Kritikus héthez érkezett Joe Biden elnöksége, ugyanis úgy tűnik, célegyenesbe fordultak az adminisztráció számára kulcsfontosságú társadalom- és klímapolitikai programokról szóló költségvetési tárgyalások. Múlt vasárnap Nancy Pelosi házelnök a CNN-en úgy nyilatkozott, hogy a megállapodás 90 százalékban már létrejött, hétfőn pedig a Biden-csomaggal kapcsolatban leginkább szkeptikus szenátor, a nyugat-virginiai Joe Manchin is optimistán beszélt arról, hogy a hét során megszülethet a kompromisszum.
Manchin – akit a hétvégén Chuck Schumer szenátusi vezetővel együtt Biden még delaware-i otthonában is vendégül látott – ugyanakkor hangsúlyozta, hogy továbbra is számos elemet illetően kétségei vannak: az Appalache-hegységbeli szénipar védelmezőjeként például ellenez bizonyos klímaügyi tételeket, illetve fenntartásai vannak a szenátusi költségvetési bizottság elnöke, Bernie Sanders azon javaslatával szemben is, ami a 65 év felettiek szövetségi egészségbiztosítása keretei közé emelne egyes fogászati, szemészeti és hallással kapcsolatos kezeléseket.
Az eredetileg 3500 milliárd dollár körüli összegről induló javaslat már így is nagyjából megfeleződött, a Fehér Ház tízéves időtartamban 1750-1900 milliárd dollár közti csomag elfogadtatását tartotta reálisnak. (Manchin a maga részéről továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy 1500 milliárd dollár alatt maradjon a teljes költekezés.) Biden szeretett volna ha nem is a (várhatóan több ezer oldalt kitöltő) törvény végső szövegével, de valamiféle megállapodással szeretne a vasárnap kezdődő glasgow-i klímacsúcsra utazni, mert ez mutathatná az Egyesült Államok elköteleződését a klímacélok mellett, és egyben megfordíthatná az elnök hanyatló népszerűségi tendenciáit, ezzel segítve a demokrata jelölteket a jövő heti virginiai és New Jersey-i kormányzóválasztáson is. Ráadásul a költségvetési egyezség lehet az előfeltétele annak, hogy végre a képviselőház is megszavazza a szenátusban már átment infrastruktúra-fejlesztő programot, ami különösen aktuális lenne, mert bizonyos közlekedési kiadások finanszírozása a hó végével lejár.
Joe Biden végül csütörtökön, európai útja kezdete előtt nyilvános bejelentésen vázolta fel a költségvetési csomag keretszámait. Ezek szerint
tíz év alatt összesen 1850 milliárd dollár kiadásról rendelkeznének, amiből nagyjából 500 milliárdot szánnának az elnök klímavédelmi programjára.
Ahogy számítani lehetett rá, jelentősen kurtítani kellett a társadalompolitikai csomagon: öt év helyett csak egy évig hosszabbítják meg a gyermekek után járó adójóváírást, és kikerült a programból a szövetségi szinten biztosított fizetett szülési és betegszabadság is (ami leginkább a republikánusok felé szavazó államok lakóinak probléma, hiszen egyre több demokrata vezetésű tagállam már bevezetett hasonló intézkedést az elmúlt években).
Ezzel szemben jelentős vívmány lehetne a 3 és 5 év közti gyermekek számára ingyenesen járó óvodai ellátás, és a javaslattal a Barack Obama nevéhez fűződő egészségbiztosítási törvényt is tovább bővítenék. A költekezéseket a vagyonosakat érintő kisebb extra adókból és a nagyobb cégekre vonatkozó 15 százalékos minimáladó bevételeiből ellensúlyoznák – a kimondottan a milliárdosokat érintő extra adók kivetése viszont végül nem került bele a programba.
Az még továbbra sem egyértelmű, hogy a Demokrata Párt egységesen felsorakozik-e Biden költségvetési csomagja mögött – és ennek hiányában a párt progresszív frakciója egyelőre az infrastruktúra-fejlesztésről szóló törvény képviselőházi elfogadását is megakadályozta, hiszen továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a két javaslat egyszerre kerüljön napirendre.
Reménykeltő volt az indulásuk
Augusztus 10-én a szenátus még szokatlanul nagy többséggel fogadta el Biden infrastruktúra-programját: az összes demokrata szenátor mellé 19 republikánus, köztük Mitch McConnell frakcióvezető is felsorakozott. A kompromisszumnak persze ára volt – a végső, 1000 milliárd dollár körüli összértékű törvénycsomag nem tartalmazott olyan demokrata prioritásokat, mint a humán infrastruktúra (oktatás, lakhatás, otthoni ellátás) megerősítése, illetve a zöld energia támogatása. Ezzel együtt a tervbe vett kiadás – amiből tíz év alatt 550 milliárd dollár jutna új fejlesztésekre – az elmúlt időszak messze legjelentősebb beruházását jelentené az Egyesült Államok omladozó fizikai infrastruktúrájába. A csomag végösszege – az inflációt figyelembe véve – nagyságrendileg az Eisenhower-éra autópálya-építő programjának felel meg: ez nemcsak utak és hidak felújítására lenne elég, de lehetőséget teremtene az Amtrak, a szövetségi vasúttársaság hálózatának legnagyobb bővítésére annak 1971-es alapítása óta, és közüzemi fejlesztésekre – beleértve a szélessávú internet eljuttatását a kisebb településekre – is maradna pénz.
