Ki is volt Kaczynski valójában? Az ikerpár 1949 júniusában született Varsó előkelő negyedében, Záoliborzban: a két fiú életét maguk a szülők is jelképesen összefonták azzal, hogy a keresztségben a Lech Aleksander, illetve a Jaroslaw Aleksander nevet adták nekik. Szűk három évtized múltán mindketten csatlakoztak ahhoz a fiatal nemzedékhez, amely a Szolidaritás szakszervezet 1980-as létrehozásával nemcsak Lengyelországot, hanem a Szovjetuniót is megrengette, és így elévülhetetlen szerepet játszott a kommunista rendszerek 1989-es összeomlásában.
Lech és Jaroslaw a romos Varsóban nevelkedett, a városban, amely a II. világháborúban annyira elpusztult, hogy a formálódó kommunista hatalom komolyan fontolgatta egy vadonatúj főváros létrehozását 40-50 km-rel arrébb. A varsóiak azonban nem hagyták sorsára lakóhelyüket, hanem nekiláttak az - egyébként majd' negyed századig elhúzódó - újjáépítésnek. A két fiú a kommunista időszakra oly jellemző kettős történelmet is elsajátította. Az iskolában végighallgatták a közelmúlt eseményeinek hivatalos - értsd: hamisított - verzióját, odahaza viszont a szüleik a hagyományos családi értékek jegyében nevelték őket katolikus vallásra és hazafiságra. Édesanyjuk az akadémia Irodalomtudományi Intézetében dolgozott. Édesapjuk a világháborúban a londoni lengyel emigráns kormány irányításával működő Honi Hadsereg katonájaként harcolt a náci megszállók ellen, s vett részt az 1944-es varsói felkelésben. Ez utóbbi vérbe fojtásában Sztálin is segédkezett, hiszen parancsára a Vörös Hadsereg közel két hónapon át tétlenül szemlélte a Visztula túlpartján, ahogy Hitler felszámolja a lengyel polgári ellenállást. Ezután leegyszerűsödött a Moszkvát kiszolgáló, gyakran onnan érkező lengyel kommunisták dolga, hogy megragadják a hatalmat. Lech és Jaroslaw a szüleik révén ismerte a sokáig kimondhatatlan katyni igazságot is: a lengyel hadsereg csaknem 22 ezer (tartalékos) tisztjét a szovjetek végezték ki, s nem a nácik. Magukba vésték talán legfontosabb példaképük, a független Lengyelországot 1918-20-ban ismét a térképre helyező Józef Pilsudski marsall politikájának alapelvét: ha a két szomszédos nagyhatalom szívélyesen kezet ráz egymással, annak mindig a lengyelek látják kárát.
Az 1962-es év fordulópontot jelentett az ikrek életében - ők játszhatták el az Akik ellopták a Holdat c. film főszerepét. Az alkotás az azonos című, magyarul is megjelent gyermekregényből készült, a javulás útján követhetjük nyomon a rosszcsont Jacek és Placek (azaz Gyurka és Hurka) kalandjait. A film ismertté tette őket országszerte; Lech később többször is említette, hogy a forgatás és a szereplés élménye indította el a politikusi pályán.
A két fiú 1971-ben együtt végezte el a Varsói Egyetem jogi karát, ekkor azonban útjaik szétváltak. Lech a tengermelléki Gdanskba költözött, a helyi egyetem munkajogi tanszékén kezdett oktatni, ahol idővel doktori címet szerzett. 1977 őszén - bátyja közvetítésével - kapcsolódott be az ellenzéki mozgalomba, a Lech Waleþsa nevével fémjelzett szabad szakszervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott a hajógyári munkásoknak alkalmazotti jogaikról és kötelezettségeikről (akik ezt a tudást aztán jól hasznosították), és rendszeresen írt a szamizdat sajtóba, például a kommunista Lengyelország alternatív történetéről is.
