Mongólia: A teve mint tényező

  • Vígh Zoltán
  • 1996. július 11.

Külpol

A mongóliai választásokon közel kilencvenszázalékos részvétel mellett általános meglepetésre az ellenzéki pártok koalíciója kapta meg a mandátumok többségét. 75 év után voltaképpen csak most ért véget a kommunista párturalom.

Az elnök

köszöni, jól van, múló gyengélkedések miatt a választások július 3-i második fordulóját csak félgőzzel és félkarral csinálta végig. Az urnához is úgy vonult barvihai dácsája környékén, hogy bal kezét szorosan az oldalához szorította, mintha gondos kezek rögzítették volna a végtagot. Fiziológiai szempontból is ritka jelenség, hogy hosszú televíziós beszédét akképp mondta végig, hogy szeme se rebbent, pedig negyedórán keresztül egyszer sem pislogni, mi több, meg sem rezdülni, cirkuszba illő mutatvány. Csak a hang, Oroszország első hangja volt szilárd és állhatatos, megnyugtató és lelkesítő. Le a komcsikkal, soha sehol nem mutattak semmi szívderítőt. Legjobb hát, ha a mostani rezsimre szavaztok, drága honfitársaim.

Az ellenség

vereséget szenvedett, de a kudarc nem volt megsemmisítő erejű. Gennagyij Zjuganov pártja történetében példátlan tettet hajtott végre, amikor sajtóértekezleten elismerte: a kommunisták elvesztették az elnökválasztást. Azután udvariasan gratulált Jelcin sikeréhez, és tett még néhány keserű megjegyzést a két fél propagandalehetőségeinek egyenlőtlen voltáról. A méltatlankodás későn jött: a decemberi parlamenti választások után a kommunisták úsztak a boldogságban, hogy milyen olcsón jutottak többséghez a dumában. Elég, ha az aktivisták és a veterán agitátorok járják a környéket, becsöngetnek mindenhová, elüldögélnek a konyhában a háziakkal, és együtt szidják a kormányt. A helyi alapszervezetek talán most is mindent megtettek a győzelemért, de a laktótelepi lakások szűk konyháiban már életbiztosítási és Amway-ügynökökkel szorongtak együtt.

A független és liberális média talán némi bűntudattal néz most magába: a hajrában - bár bevallottan jobb híján, hangsúlyozottan csakis a kisebbik rossz érdekében - teljes súlyával Jelcin mellett lépett sorompóba. A helyzet némi abszurditásával hamarosan szembe kell nézni, hiszen a kommunista veszély elmúltával ismét jobban kiütnek Borisz Nyikolajevics uralkodásának autoriter jegyei. Csak az a vigasz, hogy Zjuganov negyven százaléka meggyőzően demonstrálja Oroszország megosztottságát, és az elnöknek hosszú távon is szüksége lesz szövetségesekre. A szövetségesek pedig saját lelkiismeretük megnyugtatására is buzgón fogadkoznak, hogy ezentúl ismét többnyire ostorozni fogják a kormányzatot. De

a jövőkép

még most is hiányzik. A kommunisták azért dohognak, mert Jelcin január és július között egyszerűen ellopta jelszavaikat és a sugalmazott egyszerű megoldásokat. Keménykedés a Nyugat felé, felelőtlenséggel határos szociális (ál)intézkedések, osztogatás minden szinten, békét Csecsenföldnek, leváltott főbűnösök. És...? A választási kampány megterhelte a gazdaságot, mert a kormány előre kiköltekezett, a tőke viszont kivárt. Az adóbevételek összezsugorodtak, a termelés bizonytalan.

A társadalom pedig várja az igazságtételt. Jelcin sikerének kulcseleme volt, hogy ismét erőskezű férfinak mutatta magát, függetlenül attól, hogy mit ígért. Impozáns látványt nyújtott, ahogy lerázta magáról a fürtökben lógó kegyenceket. És amikor (jó előre megdumálták, de mindegy) párba állt a sziklaöklű Lebegy tábornokkal, ketten együtt megalkották a tiszta orosz férfiúság apoteózisát. És egyszeriben felébresztették választóikban a becsületesség, szavahihetőség és kiszámíthatóság utáni vágyat, amit nem kell okvetlenül összetéveszteni a tekintélyelvűséggel és alattvalói mentalitással. Jelcin ugyanis nem a médiának köszönheti újraválasztását. A propaganda legfeljebb növelte annak hatását, hogy az orosz társadalom zöme felismerte: már van vesztenivalója. Öt év alatt vagyonok halmozódtak fel, egzisztenciák alakultak ki, vállalkozások indultak el. A keleti vadkapitalizmus kísérőjelenségei, mint a szervezett bűnözés, a gyanús privatizáció és a mindent átszövő korrupció a többség szemében nem vált a korszak tartalmi lényegévé. Ha ezeket el is utasították, a piaci és demokratikus fejlődést azonban nem ellenzik. Éppen azért, mert a Jelcinre szavazó rétegek olyan államot akarnak, amely kifelé és befelé tekintélyt sugall ugyan, de igazából nem érdeklődik a polgár magánélete és magántitkai iránt. A

