Miért nem tud mit kezdeni az izraeli helyzettel a német kormány?

Külpol

Nem ellentmondás, hogy a mérvadó német állásfoglalások elítélik ugyan a Hamasz brutális támadását, de azt is, hogy a jogos izraeli katonai fellépés aránytalanul sok polgári áldozatot követel. 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. május 30-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

A hosszú folyamat végén Angela Merkel 2008-as, a Kneszetben tett kijelentése áll, amely szerint Izrael biztonsága német „államérdek” (Staatsgrund). Mélyebbre nyúlt ennél 2015-ben az államfő, Joachim Gauck egy holokauszt-emléknapon, amikor erkölcsi kötelességgé tette az emlékezést: „Auschwitz nélkül nincs német identitás.” A németek kevéssé osztották ezt a nézetet. Egy akkori felmérés szerint négyötödük szerette volna „maga mögött hagyni” a zsidóság kiirtásának emlegetését, és közel 60 százalékuk kívánt volna „pontot tenni” e kínos történet végére.

A múlt feldolgozása a Németországot felszabadító és megszálló hatalmak által erőltetett, nemritkán szabotált felelősségre vonással kezdődött. Az ötvenes évek hallgatását és vonakodását a szembenézéstől az NSZK volt nácikkal alaposan megtűzdelt államgépezetében a hatvanas években, amikor a világ és a korszellem balra fordult, a világháború utáni nemzedékek felszólítása követte a szörnyű örökség bevallására. Ezt kiterjesztették később az egyesített nemzetre is: ennek jelképe az újraegyesítés után emelt hatalmas, 2711 betonkockából álló holokauszt-emlékmű a két nagy történelmi szimbólum, a Brandenburgi kapu és a Reichstag tőszomszédságában. Kisebb léptékben, de helyet kaptak ott a nácik roma és homoszexuális áldozatainak emlékhelyei is. A bűnbánat tiszteletre méltó: mikor lesz része ilyesfajta vezeklés, a megannyi pogromra való emlékezés az ukrán vagy a lengyel identitásnak?

Történelmi útmutató

A német–izraeli kapcsolatok első lépése­ként 1952-ben az NSZK vállalta 3 milliárd márka jóvátétel fizetését. A jóvátétel 2018-ig összesen 74 milliárd eurót tett ki, amiből 29 milliárd jutott a náci rezsim izraeli túlélőinek. Nekik jelenleg is 300 millió euró nyugdíjat folyósítanak évente. Másodikként titkos megállapodás jött létre a két hadügyminiszter, Simon Peresz és Franz Josef Strauß között 1957-ben, amelynek keretében az NSZK 300 millió márka értékben ajándékozott fegyvereket Izraelnek.

A katonai együttműködés ezután is a német–izraeli kapcsolatok egyik pillére maradt. Cserébe a hatvanas években Izraelnek szállított fegyverekért a német hadsereget a Weimarban Gotthard Glas néven született, majd a nácik elől Palesztinába menekült Uziel Gal találmányával, a népszerű Uzi géppisztollyal szerelték fel. A leglátványosabb akció a kilencvenes években három, atomfegyverekkel ellátható Dolphin tengeralattjáró legyártása volt Izrael számára túlnyomórészt német finanszírozással, legalább 1,1 milliárd márka értékben.

Diplomáciai kapcsolatok felvételére csak 1965-ben került sor. Bár az izraeli kormányfő, David Ben-Gurion ezt már korábban szorgalmazta, Konrad Adenauer kormánya húzódozott tőle, mert attól tartott, hogy válaszként az arab országok elismerik az NDK-t. A csupán „szovjet megszállási övezetnek” tekintett Kelet-Németország nemzetközi elszigetelése, a német állam egyedüli képviseletére támasztott igény a nyugatnémet politika alapvető törekvése volt.

Az arab reakciók miatti aggodalom a hetvenes évek szociáldemokrata kancellárjait is befolyásolta. Willy Brandt tiszteletére felhúzták ugyan – Izraelben első alkalommal – a német zászlót, és eljátszották a német himnuszt a tel-avivi reptéren, a német politikát azonban óvatosságra intette az arab olajtól való függőség. Amikor pedig a Munkapárt helyett a konzervatív Likud került hatalomra 1977-ben, Helmut Schmidt többször szóvá tette az Izrael által tíz évvel korábban elfoglalt területek megszállását, és hozzájárult Szaúd-Arábiába irányuló német fegyverszállításokhoz is.

Az Izraellel való szolidaritást Angela Merkel idején is beárnyékolták a palesztinok sorsával kapcsolatos aggodalmak. A kancellár igen szívélyes kapcsolatot alakított ki a 2006-ban hatalomra került, kormányzása után korrupcióért elítélt izraeli miniszterelnökkel, Ehud Olmerttel, de amikor ugyanezen évben kitört a második libanoni háború, Merkel kifejezte reményét, hogy Izrael hadművelete, „amennyire csak lehet”, kíméli a polgári lakosságot. Várakozása nem teljesült: a civil áldozatok száma jóval meghaladta a fegyverrel a kezükben elesettekét.