Az 1980-as nyári sztrájkok idején az üzemközi sztrájkbizottság tanácsadója volt, majd jogászként a hatalommal kötött, a Szolidaritás megalakítását lehetővé tévő ún. augusztusi megállapodások egyes szövegrészeit is ő jegyezte. A Jaruzelski-féle hadiállapot 1981. december 13-i bevezetésekor tíz hónapra internálták. Szabadulása után - bátyjához hasonlóan - aktívan bekapcsolódott az immár illegális Szolidaritás munkájába, a helyi és az országos vezetés tagja lett. A kommunista állambiztonság folyamatosan figyelte, egy időben útlevelet sem kapott. Az 1980-as évek közepétől Waleþsa egyik legközelebbi munkatársa lett, részt vett a békés hatalomátadást szolgáló 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon, a megállapodások megfogalmazásában.
Normalitás Parádé
A rendszerváltoztatással aztán kiteljesedtek a Kaczynski fivérek politikai ambíciói. 1989-ben mindketten az ismételten létrehozott felsőház, a szenátus tagjai lettek, majd Jaroslaw 1990-ben megalapította a kereszténydemokrata Centrum Egyetértés (PC) nevű pártot, amelynek színeiben egy évvel később ő és formálisan párton kívüli testvére egyaránt bekerült a parlamentbe. (Ezen az első szabad választáson nem volt bejutási küszöb, így 29 párt- és pártszövetség küldhetett képviselőt a szejmbe - a PC a maga 9 százalékával épp hogy lemaradt a dobogóról.) Az időközben köztársasági elnökké lett Waleþsa őt kérte fel az elnöki kancellária vezetésére, míg Lech államminiszteri rangban a nemzetbiztonsági ügyekért volt felelős ugyanott. A jó viszony 1991-ben romlott meg, amikor Waleþsa nemcsak maga mellé vette, hanem egyenesen kabinetfőnökévé emelte korábbi - zavaros múltú - sofőrjét, aki az ikrek rovására terjesztette ki befolyását. A Kaczynski fivérek óriási erővel vágták be az ajtót maguk mögött. Másfél évtizedes barátság szakadt meg, s mivel a felek mindent tudtak a másikról, az innen datálódó ádáz ellenségeskedés hamar kiéleződött: egymás gyalázásába s az emiatti pereskedésekbe torkollott, aminek csak a szmolenszki tragédia vetett véget. 1995-ben Lech elindult az államfőválasztáson, de még az első forduló előtt visszalépett avval, hogy bárkit szívesen támogat az egykori Szolidaritásból érkezett többi jelölt közül, csak ne az újrázni kívánó Waleþsa győzedelmeskedjék. Kívánsága részben lelt csak meghallgatásra: a posztkommunista Aleksander Kwasniewski a második körben 3,5 százalékot vert vetélytársára.
Az ikrek közül Jaroslaw politikus maradt azután is, hogy pártja 1993-ban a parlamenten kívül rekedt. Kiböjtölte a négy szűk esztendőt, és 1997-ben újfent mandátumot szerzett (ahogy azóta is minden alkalommal). Lech viszont 1992-ben elfoglalhatta a Legfelsőbb Ellenőrző Kamara elnöki székét (ez az Állami Számvevőszék megfelelője). Már akkor kitűnt szakértelmével és következetes korrupcióellenes küzdelmével, ám nem mindenki méltányolta erőfeszítéseit. A kormányzó posztkommunista baloldal, az SLD (Demokratikus Baloldal Szövetsége) a saját emberét favorizálva megfelezte hatéves ciklusát; a menesztett elnök visszament Gdanskba tanítani. Az 1997-es választáson az erre az alkalomra öszszeálló volt Szolidaritás-tábor diadalmaskodott, és Jerzy Buzek vezetésével jobboldali-liberális koalíció vette át az ország kormányzását. A miniszterelnök 2000 nyarán Lechet kérte fel igazságügyi miniszternek, aki ott folytatta, ahol öt évvel azelőtt kényszerből abbahagyta. A korrupció elleni fellépésével villámgyorsan népszerű lett, noha a Buzek-kormány megítélése a sorozatos botrányok miatt ekkor már igen negatív volt. Lech tudta, hogy a borítékolható bukás őt is magával rántja, így egyévnyi miniszterség után búcsút intett Buzeknek. Népszerűségét ügyesen kihasználva csupán néhány hónappal az esedékes választások előtt ikertestvérével együtt megalapította a Törvény és Igazságosság pártot (PiS). Az elnevezés (amit magyarra általában Jog és Igazságosságnak fordítanak - helytelenül), magában hordozza létrehozásának célját: a törvényeket be kell tartani és tartatni, s ezáltal a politikai és közéletet tisztábbá, igazságosabbá kell tenni. A párt 2001 szeptemberében 9,5 százalékot kapott, miközben a posztkommunista baloldal annyira tarolt, hogy az addigi kormánykoalíció alkotóelemei még a szejmbe se kerültek be, maga Jerzy Buzek sem (ő jelenleg az Európai Parlament elnöke). A PiS arcaként Lech állt a párt élére (amúgy is ő volt a diplomatikusabb kettejük közül), míg Jaroslaw - ő inkább a kombinatív elme - a stratégiai irányítást vette kézbe. A PiS lendületben maradt, Lech 2002 novemberében elsöprő fölénnyel nyerte el a főpolgármesteri tisztséget Varsóban. Beiktatása után a PiS vezetése Jaroslawra hárult.
