Az izraeli biztonsági kabinet két hete úgy döntött: elég volt, "eltávolítják" Arafatot - hogy pontosan honnan és hová, ramallah-i főhadiszállásáról a száműzetésbe, esetleg valamely izraeli börtönbe vagy egyenesen az élők sorából, nem tették nyilvánvalóvá. De egyik lehetőséget sem zárták ki.Az izraeliek szembe kívánnak nézni azzal az alapvető okkal, ami miatt a békeerőfeszítések tíz éve - az oslói megállapodások óta - mindig kudarccal végződnek. Ez az ok pedig a palesztin autonómia elnöke. A hajlott korú palesztin vezető, aki egész életét az Izrael elleni harcban élte le, az általa aláírt megállapodások dacára sem bírt megbékélni azzal a ténnyel, hogy Izrael létezik. Az Oslót követő eufória hónapjaiban is eltűrte a terrorizmust. Amikor a 90-es évek közepén a terrorhullám miatt az izraeli közvélemény elveszítette bizalmát iránta, semmit nem tett a visszaszerzéséért. 2000-ben, Camp Davidben elutasította Barak miniszterelnök ajánlatát, melynek értelmében a megszállt területek 95 százalékán palesztin államot hozhatott volna létre. Világéletében a "mindent vagy semmit" elv szerint játszott, s gyakran keltett olyan benyomást, mint aki inkább a semmit, mint a nem eleget akarja.
De rászolgált-e a halálra?
Tíz évvel ezelőtt a Fehér Ház gyepén történelmi megállapodást írt alá Izraellel, amely véget vethetett volna az erőszaknak. Azóta a palesztin merényletekben több mint ezer izraeli civil vesztette életét. Arafat pénzt és menedéket biztosított e merényletek szervezőinek, erről egyértelmű bizonyítékkal szolgálnak az izraeliek által megszerzett dokumentumok. Az elkövetőket példaképül állította az ifjúság elé, temetésüket rendre nemzeti gyásznappá nyilvánította. Ha letartóztatnák, nyilván valamiféle (de milyen?) bíróság elé állítanák, és bűnei egyértelmű bizonyítást nyernének - mely bűnök valószínűleg számosabbak, mint amennyiről most tudomásunk van. A büntető törvénykönyv ezekért a cselekményekért halálbüntetést ró ki, vitatkozni tehát legfeljebb az enyhítő körülményekről, netán az eljárás hibáiról lehetne. Hasonló lenne a helyzet, ha Arafat az izraeli katonákkal vívott összecsapás során esik el. Az ilyen harcokban elesettek között bizonyosan akadtak olyanok, akik legalább annyira felelősek civilek haláláért, mint ő.
Csakhogy Izraelben nincs halálbüntetés. Kivételt csupán egyszer tettek: Eichmann esetében. Arafatról sok mindent el lehet mondani, ám
Eichmannhoz hasonlítani őt
annyi értelme van, mint Saront népirtással vádolni. Magyarán: Arafatot az izraeliek jogszerűen nem ítélhetik halálra; az pedig, hogy fegyverrel a kézben, a velük vívott csatában essen el, valószerűtlennek tűnik. Ezért mindenféle mérlegelés és tanakodás arról, hogy meg kell-e őt ölni vagy mégsem, nem több puszta gengszterdumánál. Amelyben a jog iránti megvetés keveredik az Arafat és az őt elnökéül választó nép iránti gyűlölettel - meg a kétségbeejtő ostobasággal. Némi vigaszra egyébként épp ez az ostobaság jogosíthat: arra utal ugyanis, hogy inkább ámokfutással, mint cinizmussal van dolgunk, inkább elvakultsággal, mint tudatos számítással. Az ámokfutás - melyet az országban tomboló vérontással szembeni tehetetlenség indokol - akár érthető is lehet, de nem igazol semmit.
