A francia Pierre de Coubertin által 1894-ben alapított Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) - és persze a "sportszerető közvélemény" - az olimpiai játékok súlyos válságával nézett szembe a nyolcvanas évek elejére. Már az 1976-os montreali olimpia is súlyos kudarc volt: a legtöbb afrikai ország bojkottálta, ráadásul a játékok óriási adósságot hagytak a város és Québec állam vállán, amelyet különadó kivetésével is csak 2006-ra sikerült teljes egészében törleszteni. Az 1980-as moszkvai olimpiától pedig Afganisztán szovjet megszállása miatt 65 ország maradt távol (a részt vevő nyugati államok sem saját nemzeti színeikben, hanem az ötkarikás zászló alatt indultak), és hátravolt még a Los Angeles-i ellenbojkott. Ebben a helyzetben került a NOB élére a spanyolosan Juan Antonio keresztneveken ismert Samaranch.
Az 1920-ban jómódú katalán textilgyáros családban született, német iskolába járatott fiatalember a polgárháború után Angliában és az Egyesült Államokban folytatott közgazdasági tanulmányokat, majd csatlakozott a francóista Nemzeti Mozgalomhoz. Szenvedélyes sportolóként kezdetben atletizált, futballozott, pingpongozott, majd görhokisként válogatott kapus, később edző és világbajnokság-szervező lett. (A mediterrán országokban népszerű sportág neki köszönhetően mutatkozott be - ha nem is hivatalos versenyszámként - a barcelonai olimpián, amelynek megrendezését természetesen az ő lobbizása tette lehetővé.) Felesége Franco lányának barátnője volt, ezzel is összefügghet politikusi karrierje, amelynek csúcsán 1966-ban sportminiszter és már ebben az évben a NOB tagja lett. Később a barcelonai tartományi közigazgatásban töltött be vezető tisztségeket, egészen a Caudillo haláláig. A sporton keresztül jó kapcsolatokat alakított ki János Károly királlyal is, így a demokratikus fordulat nem szakította meg a karrierjét, és moszkvai nagykövetté nevezték ki.
Egy Amerikában élő orosz történész, Jurij Felstyinszkij és szerzőtársai által tavaly kiadott könyv (KGB igrajet v sahmatü, vagyis A KGB sakkozik, Terra, Moszkva, 2009) titkosszolgálati dokumentumokra és személyes visszaemlékezésekre hivatkozva azt állítja, hogy Samaranchot még ekkor, a hetvenes évek végén beszervezte a KGB. A nagykövet szenvedélyesen érdeklődött a régi orosz kultúra iránt, és műkincseket vásárolt, amelyeket a hatályos törvények értelmében nem vihetett volna ki az országból, mégis megtette ezt. A NOB hierarchiájában ekkorra már lendületesen felfelé lépkedő diplomatát (ekkortájt éppen protokollfőnököt) megzsarolták, ő pedig a nemzetközi botrány és megszégyenülés helyett
az együttműködést választotta
Cserébe azt kapta, hogy Moszkva nyomására a keleti blokk egységesen őt támogatta az 1980-as NOB-elnökválasztáson. A másik nagy támogatója Horst Dassler Adidas-főnök volt, később nagy nemzetközi megvesztegetési botrányok hőse, aki szintén jó pár szavazatot hozott. (A könyv számos további, KGB-ügynökként is tevékenykedő sportfunkcionáriust azonosít, a NOB és más nemzetközi sportszövetségek máig hivatalban lévő orosz tagjait.) Az addigra már visszavonult Samaranch nem reagált a vádakra, a NOB visszautasította őket.
Visszavonult? De hiszen élete végéig nem vonult vissza, hiszen a testület tiszteletbeli örökös elnöke maradt azután is, hogy 2001-ben a belga Jacques Rogge lett az utóda. Hihetetlen munkabírással és lelkesedéssel dolgozott mindvégig, és senki sem tagadja személyes szerepét és érdemeit az olimpiai mozgalom radikális átformálásában. Az persze vitatott, hogy az átalakulás újjászületést hozott vagy végromlást. Tény, hogy Samaranch nem az elvek, hanem a tettek embere volt. Rögtön a moszkvai olimpia után elérte, hogy töröljék az olimpiai chartából az amatörizmusra vonatkozó kitételt, miszerint hivatásos sportolók nem vehetnek részt a játékokon. Kétségtelen, hogy ekkor már a sportolók többsége nem lelkesedésből, saját zsebből, munka után készült fel a négyévenkénti világversenyekre. Keleten "sportállások", Nyugaton suba alatti szponzori pénzek segítették őket, így most kitisztultak a viszonyok. De ennél sokkal fontosabb, hogy Samaranch időben felismerte az olimpiai játékok hatalmas szórakoztatóipari jelentőségét, a televíziós közvetítési jogokban, a nagy cégeknek eladott kizárólagos támogatói és rendezési jogokban, emléktárgyakban rejlő hatalmas üzleti lehetőségeket, amelyek a csőd szélén álló NOB-ot egyre gazdagabbá tették. Elérte, hogy a szervezetet a kormányok egyenrangú tárgyalópartnerként kezeljék, és nem kevés diplomáciai ravaszsággal igyekezett felszámolni a nemzetközi politikai ellentétekből a mozgalomra háruló következményeket, kritikusait pedig ravasz engedékenységgel bevonta a NOB vezető testületeibe. A legmagasabb olimpiai érdemrendet adományozta például az NDK első emberének, Erich Honeckernek, nehogy a keletnémet csapat távol maradjon az 1988-as szöuli játékoktól (megkapta a kitüntetést Ceausüescu is). Nem ok nélkül vetik a szemére ezzel kapcsolatban, hogy ugyanezért elnézte a dopping eluralkodását a keletnémet sportban (utólagos adatok szerint mintegy tízezer sportolót kezeltek teljesítménynövelő szerekkel), és általában sem hajszolta túl a doppingellenes küzdelmet.
Az olimpiák körül mozgó milliárdos nagyságrendű összegek megmozgatták a korrupció szálait is, ami a 2002-es téli olimpia odaítélése körül lépte át a botrányküszöböt, miután kiderült, hogy Salt Lake City pénzzel, utazásokkal, ösztöndíjakkal szerezte meg a kellő számú szavazatot. Samaranch sohasem kapcsolódott be közvetlenül az efféle üzelmekbe, de a NOB körüli sötét ügyekről már dossziészám születtek írások, elsiratva az egykori olimpiai eszményeket. Szaftos híresztelések keringenek az oroszországi Szocsiban rendezendő 2014-es téli olimpia odaítéléséről is, amelyet támogatandó az idős sportvezető a régi kapcsolatok nyomására újból csatasorba állt. Mások viszont továbbra is a szervezetet nagybani lobbistaként, lekötelezettségeken, érdekkapcsolatokon keresztül kormányzó Samaranch dicséretét zengik, hangsúlyozva például, hogy neki köszönhető a nők egyre növekvő arányú olimpiai részvétele. Tény, hogy ami ma az olimpiai mozgalom, az az ő személyes érdeme és vétke.