A főváros első embereként Lech méltó, impozáns emléket állíthatott szülei nemzedékének, a lengyel történelem 1990-ig hamisítással, elhallgatással sújtott kiemelkedő eseményének. A hatvanadik évfordulóra adták át a Varsói Felkelés Múzeumát, amit történészi körökben is elismerés övez. A főpolgármester saját érdemeként kezelte a város élhetőbbé tételét, s mindenekelőtt a "varsói hálózat" felszámolását; arról a politikával egybefonódott vállalkozói körről van szó, amely előre megszabta a közbeszerzések feltételeit, és leosztotta a befutókat. Ugyanakkor az emlékezet megőrizte a tervezett melegfelvonulások betiltását, valamint az ellenrendezvény, a "Normalitás Parádé" engedélyezését is.
Az ikrek Lengyelországa
2005 az ikrek teljes diadalát hozta. A PiS előbb a parlamenti választásokon vágott (27 százalék) a szintén jobboldali Polgári Platform elé (24 százalék), a baloldal pedig magát verte szét hosszú időre az egymást érő korrupciós esetekkel (11 százalék). Közel 3,2 millió lengyel - elsősorban a vidéki lakosság, főleg a szegényebb régiókból - adott hitelt a "tiszta kezek" és a szolidáris Lengyelország ígéretének, de a PiS-program szerves részét képezte a IV. köztársaság felépítésének vágyában megmutatkozó markáns ideológia is. Ennek kiindulópontja, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon tanúsított engedmények miatt a bukott rendszer túlságosan sok képviselője - ideértve a kommunista titkosszolgálatok vezető funkcionáriusait is - mentette át politikai-gazdasági hatalmát, majd hozott létre az 1989-es új elit tekintélyes hányadával korrupciós hálózatot. Ez akadályozza a társadalmi energiák felszabadítását, a közélet és a politika morális megújulását. A megoldás kulcsát a PiS a dekommunizációban, azaz a volt állambiztonságiak és az általuk beszervezett ügynökök partvonalon túlra szorításában látta.
A parlamenti megmérettetés után közvetlenül rendezett államfőválasztáson a PiS tovább tarolt, az első fordulóban még hátrányban lévő Lech végül meggyőzően utasította maga mögé a Polgári Platform elnökét, Donald Tusk jelenlegi miniszterelnököt.
Lech a köztársaság elnökeként felért a csúcsra. A belpolitikában bekapcsolódott a PiS és a Polgári Platform közötti "hideg polgárháborúba", nem is igyekezett palástolni pártosságát ikertestvére oldalán. 2005-ben a PiS egzotikus koalíciót kötött két szélsőséges, populista párttal, egy év múltán a szálakat addig a háttérből mozgató Jaroslaw lett a kormányfő. Bár emlékezetes az a pillanat, amikor Jaroslaw átveszi miniszterelnöki megbízatását Lechtől, de innentől nagy gondot fordítottak arra, hogy együtt lehetőleg ne mutatkozzanak nyilvánosan.