Ám a butaság, mint mindig, saját maga büntetése is. Izrael nem megölte Arafatot, hanem visszatérítette az életbe. A kissé már elfeledett ramallah-i fogolyból, akinek kártékonyságáról végre a nemzetközi közvélemény is kezdett meggyőződni, újfent a palesztinok harcának jelképe lett. Az elkövetőből üldözött és védtelen áldozat. Egy emberként keltek a védelmére még azok a palesztinok is, akik Abu Mazen beszéde után - melyben a távozó miniszterelnök szabotázzsal vádolta Arafatot - talán megrendültek abbéli hitükben, hogy ügyüket Arafat politikája szolgálja a legjobban. Izrael pedig ismét elvesztette a világ már-már visszaszerzett rokonszenvét. Pedig semmi nem utal arra, hogy az izraeliek komolyan gondolnák Arafat megölését. Inkább szimbolikus erőszakről van szó, amely funkciója a tett helyettesítése; s hogy legalább részben kárpótoljon a tett lehetetlenségéért.
De Izrael elvesztette a mozgásterét is: a továbbiakban Arafat
esetleges deportálása vagy elszigetelése
csak az ő jelentőségét növeli; senki a palesztin oldalról nem ül le majd tárgyalni az ő részvétele nélkül. Hogy ezek után a nemzetközi közvélemény szemében végképp eláztassa az izraelieket, nem kell mást tennie, mint a keresztényi szeretet hangján bejelenteni: ő még azokkal is hajlandó szóba állni, akik meg akarták ölni. Pedig az alapkérdésben nem változott semmi: Arafat továbbra is a legfőbb, ha nem is az egyetlen bűnös abban, hogy a Közel-Keleten kilátástalan a helyzet. Ehud Omert izraeli miniszterelnök-helyettes gengszterdumája mégis messzibbre hallatszik, mint a palesztinok bombáinak robbanása: és mást, mint saját magát, nem okolhat ezért.
A döntés Arafat eltávolításáról háttérbe szorította az új palesztin miniszterelnök kinevezésének hírét is. Még csak nem is méltatlanul. Abu Mazen mégiscsak alternatívát jelentett Arafattal szemben - ha korlátozottat és kevéssé sikereset is. De Ahmed Kurei nem lesz alternatíva. ` Arafat parancsainak hűséges végrehajtója lesz. A raisz -vezér - sikeresen szabotálta el az első palesztin miniszterelnök jóformán minden húzását, s ezzel megmutatta, hogy a palesztin politikai színtéren nincs hely a tőle független figurák számára. E siker ára az Útiterv - talán végső - kudarca, s vele együtt az izraeliek és a palesztinok közötti békepárbeszéd minden esélyének kútba hullása. Addig legalábbis, amíg Arafat le nem lép a színről.
Aligha csodálkozhatunk tehát, amikor az izraeliek minden kapcsolatot megtagadnak vele, s még szabad helyváltoztatását sem hajlandók garantálni. A raisz másfél éve ki sem mozdul Mukatából, félig lerombolt ramallah-i főhadiszállásáról, és onnan mozgatja a palesztin politika szálait. Az Útitervet kiötlő négyeknek (azaz az Egyesült Államoknak, az Európai Uniónak, az ENSZ-nek és Oroszországnak) tett ígéretei ellenére
egyetlen titkosszolgálatának irányítását
sem adta fel - 17 van belőlük -, nem engedi ki a kezéből sem a káderpolitikát, sem a pénzügyeket. Abu Mazen utasításait a kormány hivatalnokai kizárólag akkor hajtották végre, ha Arafat nem támasztott kifogást. Ha kitennék a szűrét Mukatából, ezt a tevékenységét nem gyakorolhatná olyan könnyen. Ám erősen kétséges, hogy ez önmagában új békeperspektívát nyitna.
