Mintha áramütésre - Zavargások Franciaországban

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2005.11.10 00:00

Külpol

Két kamasz fiú halálos balesete nyomán a múlt héten zavargások borították lángba Franciaországot. Az erőszakhullám, melynek immár halálos áldozata is van, hétfői lapzártánkig 274 településen okozott kárt. Gyújtogatnak Berlinben és Belgiumban is.

Két kamasz fiú halálos balesete nyomán a múlt héten zavargások borították lángba Franciaországot. Az erőszakhullám, melynek immár halálos áldozata is van, hétfői lapzártánkig 274 településen okozott kárt. Gyújtogatnak Berlinben és Belgiumban is.

Vasárnap, reggel kilenckor a Párizs melletti kisváros, Clichy-sous-Bois lakótelepi részén oly megnyugtató a napsütés, hogy nehéz felidézni: tíz nappal ezelőtt innen indult a ma leginkább lavinának tűnő erőszakhullám. A buszmegállóban fázósan toporognak tucatnyian, valaki épp kirakja a bejárat mellé szemeteszacskóját; s akad valóban erdő (ahogy a település nevében szerepel) s domb, ahonnan feltárul a narancspírban fürdő temérdek betontorony, a tízmilliós párizsi agglomeráció keleti szelete.

A szikra

Október 27-én, csütörtökön, késő délután három fiatalember egyelőre ismeretlen okból egy nagyfeszültségű transzformátorházba menekül, ahol kettőt közülük halálos áramütés ér. Mihelyt a tragédia kitudódik, az a hír is elterjed, hogy közvetett oka a rendőri üldözés lett volna. A helyszínen összeverődő tömeg először a tűzoltókat támadja meg, majd az odaérkező rendőröket. Másnap Nicolas Sarkozy belügyminiszter - s nyomában De Villepin miniszterelnök - finoman lopással, majd illetéktelen behatolással vádolja meg a két halott tinédzsert - mint később kiderül, tévesen. Este a rohamosztagosok "biztosító körútja" újabb utcai kilengésekkel végződik, ekkor 29 autó ég el. Vasárnap este könnygázgránátok robbannak a helyi muzulmán imateremben, a hívek fejvesztve menekülnek. Az utcai zavargások negyedik éjjele után a belügyminiszter elismeri ugyan, hogy a gránátok olyanok, amilyeneket a rendőrség is használ, ám hivatalos beismerés vagy bocsánatkérés azóta sem történt. A két haláleset ügyében is csak egy héttel később indul törvényszéki vizsgálat. Az érintett családok ekkor tesznek feljelentést ismeretlen tettes ellen, segítségnyújtás elmulasztása miatt. 'k később nyilvánosan kérik az erőszakos cselekmények beszüntetését. Clichy-sous-Bois-ban azóta nyugalom van éjszakánként - miközben szerte az országban egyre ijesztőbb méreteket ölt, s egyre elkeserítőbb célpontokat talál a gyújtogató kedv.

Franciaországot, legalábbis az elején, nem lepték meg túlságosan a lángra kapott autók. Rendőrségi források szerint 2005-ben több mint 28 000 jármű jutott erre a sorsra, s vagy 17 500 szemeteskuka - ahogy a mintegy 6000-szer regisztrált dobálás (kő, palack, acél pétanque-golyó) is már-már bevett időtöltésnek minősül bizonyos közegben. E közeg, azaz a nagyvárosok köré telepített ún. populáris, népi avagy "érzékeny" negyedek konfliktusgazdagsága is közismert tény évtizedek óta. Az előváros-probléma, amely jobbára elhanyagolt (és gyógyíthatatlan) fekélynek tetszik a köztársaság testén, időről időre begyullad - hogy aztán a fő politikai irányzatok döntéshozói látszólag más és más kezelésben részítsék.