A PiS-kormányzat 2007 őszéig húzta, bukásának elsődleges oka a hatalmi arrogancia, a könyörtelen korrupcióellenes küzdelem köntösében megbúvó állandó ellenségkeresés, s nem utolsósorban a koalíciós társak legyalulása. Az előre hozott választásokon a PiS hiába növelte kétmilliónyi szavazattal támogatottságát, Tusk pártja - a fiatalabb nemzedéknek és a városlakóknak köszönhetően - így is megelőzte másfél millió vokssal. Lech nehéz szívvel, de elfogadta ikertestvére lemondását (kormányának több miniszterét azonnal átvéve az elnöki hivatalba), és Tuskot kérte fel kormányalakításra.
Új elnök
Ezzel új szakasz kezdődött a küzdelemben, a Polgári Platform miniszterelnöke nemcsak az erős PiS-ellenzékkel vívta a szüntelen adok-kapok harcot a szejmben, hanem második frontként ott volt az állandóan akadékoskodó Lech is. Késhegyig menő csaták zajlottak akörül is, hogy kinek van (több) joga az ország külpolitikáját alakítani. Ezért lett "dupla" a katyni megemlékezés: az első körben Tusk Putyin orosz miniszterelnökkel koszorúzott és hajtott fejet az áldozatok előtt, majd jött a három nappal későbbi, végzetes elnöki látogatás.
A rivalizálás nem befolyásolta Lechet, hogy következetes külpolitikát folytasson, eltökélten képviselve a lengyel érdekeket - ahogy ő ezeket az érdekeket felfogta. A gyermekkori indíttatás, a történelmi múlt tapasztalata a két nagy szomszéd iránti bizalmatlanságban tört felszínre. Oroszországot illetően úgy vélte, hogy bátorítani kell a Moszkvával szembeni függetlenségi törekvéseket, és/vagy gyengíteni a mindenkori orosz vezetés újbóli nagyhatalmi vágyait - ezért állt ki Grúzia, Ukrajna, Litvánia mellett, és szorgalmazta Fehéroroszország demokratizálását. Gyanakvását fokozta minden orosz kezdeményezés a németek felé, amely a lengyeleket bármilyen módon érinti (például a Balti-tenger alatti Északi Áramlat gázvezeték terve). A lengyel-orosz megbékélés feltételének elsősorban az 1940-es katyni mészárlással való kendőzetlen orosz szembenézést, a több száz dossziét megtöltő orosz levéltári anyag felszabadítását tekintette. (Ebben a Tusk-kormánytól leginkább a taktikai megközelítésben különbözött.) Amenynyire Lech oroszpolitikája odahaza általában helyesléssel találkozott, annyira ellentmondásosan ítélték meg a Berlinnel szembeni magatartását. Honfitársainak többsége ugyanis a nyugati szomszédban immár a demokratikus Németországot látja, ahol számos lengyel keresi a kenyerét, s amely hatékonyan segítette Varsó csatlakozását az EU-hoz. Ehhez képest Lech érzékenyen reagált a lengyelekkel kapcsolatos minden német eseményre. Még Varsó főpolgármestere volt, amikor Erika Steinbach Bundestag-képviselő, az Elüldözöttek Szövetségének elnöke felvetette, hogy Lengyelország fizessen kártérítést azokért a javakért, amelyeket a német kitelepítettek hagytak kényszerűségből hátra a leendő lengyel területeken 1945-46-ban. Lech válaszképpen kiszámíttatta, mekkora anyagi pusztítást okoztak a nácik csak Varsóban: a visszafogottnak minősített számla végöszszege 43,5 milliárd dollár lett. Nemcsak személye, hanem hivatala, sőt hazája méltóságának megsértéseként fogadta, hogy egy kis példányszámú berlini napilap 2007 nyarán gézengúznak nevezte és miniszterelnök ikertestvérével együtt "újkrumplihoz" hasonlította őt. Elhatárolódást várt el a német kormánytól, s miután ez nem történt meg, lemondta esedékes utazását, ahol Merkel kancellárral és Chirac francia elnökkel találkozott volna.