Arafat ugyanis a palesztinok általános, szabad választáson megválasztott vezetője (a miniszterelnököt a parlament szavazza meg), aki rendkívüli népszerűségnek örvend a palesztinok körében. Jellemző módon ez a népszerűség akkor csökken, amikor Arafat politikusként viselkedik, és akkor nő, ha visszatér régi, élethosszig játszott szerepéhez: a mindent egy lapra feltevő terrorista-harcoséhoz. A raisz 1996-ban - amerikai nyomásra - jelentős számú Hamasz-aktivistát csukatott le. A népszerűsége visszaesett, akárcsak később, amikor a békefolyamat lendületet vett; a változatosság kedvéért ekkor azt kezdték pedzegetni, hogy hogyan is kormányozza Gázát vagy Nabluszt. Soha nem volt viszont olyan közkedvelt, mint amikor 2000-ben Camp Davidből, a Barak-ajánlat elutasítása után visszatért Gázába. Arafatnak és környezetének sikerült elfogadtatni a palesztinokkal a minél rosszabb, annál jobb filozófiáját, a mindent vagy semmit dilemmát; és azt a meggyőződést, hogy ha valamit Izrael vagy az Egyesült Államok támogat, akkor azt eleve el kell vetni. A józan palesztin politikusok, Abu Mazen és csapata a hajukat tépik ugyan emiatt, de ez mit sem változtat Arafat azon kategorikus imperativusán, miszerint az elfogadható kompromisszum az, ami az ő követeléseinek 100 százalékát garantálja. És azon a tényen sem, hogy Arafat társadalmi támogatottsága az övék tízszerese.
Ahmed Kurei már tudja, hogy Arafat nélkül nem marad meg a posztján; s hogy nélküle semmiféle
kompromisszumot nem köt
Izraellel. Még akkor sem, ha őszintén törekszik rá - végül is tíz évvel ezelőtt Oslóban ő volt a palesztin főtárgyaló. De az új miniszterelnök semmit nem tesz Arafat nélkül - az izraeliek meg Arafattal nem hajlandók semmire. Az amerikaiak - akik pontosan tisztában vannak azzal, milyen destruktív szerepet játszik az elnök - támogatják ebben Jeruzsálemet. Amikor a jeruzsálemi merényletre adott izraeli reakció után - nem a merénylet, hanem a reakció után tehát - Arafat kijelentette, az Útiterv halott, Colin Powell bosszúsan így válaszolt: "Ha az Útiterv nem tetszik nekik, akkor tényleg nem tudom, hogy mi tetszene nekik." Az amerikaiak nem támogatnak semmiféle párbeszédet Arafattal - de nem hagyják jóvá száműzését sem, a meggyilkolásáról nem is beszélve. Az arab világ reakciója megsemmisítő lenne - a mostani iraki helyzetben Washington ezt nem engedheti meg magának.
A palesztinok ellenben - éppen azért, mert az amerikaiak mind nehezebb helyzetben vannak - többet engedhetnek meg maguknak, mint májusban, amikor a Szaddám elleni háború oly látványos sikerrel zárult. Immár nem fenyegeti őket az az eshetőség, hogy miután az Egyesült Államok gyorsan rendet tesz Irakban, minden figyelmét Izraelre/Palesztinára összpontosítja. Az amerikaiak eminens érdeke az, hogy a helyzet ne forduljon rosszabbra. Arafaté az, hogy ne javuljon. A különbség szinte kozmetikai. Ez pedig az Izrael ellen totális háborút hirdető Hamasz malmára hajtja a vizet. Amikor az izraeli harci gépek - válaszképpen - bombát dobtak arra a házra, amelyben a Hamasz szellemi vezére, Jaszin sejk épp stábjával tartott megbeszélést, Egyiptom ezt mint "undorító gaztettet" bélyegezte meg, és a világ minden országát arra szólította fel, hogy ugyanezt tegye. Ez a deklaráció kétszeresen is felháborító: nemcsak azért, mert tagadja a terroristák üldözésének legitimitását, hanem azért is, mert olyan állam tette, amely a maga Hamaszával - a Muzulmán Testvérekkel - szerfölött brutális és ennélfogva hatékony módszerekkel számolt le; e módszerekhez a jogállam Izrael nem folyamodhat.