Kezelés jobbról

Bár Sarkozy belügyminiszter (Népi Mozgalom Uniója, UMP) nyár közepe óta radikalizálódó nyelvezetét egy friss felmérés alapján a franciák 62 százaléka és saját választóinak csaknem fele is felkavarónak érzi, és 66 százalékuk gondolja úgy, hogy túl nagy teret enged a represzsziónak a megelőzés rovására, a kormány jelenlegi stratégiája jól illeszkedik a jobboldal hagyományosan rendészeti megközelítésébe. Ez az elővárosok helyzetét többnyire a közbiztonság kérdésével köti össze. A politikai diskurzus a legutóbbi elnökválasztás (2002) óta egyértelműen behódolt az insécurité, a bizonytalanság vezéreszméjének. A kifejezés a közbiztonság hiányán túl sokkal általánosabb konnotációkkal bír, a franciák egyre gyakrabban emlegetett rossz közérzetének holdudvarából is. Alapvető értelmezését, retorikai klisévé emelését a szélsőjobb Nemzeti Fronttól eredeztethetjük, jóllehet népszerűsítésében vitathatatlan érdemeket szerzett Chirac elnök stábja - és a sajtó. (A választások előtti hónapban a TF1 déli híradójában 41-szer szerepelt az insécurité kifejezés, míg a France 2-ében 63-szor.) A jobboldal parlamenti választási győzelme (ugyancsak 2002) után érdekes módon apadt a bűnügyi tudósítások száma, viszont nagy nyilvánosságot kaptak a bűnüldöző szervek javuló eredményei. A rendfenntartó szervek hatékonyságába helyezett, korlátlannak tűnő bizalom ismeretében az is elgondolkodtató, hogy az UMP kormányzása óta is jellemző forráscsökkentés (a Le Monde adatai szerint idén 310 millió euróval kevesebb a munkanélküliség és a lakáshelyzet orvoslására fordított öszeg) miatt apadt az elővárosokban dolgozó rendőrök száma.

Sevran Clichy szomszédja. A "luxusnegyed", a nyugalmasnak képzelt kertváros mögött felsejlenek a legsivárabb magyarországi lakótelepeket is megszégyenítő, tizenhat, tizennyolc emeletes tömbökből álló labirintusok. Hétvégén csak gyalogosan érdemes megközelíteni őket, mert az amúgy is szűkre szabott utcák tele vannak - ki gondolná? - személyautókkal. A szerdától a rendbontásba aktívan bekapcsolódó lakótelepek itt és a környező településeken nyugalmasabb időkben sem idilliek. F. helyi lakos már évek óta nem járkál éjszaka az utcán, csak akkor szervez esti programot, ha reggelig maradhat. Nővére és barátnője is tudja, milyen sírógörcsben hálát adni az égnek, hogy az "illetőknek" mégis csak a szájuk járt - beszámolóikban, mint a televíziós tudósításokban, gyakran bukkan fel a rejtélyes "ők"; közelebbi körülírásra nincs mód. Szerinte az autógyújtogatás "szimbolikus ügy. Ha van autód, dolgozol, és van pénzed, tehát beléptél a rendszerbe. 'k nem dolgoznak, nincs pénzük, és sosem lesznek a rendszer részei." "Ma mindenki magyarázza az okokat, de harminc évet nem lehet egy óra alatt se megmagyarázni. Itt mindig is így volt. Az erősebb szabta meg a törvényt. Ma a tizenkét évesek is tudják már, mi a dörgés. Ha akarják, ők az erősebbek." F. egykor örült, amikor a rendőrség megnövekedett, és rendszeresített jelenléte nyomán úgy tűnt, "ők" kissé "kivonultak a placcról". Ma pedig úgy gondolja, Sarkozy szavazatvadászó túlkapásai indítottak el valamit, aminek beláthatatlan a vége. Bár itt szilveszterkor is mindig felgyullad néhány autó. "Szolidaritás pedig sosem volt - csak szét akarják cseszni, amit érnek."

