, ki az igazi főnök. A sok ezer kép között, amit a több tucat városban fölvonuló tízezrek vittek, egy sem ábrázolta Khatamit. Egy kis lecke a következő választások biztos befutójának. Igaz, aki jól figyelt, láthatta, hogy a tévében mutatott képek közül sokan kicsit túl voltak öltözve a nyári meleghez képest. Ezek korábbi felvételek voltak, még valamelyik rituális "halál Amerikára!" szeánszról.
Csütörtökön aztán már úgy fest minden, mintha mi sem történt volna. Csak a mobilok csöndesek, és a bazár tart még mindig zárva. Mi egy délutáni teázáson üldögélünk az iráni elittel. Az ajtó belülről zárva, a hölgyek csinosak, az urak elegánsak. Kendők a szatyorban, hátha mégis ránk törnének. A nemzeti burzsoázia nem boldog. ´k messze nem lelkesednek annyira Khatamiért, mint a diákok. Szerintük az, amit gazdaságpolitikaként bemutat, még szemináriumi dolgozatnak is csak kettes lehetne. Amikor megválasztották, kezdett jönni némi tőke az országba. No nem áramlott, inkább szivárgott. Olyan külföldön élő irániak települtek vissza, pénzükkel együtt, akik a forradalom után elhagyták az országot. Azt remélték, hogy lesz itt valami. Lett is. A riál dollárhoz mért árfolyama a tavaly ilyenkori 5300:1-ről mára már 9600:1-re kúszott a feketepiacon. Állítólag csak napok kérdése, és eléri a tízezres álomhatárt. A riálban mért infláció ennél még rosszabb képet mutat. Nem születtek meg azok a lépések, amelyek segítették volna a nyugati tőke megerősödését, a zuhanó olajárak miatt pedig az eddig biztos állami megrendelések is kiestek. Aki teheti, kimenekíti a pénzét meg gyakran magát is az országból, a termelés ettől gyorsan csökken. Az események, no meg az elmaradozó reformok megakadályozzák a turizmus várt emelkedését.
Azóta a "mi lesz itt" kérdése nyomasztja az irániakat. A diákmozgalmak takarékon mennek tovább. A húsz évvel ezelőtti események megismétlődésétől mindenki fél. Senkinek sem hiányzik egy kedves kis polgárháború. Ráadásul most a lázongó diákok mögött nem áll egy olyan szervezett erő, mint anno az egyház. A politikai erők a rendszeren belül akarják tartani a feszültséget, és a következő választásokig elhalasztani a komoly konfrontációt. Ha a választások legalább iráni mértékben tiszták lesznek, és ha a parlamentben majd Khatami oldalára kerül a többség.
Jeszajan P. Jeszajan
(Teherán)