rend és fegyelem

bajnoka Alekszandr Lebegy, aki civil ruhája ellenére minduntalan kiérdemli a tábornoki titulust. Lebegy óriási szerencséje, hogy Jelcin kifürkészhetetlen egészségi állapotban van, mert így róla hosszabban és szabadabban spekulálhat a kül- és belföldi közvélemény. Mindenesetre egy hét alatt nagy változás ment végbe: a választás második fordulója előtt az elnök környezete úgy nézett a tábornokra, mint utolsó pillanatban érkezett megmentőjére. Fel is ruházták a trónörökös és a társuralkodó nem hivatalos titulusával, és utána várták, hogyan viselkedik az érdemdús hadfi. Nos, pont úgy, ahogy várták. Lebegy elefántként csörtetett be a Kreml porcelángyűjteményébe. Egy-két nap alatt annyi hülyeséget mondott, hogy nem győzött magyarázkodni. Legfőbb nemzetbiztonsági sámánként az Oroszhonban meggyökeresedett ortodox kereszténységen, az iszlámon és a buddhizmuson kívül minden vallást veszélyes eretnekségnek bélyegzett. A felháborodás miatt másnap rugalmasan bevett konfesszióvá emelte a judaizmust és a katolicizmust, és még a mormonoktól is bocsánatot kért.

Egyelőre tehát Lebegy keresi megíratlan szerepét. Politikai tapasztalatlansága, a hatalmi harc fondorlatainak hiánya annál jobban lerí róla, minél hevesebben rohamozza a kormány sáncait. Keményen, amúgy kozák módra nekiment Csernomirgyin miniszterelnöknek, akit azzal vádolt, hogy a dúsgazdag "nyersanyag-tőke" vezetőjeként lehalássza az ország hasznát. A kormányfő népes közönség előtt szabályosan kikacagta a tábornokot. Az eddigi jelek arra utalnak, hogy a jelcini adminisztráción belül megmarad a két legbefolyásosabb lobbiágazat, az energiaipar és a hadiipari komplexum közötti feszültség. És bár Lebegy volt az, aki segített megtörni a Gracsov-Korzsakov-Szoszkovec katonai klán hatalmát, talán már azonnal arra aspirált, hogy a helyükbe lép. Egyik lehetséges feladata éppen az, hogy az erőszakszervezetek kurátoraként vezényelje a haderőreformot. Csakhogy nem lehet tudni, pontosan hogy alakul a tábornok küldetése: az elnök akaratát kényszeríti-e a hadseregre vagy a trón lábánál kezd el ezt-azt kijárni a vezérkar és a hadiüzemek számára.

Minden ilyen bizonytalanság ellenére a választások utáni Oroszország

szokatlanul stabil

képet mutat. Csecsenföldön a már megszokott rendezési folyamat tart: egy nap tárgyalás, egy nap lövöldözés. A beharangozott csapatkivonás komolytalansága napnál világosabb, mert minden egyes kivont ezred helyébe három másik érkezik. De moszkvai híresztelések szerint hamarosan leváltják tisztéből Tyihomirov tábornokot, aki csecsenföldi főparancsnokként eltűrte-támogatta a polgári lakosság elleni akciókat. Az ország egésze viszont élvezi a nyarat. A választások után sehol sem képződtek polgárháborús gócok, úttorlaszokat sem emeltek, igaz, egyetlen nagyváros utcáin sem verődtek össze a győzelmet lelkesen ünneplő Jelcin-pártiak. Szóval majdnem olyan, mint egy normális ország.

És hogy el ne felejtsük, a nyári uborkaszezon elején megint csak Lebegy az, aki a szórakozásról gondoskodik. Amikor megkérdezték, mégis, hogyan képzeli a bűnözés elleni harcot, a tábornok mosolyogva mondta: lövünk. Az újságírók tovább noszogatták, hogy áruljon el részleteket. Lebegy erre kibökte: aki elsőnek ránt fegyvert, az lő. És aki elsőnek lő, az nevet a végén.

Vígh Zoltán

Figyelmébe ajánljuk