Kezelés balról

A baloldal - úgy tűnik - más nyelvet beszél. A 2002-es tragikus kudarc - amikor elnökjelöltjét, Lionel Jospint a szélsőjobb vezetője kiszorította a második fordulóból - valószínűleg szintén összefügg Jospin azon választásával, hogy az insécurité szimbolikus és konkrét taglalását is átengedte konzervatív ellenfeleinek. Az elsősorban szociális értelmezésekkel operáló Szocialista Párt (PS), illetve a mai nemzeti politikában kisebb jelentőségű, de a populáris negyedekben évtizedek óta jól beágyazott kommunista pártok kategorikusan elutasítják a rohamosztagok vagy a hadsereg alkalmazását a helyzet rendezésére (az utóbbit egy radikális rendőrszervezet és a Nemzeti Front is indítványozta). A PS nem kér az UMP más megoldásaiból sem: nem támogatják a bevándorlók leszármazottainak tagjaiból toborzott elit gyorsított képzését; és ők voltak az elsők, akik a Sarkozy-retorikát mint a szélsőjobb választóinak meghódítására tett kísérletet támadták. Nemcsak etikai, hanem pragmatikus megfontolásokból is: a Le Pen-félék szimpatizánsai közel 20 százalékot jelenthetnek a 2007-es választásokon, míg a PS nem csupán saját sorait képtelen rendezni, hanem a tőle balra állókkal sem tud együttműködni. A Sarkót támogató kemény mag inkább elégedett vezérének problémaérzékenységével: "ha a franciák számára érthetetlen nyelvet használunk, csak azt érjük el, hogy a szélsőségekre szavazzanak" - ahogy egy UMP-s polgármester oly találóan megfogalmazta a minap. Az őszi zuhanás után újra a népszerűségi listák élén álló belügyminisztert mindenesetre határozottabban ítéli el a külföldi sajtó, mint saját nemzeti közvéleménye.

A baloldal javaslatait a szociális érzékenység, a történeti látásmód és a szolidaritás motiválja - olykor még a randalírozó csoportokkal szemben is. A források és juttatások növelését, és egy olyan társadalmi méretű mozgalom megindítá-sát látnák célravezetőnek, amely realitássá tenné az egyenlőség eszméjét. Ám az egykor büszke és öntudatos munkásnegyedeket nem csupán a gazdasági változások, az ipar hanyatlása meg a társadalmi mobilitás megrekedése s az ezeket követő gazdasági és etnikai gettósodás rontotta le odáig, hogy statisztikáik az országos átlagnál kétszer-háromszor rosszabb képet mutatnak. Ahogy egy idén megjelent interjú- és elemzéskötet fogalmaz: "A francia állam által követett várospolitika olyan hibákban vétkes, aminek a következményeit ma fizeti meg: a mai erőszak eredete elsősorban a harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt importált bevándorló munkások lakásainak koncentrációjával magyarázható azokban a külvárosokban, ahol azután teljesen magukra hagyták őket. De gyermekeiknek és unokáiknak - akik tudatosak, mind identitásukat, mind állampolgári szerepüket illetően - sokkal érettebb víziójuk van a francia társadalomban betöltött helyükről, mint amit a médiából megismerhetünk."

A citékkel kapcsolatos politikai felelősség jelentős, ha nem túlnyomó része épp azt a bal-oldalt terhelné, amelynek egykor valóban volt üzenete és terve a populáris csoportok, köztük a munkástömegek számára, ám miközben asszisztált körülményeik és társadalmi megítélésük drasztikus romlásához, a "francia integrációs modell" egészét érintő kompromisszumokat is kötött. A 80-as években az alsóbb néprétegek helyzetének romlásával párhuzamosan egyre jelentősebbé vált az arabellenes rasszizmus. És ha a helyi baloldali képviselők kezdetben jobbára segítették is a "kolonizáció gyermekeinek" politikai szerepvállalását, nem sokáig úsztak az árral szemben. A szavazatok kockáztatása helyett inkább a bevándorlók leszármazottait, a második, harmadik generációt hagyták cserben. Az erkölcsi, s később a pénzügyi háttér köddé válása pedig mára szinte ellehetetlenítette a lecsúszó kerületekben vegetáló egyesületek és a gyakran évtizedeken át kitartó szociális dolgozók munkáját. 'k ma már nem tudnak és talán nem is akarnak partnerei lenni a hiteltelen politikai szereplőknek - akiknek viszont így nem maradt közvetítőjük a kilátástalan csoportok felé. S mi lehetne ebben a helyzetben a rendfenntartó szervek alternatívája?