A kompromisszum a demokraták számára azért is volt elfogadható, mert Biden ígéretet tett arra, hogy a kimaradó programpontok helyet kaphatnak az őszi költségvetési javaslatban. Az első fázisát illetően tehát sikeresnek tűnt az elnök kétlépcsős stratégiája: a szélesebb támogatást élvező elemek a kétpárti konszenzussal elfogadott törvénybe kerültek bele, miközben a demokraták fontos társadalompolitikai céljait az egyszerű többséggel elfogadandó költségvetés tükrözheti. (Ez utóbbit az ún. budget reconciliation törvényhozási eljárás keretében ugyanis nem akadályozhatja a republikánus obstrukció; igaz, ehhez számos kritériumnak meg kell felelnie, például nem tartalmazhat olyan javaslatot, ami lényegét tekintve nem költségvetési kérdés, illetve tízéves időtávban nem növelheti a deficitet.) Biden pedig ezáltal bizonyíthatná, hogy az amerikai intézményrendszer még képes az emberek életét pozitívan befolyásoló döntések meghozatalára, és ehhez olykor a politikai törésvonalak is áthidalhatók.
Az alsóházban azonban elakadt az infrastruktúra-törvény, miután a demokraták progresszív szárnyához tartozó képviselők kijelentették, hogy a két különböző csomagot csak összekapcsolva hajlandóak tárgyalni. A kongresszus nyárvégi szabadságát úgy kezdte meg, hogy egyik törvényjavaslatot sem tudták az elnök asztalára aláírásra küldeni. Ráadásul néhány napon belül a figyelem az afganisztáni összeomlásra irányult, Biden népszerűsége pedig esni kezdett: a FiveThirtyEight kimutatása szerint először augusztus utolsó napjaiban haladta meg az elnöki teljesítményével elégedetlenek száma az őt támogatókét, október végére pedig elnöksége legnépszerűtlenebb mutatóival rendelkezik Biden. (A 43-44 százalék körüli támogatottság Donald Trump számára persze még így is egy jobb időszaknak számított volna.) A visszaesés nem egyedül az afganisztáni kudarc következménye, és bizonyos tekintetben törvényszerű az erősen polarizált amerikai politikai környezetben – Bident viszont minden bizonnyal arra ösztönzi, hogy minél előbb kézzelfogható eredményeket mutasson fel.
Nehéz mutatvány
Csakhogy egyáltalán nem lesz egyszerű mutatvány a kongresszusi többséget összehozni. Eredetileg szeptemberre várták a két törvénycsomag elfogadását, de hamar egyértelművé vált, hogy a Demokrata Párton belül húzódó ellentéteket nem lehet gyorsan feloldani. Márpedig szinte az összes demokratára szükség lesz: a képviselőházban szűk többséggel rendelkezik a párt, a szenátus pedig 50:50 arányban megosztott, és csak Kamala Harris alelnök szavazata biztosíthatja a javaslat elfogadását. A párt mérsékelt szárnya legszívesebben kettéválasztaná a két programot, és az infrastruktúra-törvény képviselőházi elfogadásával gyors győzelemhez juttatná Bident. A progresszívek azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy addig nem szavazzák meg az infrastruktúra-fejlesztést, amíg a költségvetési javaslatról nem születik megállapodás, aminek kiadásait viszont Manchin és néhány centrista demokrata sokallja –
a patthelyzet így az utolsó pár napig fennmaradt.
Néhány napja azonban láthatóan nagyobb tempóra kapcsoltak a tárgyalások. A kiadások csökkentése érdekében a csomag gerincét alkotó családpolitikai javaslatokat viszont kurtítani kellett: ez lett a sorsa például a gyermekek után járó adójóváírásnak, amit a tavaszi koronavírus-mentőcsomag hozott létre mai formájában. A programot öt évre tervezték meghosszabbítani, de végül csupán további egy évre lesz bebiztosítva – pedig becslések szerint öt év alatt akár 40-45 százalékkal is csökkenthetné a gyerekszegénység mértékét.
Manchin ráadásul a szülők-gondozók foglalkoztatottságához kötné a támogatást, ami viszont veszélybe sodorná a nagyszülők által nevelt gyerekek helyzetét. A CNN-en múlt héten tartott fórumán Biden azt is elismerte, hogy az eredetileg 12 hetesre tervezett fizetett szülési és betegszabadságból 4 hét maradhat a csomagban („nem tudom elérni a tizenkét hetet” – mondta). Bár még így is jelentőséggel bírt volna az elfogadása, hiszen a fejlett világban egyedülálló módon az USA legtöbb tagállamában eddig egyáltalán nem volt elérhető ilyen támogatás, végül ez is kikerült a csomagból.