Ahmed Kurei már kilátásba helyezte: politikájának alapja az a követelés lesz, hogy az Egyesült Államok és Izrael hagyjon fel Arafat bojkottjával, és hogy az Egyesült Államok kényszerítse rá Izraelt a Hamasz elleni harc beszüntetésére. Mivel Izrael és az Egyesült Államok pontosan az ellenkező állásponton vannak, s e hajthatatlanság okai nemhogy megszűntek volna, de csak megerősítést nyertek, a napnál is világosabb, hogy az új miniszterelnök nem várja a párbeszéd megújulását. Deklarációja szimbolikus és belső használatra szól: a célja csak az, hogy nyilvánvalóvá tegye Kurei lojalitását Arafat iránt, és hogy a Hamaszt biztosítsa arról: az új miniszterelnök nem fenyegeti őket. A palesztin politika - akárcsak Camp David után - visszanyerte az egységét. És eltemetett minden reményt - ha valaki valamiben még reménykedett volna. A színen tehát marad
a Hamasz és az izraeli hadsereg
Újabb merényletek következnek - és a Hamasz jelenlegi vezetéséből kevesen maradnak életben. Az iszlám terroristák életét némiképp bonyolítja, hogy az Európai Unió a Hamasz "politikai szárnyát" is terrorszervezetté nyilvánította, és megtagadta tőle a pénzügyi támogatást. Mostanáig eurómilliók vándoroltak Brüsszelből a "politikai" Hamaszhoz - melynek vezetői biztosították az adományozókat, hogy e pénzből csak kórházakat és iskolákat tartanak fenn, a "katonai szárny" egy eurócentet sem lát. A palesztin terroristák fő beszállítója - maga Abu Mazen beszélt erről nyilvánosan - Irán marad, és semmi nem utal arra, hogy Teherán ezentúl kevésbé lesz e téren bőkezű. Mindazonáltal az euróforrások kiszáradása - Szaddám bukása után - újabb csapás a terroristákra. Ezentúl még erőteljesebben kell majd Arafatnál fellépniük, aki továbbra is egy személyben rendelkezik a palesztin számlára befizetett - többek közt az EU-ból származó - összegek fölött. De Arafatnak már megvannak a saját terroristái: a Fatahhoz tartozó Tanzim és az all-Aksza Brigádjai. Az elsőbbség az övék lesz. Annak ellenére, hogy mindkét alakulat tagjai többször nyilvánosan magukra vállaltak merényleteket, Arafat - mint a Fatah vezetője - még a látszat megőrzése kedvéért sem zárta ki őket a szervezetből.
Az iszlamisták tehát hullani fognak és pénzt fognak veszíteni. Izrael polgárai pedig továbbra sem szállhatnak fel nyugodtan buszra vagy ülhetnek be egy kávézóba. Egészen addig, amíg fel nem bukkan az a palesztin vezető, aki a saját népe érdekében le nem számol a Hamasszal, a Dzsiháddal, az al-Aksza Brigádjaival. Nem csak azért, mert lehetetlenné teszik a békét. Mindenekelőtt azért, mert e szervezetek - Arafat buzgó közreműködésével - elérték azt, hogy a legnyitottabb, legfüggetlenebb és legkritikusabban gondolkodó arab társadalom ma a gyilkolást dicsőíti és öngyilkos módon a terroristákat támogatja. Tény, hogy a terrorra adott izraeli reakció megalázta a palesztinokat, felszította haragjukat és bosszúvágyukat. De alakulhatott volna-e mindez másképp, ha a palesztinok között nem akadt senki, aki fel merte volna mondani a szolidaritást a terroristákkal?
Bizonyos, hogy ez a vezető nem Arafat lesz, és még csak nem is Ahmed Kurei vagy bárki a mostani palesztin elitből.