Az erőszakhullám tizedik napjáig a zavargások jellege többször is átalakul. A múlt hét szerdájától a hét végéig a lázongók kerülik a nyílt összecsapásokat; kisebb, de hatékonyabb csoportok égetik fel mindazt, ami tüzet bír fogni és becserkészhető, immár szerte az országban. Párizs keleti agglomerációja után az északi és nyugati elővárosok is füstjeleket váltanak a vidéki városok hasonló kerületeivel. Az autóbuszok, raktárak, üzletek után általános megdöbbenésre egy óvoda következik a sorban. A szombat este rekordot dönt: közel 1300 autó ég le, és a fővárosban is megjelennek a randalírozók. A hét közepén felbukkant lőfegyverek vasárnapra újra előkerülnek, amikor ismét a rendőrséggel keresett nyílt összecsapás van soron. Leég három iskola, Molotov-koktél landol két katolikus templomban, 34-en sebesülnek meg; hétfő délelőtt érkezik a hír az első halálos áldozatról. Egy ismerősöm az északi megyéket járja - Le Pen a legutóbbi választások idején itt a következő szlogennel kampányolt: "Szerették az immigrációt? Az iszlamizációt imádni fogják!" Az egykori ipartelepek maradványain a megkérdezettek többsége úgy véli, vér fog folyni. A hadsereg bevetése egyre valóságosabb választásnak tűnik. Egy vasárnap délutáni népszerű vitaműsorban a pártok képviselői visszafogottságra intenek - de az idő múlásával az emberek dühe és tehetetlensége szemlátomást egyre kevésbé kíváncsi a racionális magyarázatokra.

Azt a gondolatot, hogy az intézményesített diszkrimináció milliók életét teszi reménytelenné, és - a sport és talán a művészetek kivételével - a közélet csaknem minden területéről távol tartja a nem európai rasszok képviselőit, legyenek bár felmenőik is francia állampolgárok, még a felvilágosult, baloldali Le Monde vezércikke is előbb idézi külföldi lapokból, mint hogy saját maga leírná. Chirac elnök első televíziós nyilatkozatában - majd egy héttel a válság szétterjedése után - úgy fogalmaz, hogy az erőszaktól sújtott területeken a köztársaság "természeténél fogva" hamarosan helyreállítja a rendet. Par sa nature. Csakhogy a köztársaság természete egyelőre nem tette lehetővé, hogy a franciaországi rasszizmus meg az azt tápláló gyarmatosító múlt tanulságai megszűnjenek tabuk lenni. Sőt: úgy tűnik, a köztársaság természete ma olyan intézményesített tabukon alapul, melyeket a jelenlegi politikai és értelmiségi elit, immár túl a lelkek lepenizációjának dilemmáján, elsősorban saját pozícióit féltve védelmez. A "fátyoltörvény" az egyik lehetséges értelmezés szerint éppen e tabuk látványos megerősítésére irányult, s a "laicista állam" jelszava nem volt más, mint paraván. S miközben a semmilyen szociológiai okfejtéssel nem igazolható indulat immár emberi áldozatokkal is fenyeget, a néhány éve szinte divatba jövő iszlamofóbia is megcsillogtatja eszközkészletét. Ha a Sarkozy által gazfickóknak nevezett gyújtogatók valóban elnyerik majd méltó büntetésüket, bőven akadnak majd a tűzzel játszók közül, akiket a kormány által meghirdetett "eltökéltség és igazságosság" programja nem feltétlenül von majd felelősségre.

Neked ajánljuk