Vétójátékosok
A törvénycsomag összeállításánál tehát különböző prioritásokat kell mérlegelni, illetve Bidenéknek arról is dönteniük kell, hogy inkább több fontos szociális program jelenjen meg akár csupán korlátozott időre és érvényeséggel, vagy kevesebb kérdésre koncentrálva, de azokban minél tartósabb eredményeket érjenek el. Az eltérő érdekcsoportokat összefogó demokrata frakcióban sokan inkább az első megoldás felé hajlanak, ám – ahogy erre Robert Greenstein, a Brookings Intézet költségvetési szakértője a New Yorkerben felhívta a figyelmet – az azt a veszélyt hordozza, hogy egy későbbi republikánus kormányzás könnyebben visszacsinálja a most bevezetett újításokat. (Gyaníthatóan ennek a szempontnak eshet áldozatául a mindenki számára biztosítandó kétéves, ingyenes felsőoktatási szakképzés – pedig ez kimondottan szívügye a Biden házaspárnak.)
Végső soron persze az a fő kérdés, hogy mit tudnak a párt „vétójátékosaival” elfogadtatni. Elvben mind az ötven demokrata szenátor ilyen vétójátékos lehet, ténylegesen azonban két szereplőről esik a legtöbb szó: Manchinról és az arizonai Kyrsten Sinemáról. Vélhetően másoknak is lehetnek fenntartásaik bizonyos költekezésekkel kapcsolatban, de Manchin és Sinema láthatóan élvezik azt, hogy legprominensebb mérsékelt szenátorokként rájuk irányul a figyelem. Mindketten limitálnák a kiadásokat, bár a prioritásaik el is térnek: Manchin például kifejezetten a szigorúbb környezetvédelmi előírásokat ellenzi, ezekben viszont Sinema Biden szövetségese. Ugyanakkor Sinema a legélesebb bírálója a vagyonosabbakra és cégekre vonatkozó adóemelésnek, amivel a bevételi oldalán gyengítené a csomagot.
Manchin és Sinema helyzete egyébként sem teljesen azonos: a nyugat-virginiai szenátort nem nagyon tudja semmivel fogni a pártja, hiszen az egyetlen fenyegetés – hogy esetleg 2024-ben az előválasztáson mást támogatnának ellene – nem hatásos egy olyan államban, amit Donald Trump közel 40 ponttal nyert meg tavaly. Arizonában a helyzet más: itt Biden, ha szorosan is, de megverte Trumpot, és mind ő, mind a másik demokrata szenátor, Mark Kelly népszerűbbek Sinemánál. Manchinhoz hasonlóan Sinemának sem kell 2024-ig az újraválasztás kérdésével foglalkozni, és könnyen lehet, hogy az állam korábbi nagy szenátorához, John McCainhez hasonló független imázzsal próbál majd újrázni – de nem akadályozhatja meg teljesen pártja egyik legfontosabb politikai eredményét, mert akkor az előválasztáson szinte biztosan büntetnék a demokrata szavazók.
Utolsó lehetőség?
Az, hogy a viszonylag jelentős különbséggel megnyert elnökválasztás után a demokratáknak még mindig a Nyugat-Virginiához hasonló konzervatív államok szenátorait kell meggyőzni a politikai programjuk elfogadásához, kellemetlen igazságra világít rá a párt nézőpontjából. A szenátusi reprezentáció – ahol minden tagállam népességtől függetlenül két fővel van képviseltetve – torzít a ritkábban lakott államok javára, ami pedig napjainkban a republikánusok malmára hajtja a vizet. Az idei könnyen lehet, hogy az utolsó alkalom jódarabig arra, hogy a demokraták saját társadalompolitikai prioritásaikat érvényesítsék a költségvetési törvényen keresztül. Az első ciklus közepi félidős választásokon ugyanis általában rosszabbul szerepel az elnök pártja, de még ha valamilyen okból ez a tendencia meg is törne, akkor is – David Shor adatelemző számításai szerint – a demokratáknak a szavazatok legalább 52 százalékát meg kéne szerezniük az 50 szenátusi hely megtartásához, a sima többség nem lenne elég. A térkép ráadásul 2024-ben még nehezebbé válik, amikor még ennél is nagyobb győzelemre lehet szükség.
Ilyen körülmények között az elnök valójában kettős szorításban van.
Ha nem sikerül elfogadtatni egy kellőképpen jelentős társadalompolitikai programot, akkor saját korábbi retorikáját ássa alá azzal kapcsolatban, hogy a kormányzás képes megoldásokat találni az emberek problémáira. Az elfogadott törvény viszont – annak valós tartalmától függetlenül – könnyen mozgósító erő lehet a republikánusok számára, ahogy Barack Obama egészségbiztosítási törvényével is történt, mielőtt annak pozitív következményei világossá váltak. Biden ezzel tisztában van, de azzal is, hogy ez a mostani az ő lehetősége valódi változásokat véghez vinni. Az Obamacare 2010-es aláírási ceremóniáján a mikrofonok elkapták, ahogy Obamának csak annyit súgott: „ez kibaszott nagy dolog”. Erre utalt vissza, amikor a CNN-es fórumán arról beszélt, hogy a mostani csomag még annál is nagyobb dolog lehet.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