A másik kritikus pontot az izraeli betelepülés jelentette a nem Izraelhez tartozó Ciszjordániába. Amikor Merkel erről tárgyalt a telepek felszámolására hajló Olmerttel, még csak feleannyi izraeli élt ott, mint most; számuk azóta félmillióra gyarapodott. Az izraeli települések pedig lehetetlenné teszik a nemzetközileg még mindig favorizált „kétállami” megoldást, az izraeli mellett egy palesztin állam létrejöttét. A német remények a kérdés rendezésére hamarosan szertefoszlottak. 2009-ben a betelepülést támogató Benjamin Netanjahu lett az izraeli miniszterelnök, és Merkel – kifogásolva a kormányfő telepítéspolitikáját – annak 2012-es berlini látogatásakor megállapította: „Egyetértünk abban, hogy különbözik a véleményünk.”

A Hamasz tavalyi támadása után Olaf Scholz kancellár szinte szó szerint megismételte Angela Merkel kijelentését: „Izrael biztonsága a német állam alapvető érdeke.” Scholz és külügyminisztere, Annalena Baerbock csak a következmények, az izraeli válaszcsapás láttán bizonytalanodott el. Legutóbbi jeruzsálemi látogatásakor a kancellár – nem vitatva a Hamasz elleni harc jogosságát – kérdést tett fel sajtókonferenciájukon Netanjahunak a jelentős számú polgári áldozatra célozva: „Akármilyen fontos is a cél, elég ez ahhoz, hogy igazolja a borzalmasan magas árat? Vagy elérhető e cél más úton is?” Baerbock pedig azt tartotta másfél héttel később Tel-Avivban a legfontosabbnak, hogy „a segélyek elérjék, mégpedig azonnal, Gázát”.

A német kormány az Izrael melletti elkötelezettség és a palesztinokra is vonatkoztatott emberi jogok csapdájában vergődik.

Izraeli-palesztin konfliktus - Németország

 
Tüntető elvitelre
Fotó:  MTI/AP/Markus Schreiber
 

Mit szabad, és mit nem?

Az ismert amerikai filozófus, Judith Butler tavaly ősszel interjút adott a Frankfurter Rund­schaunak. Ebben Butler elismerte ugyan, hogy a Hamaszt nem csupán elítélni, de felelősségre is kell vonni a tetteiért, de hangsúlyozta, hogy az erkölcsi állásfoglalás nem pótolhatja a történelmi megértést. Nem először fejtette ki, hogy a palesztinok elnyomása Izrael megalapítása óta megengedi a „terrorizmus” helyett a „fegyveres ellenállás” vagy a „felkelés” kifejezés használatát. És ha ez nem lett volna elég tabusértésnek, azt állította, hogy ami a palesztinokkal történik, kimeríti a „népirtás” (genocide) fogalmát a nemzetközileg elfogadott definíció szerint, amennyiben az egy nemzeti, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékát feltételezi. Nem hiányzott álláspontjának korábbról ismert legitimációja sem: „Zsidóként azt tanultam, hogy a »Soha többé!« nemcsak a zsidó népre, hanem minden emberre igaz.”

Mint Butler sem várta másként, Németországban felhördülés fogadta az interjút. Felmerült Butler 2012-ben elnyert Adorno-díja visszavonásának ötlete is. A díjat odaítélő Frankfurt am Main-i városi vezetés döntése ellen már annak idején tiltakozott a Németországi Zsidók Központi Tanácsa Butler Izrael-kritikus nézetei miatt. Az illetékes kuratórium azonban mégis úgy döntött, hogy a díj visszavétele nagyobb kárt okozna, mint hasznot.

A szovjet zsidóként született, majd 1981-ben az Egyesült Államokba emigrált író és újságíró, Masha Gessen a New Yorkerben megjelent esszéjével keltett feltűnést és visszatetszést Németországban tavaly decemberben. Gessen szerint Gáza egy gettó volt az elmúlt tizenhét évben: „Nem, mint a zsidó gettó Velencében, nem, mint egy belvárosi gettó Amerikában, hanem mint egy zsidó gettó egy nácik által megszállt kelet-európai országban.” Ekkor már eldöntött volt, hogy egy hétre rá Gessen megkapja a brémai szenátus és a Zöldekhez kötődő Heinrich Böll Alapítvány Hanna Arendt-díját. A díj névadójának kritikus viszonya Izraelhez éppenséggel nem mondott volna ellent Gessen kitüntetésének, de a díjat nem ezért, hanem oroszországi riportjaiért ítélték oda az újságírónak. Jóllehet mások mellett a Német–Izraeli Társaság is tiltakozott, a kitüntetést mégis átadták – a városi szenátus és a Böll Alapítvány képviselőinek távollétében.