Lech EU-szkepszise ugyanabból a két forrásból táplálkozott, mint államelnök vagy miniszterelnök elődeié 1990 után. A keserű történelmi ismeretek birtokában úgy gondolta, hogy Lengyelország biztonságát Oroszországgal szemben kizárólag az Egyesült Államok képes és hajlandó garantálni. Ezzel magyarázható, hogy Varsó - London mellett - az USA legszilárdabb európai szövetségese maradt Lech elnökségének idején is. A másik forrás ama lengyel igényből eredt, hogy Lengyelország megkaparintsa, majd állandósítsa a középhatalmi státuszának szerinte megfelelő helyet az európai hierarchiában. Gondoljunk csak Leszek Miller baloldali miniszterelnök híres kijelentésére 2003-ból ("Nizza vagy a halál"), amikor az EU csökkenteni kívánta a nizzai szerződésben rögzített lengyel szavazati arányt, ami megegyezett Spanyolországéval, s kis híján elérte a legnépesebb tagállamok - köztük Németország - szintjét. Lech abból indult ki, hogy minden egyes uniós elképzelést gondosan meg kell vizsgálni a lengyel érdekek szempontjából, s hogy Varsó súlyát növeli, ha a beleegyezésére esetenként várni kell. Higgadtan taktikázhatott a Lisszaboni Szerződés aláírásának halogatásával, mert szinte biztosra vehette, hogy Prága ez ügyben még nála is makacsabb lesz.
Antikommunista nézeteit sem tagadta meg - úgy tűnik, akarva-akaratlanul rögzült benne a Jaruzelski-féle hadiállapottal betiltott Szolidaritásban közkeletű vélemény, miszerint 1981. december 13. után az elkötelezetteken és a "kényelmeseken" kívül csak a "disznók" nem léptek ki a kommunista pártból. Elnökként nem volt hajlandó Lengyelország nagykövetének kinevezni olyan személyt, aki egykoron tagja volt az állampártnak, és/vagy a Szovjetunióban végezte a diplomataképzőt.
Kaczynski a felmérések szerint nem volt túlságosan népszerű elnök. Minden bizonnyal elindult volna a PiS színeiben az eredetileg ősszel esedékes elnökválasztáson, bár a Polgári Platform Lech legerősebb aduját érvénytelenítette azzal, hogy ez alkalommal nem a múltkor legyűrt Tusk állt volna ki ellene, hanem Bronislaw Komorowski, a szejm elnöke, aki viszont toronymagasan vezet a közvélemény-kutatásokban. Komorowski a lengyel alkotmány értelmében most az ideiglenes államfői teendőket is ellátja a június 20-ra előre hozott választásokig. Nem látszik komoly esély arra, hogy a PiS által felkért Jaroslaw akár csak megszorongassa őt.
A Wawelben
Lech Kaczynskit és feleségét a lengyelek őszinte megrendülése közepette temették el, százezrek rótták le kegyeletüket koporsójuknál és sírjuknál. Egyszerre gyászolják az embert és a politikust; de a tisztelet az általa betöltött hivatalnak is szól. A döbbenetet a baleset helyszíne és körülményei is fokozták, a "második Katyn" érzése. Ez utóbbi döntő szerepet játszott abban, hogy a krakkói Wawel székesegyházban helyezték az elnöki párt örök nyugalomra.
A tragédia egy csapásra lecsendesítette a politikai küzdelmeket. Ugyanakkor a lengyel-lengyel megbékélés tartósságát sokan megkérdőjelezik, mondván: a demokrácia lényege a vita, a különféle nézetek ütközése, legfeljebb a hangnem lesz visszafogottabb, június 20-ig mindenképpen. Ez utóbbi is jelentős dolog, ugyanakkor a lengyel sajtóban párhuzamot vonnak II. János Pál pápa öt évvel ezelőtti halálával. Akkor a Szentatya fényképét azok is kitették a lakásukban, akik egyébként nem vallásosak. Az emberek lépten-nyomon fogadkoztak, hogy igyekeznek megtartani a "legnagyobb lengyel" útmutatásait, intelmeit. Nos, a politikusok elsőkként léptek túl ezen.