Konstanty Gebert
(fordította: D. Harangozó Aranka)
Életműve
1929-ben Kairóban született. Anyja négyéves korában meghalt, apja ekkor Jeruzsálembe küldte anyai nagybátyjához. Állítólag 1948-ig, az arab inváziós seregek vereségéig Palesztinában tartózkodott, és fegyverbeszerzéssel foglalkozott. Izrael kikiáltása után visszatért Kairóba, s az ottani egyetemen tanult, miközben részt vett a palesztin diákmozgalomban, melynek deklarált célja "Palesztina felszabadítása" (értsd: Izrael felszámolása) volt. 1956-ban létrehozta a Fatah szervezetet, melynek Egyiptomban és a terepen is voltak kapcsolatai: előbbiek pénzt és fegyvert, utóbbiak Jordániában és Libanonban állomásozó, helyismerettel rendelkező harcosokat szolgáltattak. A fedajinok átszivárogtak a határon, rajtaütöttek egy közeli izraeli településen, leöltek annyi embert, ahányat tudtak, majd villámgyorsan kereket oldottak. Nem a Fatah volt az egyetlen, efféle akciókra szakosodott szervezet, de az volt a legerősebb.
Arafat és a Fatah csillaga az 1967-es hatnapos háború után ívelt fel. A reguláris arab seregek kudarca után felértékelődött az izraeli civil lakosság ellen viselt gerillaháború. Arafat ekkor került meghatározó helyzetbe az Arab Liga által 1964-ben alapított Palesztin Felszabadítási Szervezetben (PFSZ). A különböző arab országok által pénzelt és keményen kézben tartott organizációk 1969-ben kénytelenek voltak átengedni az elsőbbséget a valódi harci érdemeket felmutató Fatahnak. A Nasszer-féle pánarab szocializmus kudarca után az "arab egység" csupán illúzió maradt, s az egyetlen közös nevező a "cionista képződmény" elleni harc lett. A PFSZ bőségesen kapott pénzt, fegyvert és ideológiai támogatást, s idővel félelmetes erővé vált, amely ha Izraelt nem is, de egyik-másik arab országot képes volt megrendíteni. Jordánia 1970-ben teljes hadseregét bevetve űzte el a PFSZ harcosait, miután azok - mint állam az államban - már Husszein király hatalmát fenyegették. (A palesztin időszámítás ezt nevezi Fekete Szeptembernek.) Arafat ezután Libanonba tette át székhelyét, s néhány év alatt a vallási és etnikai csoportok kényes egyensúlyára épülő ország a polgárháború örvényébe zuhant.
Bár a "palesztin ügy" vonzásában egyre-másra alakultak az újabb fegyveres palesztin szervezetek, Arafat helyismeretével, nemzetközi befolyásával, kapcsolataival, pénzügyi forrásaival és fegyvereseivel tartósan egyik sem tudott versenyezni. Arafat hol leszámolt, hol megegyezett velük, máskor kiszorította vagy beolvasztotta őket. Aztán 1989-ben, amikor összeomlott a szovjet blokk, ahonnan a PFSZ a tényleges és ideológiai muníció java részét kapta, a béke elkerülhetetlennek tűnt. Arafat letette sötét szemüvegét, mosolygósra vette a figurát, és angolul a békéről kezdett beszélni. Megegyezések sora után visszatérhetett szülőföldjére. Ez volt a nyugati sajtóban békefolyamatnak nevezett időszak, amit az arab-iszlám világban sokan az árulás korszakának tekintettek. Arafat világosan érzékelte, hogy a két világ normarendszere összebékíthetetlen, így két nyelven beszélt, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Angolul békéről és megegyezésről, arabul dzsihádról és Palesztina felszabadításáról. E kettős játékot az utolsó pillanatig űzte: elment Camp Davidbe aláírni a békeegyezményt, majd szabályszerűen elmenekült onnan. Jól érezte: ha aláírja az egyezményt, Nyugaton a béke hőse lesz, az arab világban és odahaza viszont áruló, cionistabérenc. Nem akart az Izraellel és Amerikával megegyező, ezért legyilkolt egyiptomi elnök, Anvar Szadat sorsára jutni, így - a Nobel-békedíjjal a zsebében - visszatért a fél évszázada űzött szabadságharchoz, melynek mostani fejezetét "új intifáda" néven ismeri a világ.
Gadó János
