„Biztonságos és rendezett visszavonulásról” beszélt Joe Biden, amikor júliusban egyértelművé tette: tartja magát korábbi bejelentéséhez, és augusztus végéig kivonja Afganisztánból a visszamaradt amerikai csapatokat. „Ez nem Saigon” – mondta kevéssé meggyőzően még vasárnap reggel is Antony Blinken külügyminiszter, miközben a tévécsatornák a nagykövetségi dolgozókat evakuáló helikopterek képei mellé a fél évszázaddal korábbi dél-vietnami felvételeket vágták be. Ám csupán órákkal Blinken nyilatkozatát követően a valóságot már nem lehetett tovább tagadni: Asraf Gháni afgán elnök elhagyta az országot, kormánya pedig összeomlott – ami senkit sem érhetett váratlanul, miután a tálibok a megelőző héten minden ellenállás nélkül száguldhattak keresztül a tartományi központokon.
Az amerikai visszavonulás tehát semmiképpen sem tekinthető „biztonságosnak” vagy „rendezettnek” – a kabuli repülőtérről érkező hétfői képek még sokáig fogják kísérteni az Egyesült Államok külpolitikájának irányítóit. (A felszálló katonai repülőgép hajtóművébe kapaszkodó, onnan a mélybe zuhanó afgánokról készült sokkoló felvételek a 2001. szeptember 11-én a lángoló ikertornyokból halálba ugrók fotóit idézhették fel, és együtt tragikus keretbe foglalják az elmúlt húsz év történéseit.) A drámai események hatására voltak, akik az Egyesült Államok teljes hidegháború utáni globális stratégiájára vagy éppen napjaink esetleges amerikai hanyatlására vonatkozóan vontak le messzemenő – és a megfelelő narratívákba illeszkedő – következtetéseket. Jelen pillanatban azonban a legfontosabb kérdés az, hogy mi lesz a sorsuk azoknak a tíz-, vagy családtagokkal együtt akár százezreknek, akikre az amerikaiak támaszkodhattak korábban az országban, és akik most joggal tartanak a tálibok megtorlásától. Tolmácsok, fordítók, sofőrök, egyéb nagykövetségi és katonai dolgozók tartoznak közéjük – az emberi jogi és különösen a nők jogaival foglalkozó aktivistákról nem is beszélve, akik sokszor arcukat adták a veszélyes politikai kampányokhoz. Eddig mintegy kétezren távoztak Amerikába az ún. különleges bevándorlóvízummal, de legalább ennyien Afganisztánban ragadhattak, tízezrek vízumelbírálása pedig folyamatban van. Ráadásul ezt a vízumkategóriát csak azok kaphatják meg, akik az amerikai hadsereg vagy nagykövetség szolgálatában álltak, a különböző civil szervezetek alkalmazottai nem – igaz, hétfő délutáni beszédében Biden utalt arra, hogy a kimenekítendők körét ki kell szélesíteni.
Az evakuációt nehezíti, hogy sem a főváros, sem a reptérre vezető út nem biztonságos. Ugyan a tálibok hivatalos megnyilatkozásaikban azt jelezték, hogy nem akadályozzák meg senki távozását, de a nem hivatalos források arról számolnak be, hogy a militánsok házról házra járva keresnek bizonyos listákon szereplő embereket. Sötét jövőt jelez az is előre, hogy már az elmúlt 18 hónapban több újságíró, kutató és aktivista vált merénylet áldozatává – ezekért általában a tálibok nem vállaltak felelősséget. Nem véletlenül aggasztja az evakuációban érintett emberi jogi csoportokat a Biden-kormányzat felkészületlensége: láthatóan nem voltak konkrét menekítőtervek, és még az amerikai nagykövetség kiürítésének időzítése is váratlanul érte őket. Jeff Stein veterán nemzetbiztonsági riporter beszámolója szerint ráadásul a washingtoni külügyminisztérium rendkívüli vízumokat elbíráló e-mail-fiókja vasárnap nem bírta a terhelést és összeomlott, tovább nehezítve a fenyegetettek biztonságos kijutását. Innen nézve erősen aggályos, hogy miközben Biden a kivonulás tényére vonatkozó döntésért messzemenőleg vállalta a felelősséget, a megvalósítás ügyében már másokra mutogatott: az afgán kormányra (amely nem akarta, hogy egy túl gyors mentőakció aláássa a bizalmat a központi hatalom stabilitásában), és magukra az érintettekre (akik közül sokan állítólag kivártak a meneküléssel, bár ennek ellentmond a feldolgozatlan vízumkérelmek mennyisége).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