Másfelől arra is lehetne példákat hozni, hogy különböző, kiváltképpen államilag finanszírozott intézmények lemondanak olyan rendezvényeket és kiállításokat, ahol nézetük szerint antiszemita személyek és vélemények kapnának hangot. Az sem vitatható, hogy Németországban könnyebben osztogatják az antiszemita jelzőt, mint a világ más tájain. „Németországban az elhallgattatás kultúrája uralkodik” – jelentette ki ebből kiindulva Masha Gessen is, nem zavartatva magát attól, hogy ezt a legtekintélyesebb német magazinban, a Der Spiegelben – és nem csak ott – hangoztathatta. Sőt: „A jelenlegi vitafeltételek mellett Hannah Arendt sosem kapná meg Németországban a Hanna Arendt-díjat” – állította Gessen éppen e kitüntetés újdonsült birtokosaként.

Mindez illusztrálja, hogy fórumhoz juthatnak Németországban olyan vélemények is, amelyek ellentétben állnak a hivatalos felfogással. Valóban nincs helye viszont a zsidó állam létjoga tagadásának, amire nem csupán a múltra, a holokauszt tragédiájára, hanem egy lehetséges jövőre vonatkozó megfontolások is köteleznek: mert vajon mi történne Izrael lakóival, ha a palesztinok tényleg eljutnának a Jordán folyótól a Földközi-tengerig, ahogy kedvenc szlogenjük kilátásba helyezi?

Mások mellett az egyik német közszolgálati csatorna, a Deutschlandfunk is felvetette a kérdést, hogy nem volt-e kissé elhamarkodott Scholz kancellár bizakodása, az az önmagát nem beteljesítő prófécia, amely szerint nincs kétsége afelől, hogy az izraeli kormány a gázai hadjárat során majd tartja magát a nemzetközi joghoz. Az adó honlapján megjelent írás kifogásolja, hogy kormányképviselők kezdetben az izraeli politika tárgyszerűen megalapozott kritikáját is antiszemitizmusnak minősítették, és még a fegyverszünet követelését is Izrael önvédelmi jogának tagadásaként értelmezték. Legkésőbb március elején azonban fordult a kocka, amikor maga a német külügyminiszter követelt azonnali fegyverszünetet humanitá­rius okokból, és egyre többször hárította Iz­raelre is a felelősséget azért, hogy a segélycsomagok nem érkeznek meg Gázába.

A Deutschlandfunk kommentárja szerint az Izraellel való szolidaritás és a zsidó állam biztonságáért való kiállás nem jelenthet korlátlan hűséget Netanjahu kormányának politikájához, amely nem csupán Gázában nem adja jelét az önmérsékletnek, de következetesen támogatja az izraeli betelepülést is Ciszjordá­niába. A német kormánynak fel kell ismernie, szól a kommentár, hogy Izrael biztonságát nemcsak a Hamasz és Irán, hanem a szélsőséges pártokat magában foglaló izraeli kormány is fenyegeti.

Nem ellentmondás, hogy a mérvadó német állásfoglalások elítélik ugyan a Hamasz brutális támadását, és hogy a palesztin terroristák mindmáig túszokat tartanak fogva – egyébként nem csupán izraelieket, hiszen túszként kezelik Gáza egész lakosságát –, de azt is, hogy a jogos izraeli katonai fellépés aránytalanul sok polgári áldozatot követel. Ahelyett, hogy ennek megállapítását az egyik nézőpontból kiindulva antiszemitizmusnak, avagy a másik nézet szerint népirtásnak minősítenénk – hiszen a címkézés nem járul hozzá semminek a tisztázásához –, idézzünk a háborús polgári áldozatok számának csökkentésével foglalkozó szakértő, Larry Lewis március első felében megjelent tanulmányából.

Lewis azt állítja, hogy az izraeli hadsereg nem szentel kellő figyelmet a polgári lakosság kímélésének. Mint kiszámolja, óvatos becslés szerint átlagosan ötvennégy polgári áldozat jut száz légitámadásra. Összehasonlítva ezt egy hasonló hadművelettel, a szíriai Rakka, az Iszlám Állam székhelye elleni amerikai támadással, emlékeztet rá, hogy ott „csak” hét polgári áldozatot követelt ugyanennyi légitámadás. Lewis nem tér ki arra, hogy ebben esetleg szerepet játszhat a gázai övezet különösen sűrű lakottsága.

A német média elemzései is rámutatnak, hogy ezért végső soron nem a hadsereg, hanem a politika felelős. Hiszen magában Izraelben is húzódik egy frontvonal: a liberális demokrácia védelmezői állnak szemben a szélsőségesen nacionalista és ortodox vallási erőket is magában foglaló Netanjahu-kormánnyal. Ők is antiszemiták lennének? Magyarra fordítva: ha az Orbán-rendszer demokratikus lenne, a kritikusait nem minősítené magyarellenesnek, hazaárulónak.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

A MÁV finanszírozza az elavult iparvágány karbantartását a kínai cég számára

Vácon a gödi Samsung SDI-nak is dolgozó kínai hatterű CECZ cégcsoport az év elején jelentette be, hogy szeretné, ha a város déli részén lévő, mintegy húsz éve nem használt iparvágányt újra üzembe helyeznék. Úgy tűnik, kérése meghallgatásra talált: a munkálatok megelőzték a kormányhivatal és az önkormányzat közös bejárását. A karbantartás költségét a MÁV állja.