1945. május 8-án, azt követően, hogy a nyugati fronton a nácik aláírták a szövetségesekkel a feltétel nélküli fegyverletételt, elhallgattak a fegyverek Európában. Amikor Sztálin hírét vette az aktusnak, utasította Zsukov marsallt: az orosz fogságba esett Wehrmacht-vezetéssel írasson alá egy másik megadást. Így a második világháború lezárultának két ünnepe lett: egyiket nyugaton tartották meg, 8-án, a békére emlékezve, a másikat keleten, 9-én, a szovjetek kizárólagos győzelmét ünnepelve.
Nem kétséges, a Vörös Hadsereg nélkül az 1939–1945 közötti áldozatok száma akár megduplázódhatott volna, elérve a 100-120 milliót. De „tél tábornok” ide, beláthatatlan ázsiai távolságok oda, a Szovjetuniónak egyedül még kevesebb esélye lett volna a náci hordákkal szemben. Az ünnep, minden álságos szovjet erőlködés ellenére, a szövetségesek ünnepe, nem pedig kizárólag az egyiké a felek közül.
| ||
Persze ezt Sztálin éppúgy nem vette figyelembe, miként mai utódai. Épp ezért míg május 8-a Nyugaton a megnyugvást hozta el, addig Keleten, 1946. május 9-től az oroszok a háborút éltették. Nem véletlen, hogy ezek az alkalmak szolgáltak bemutatni a világnak az új és legújabb tömegpusztító fegyvereket a Vörös téren.
Keleti ünnep
1991 decembere óta, a Szovjetunió széthullását követően enyhült, sőt átmenetileg meg is szűnt a szembenállás, az oroszok fellélegezhettek. Jó két évtizeddel később azonban ismét elkezdődött Moszkvában a világgal szembeni erőszak kultusza, mára pedig jószerével ott tart, mint Sztálin örököseinek idején. Ma, május 9-én Vlagyimir Putyin azokkal az interkontinentális rakéták, rakétaelfogók és legújabb légi és páncélos csapattestek felvonultatásával hetvenkedik, melyeknek csöve a Nyugatra, s ezen belül Magyarországra is irányul.
De ha valaki azt állítaná, hogy egyedül az oroszok nem tanultak abból a tragikus veszteségből, mely a világot – és leginkább magukat az oroszokat – sújtotta hetven éve, nagyon téved. Akárcsak 1945 után, ma sem vonta le e tanulságokat igazán senki, leszámítva a nyugati országok polgárait; például Agela Merkel, aki nem díszfelvonuláson emlékezett, hanem a dachaui volt koncentrációs táborba ment vezekelni. Legyen az győztese vagy vesztese a második világháborúnak, keleten a mentalitás ugyanaz, mint régen. És ha rajtuk múlna, sok mindent – talán mindent – újrajátszanának abból, ami két generációval korábban nagyapáikat és apáikat olyannyira megnyomorította. Ennek a szörnyű ismétlésnek lett – a régi mentalitásnak hála – groteszk „keleti ünnepe” ismét május 9.
A cseh probléma
Mit ír a befolyásos jobboldali cseh napilap, a Lidové noviny a szudéta németek háborút követő teljes kitelepítéséről? „Normális körülmények között a kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan. De visszatekintve, akkor nem léteztek normális körülmények. A kitelepítés mai kritikusainak meg kell magyarázniuk, hogyan máshogy lehetett volna megoldani a német problémát. A szudéta németek nagy többsége támogatta a nácik népirtásos politikáját.”
| ||
A cikk írójában és a szerkesztőkben fel sem merült, hogy nem „szudéta német”, hanem cseh problémáról volt és maradt azóta is szó. Persze, nehéz elképzelni, a náci megszállás szörnyű évei után, milyen lelki feltételekre lett volna szükség, hogy a csehek többsége túltegye magát az akkori realitásokon, de legalább meg kellene próbálni, és nem ugyanott folytatni, ugyanúgy érvelni, mint hetven évvel korábban. Mindez nem utalhat másra, minthogy sokan ma is ugyanott tartanak, mint 1945-ben.
Szemenszedett igazságok?
Horvátországban a liberális autograph.hr ír arról, hogy az évforduló kapcsán „senki sem emlegeti a [horvátok által működtetett] barbár haláltáborokat, mi több, inkább kitörölni igyekeznek azok emlékét. Épp ellenkezőleg, mintegy varázsütésre szeretnék az akkori időket tündérmesékké nemesíteni. Ezzel szemben bűnbakok keresése és a gyűlöletbeszéd tolerálása, a régi szimbólumok dicsőítése azt mutatja, a negyed évszázada lezajlott horvát függetlenségi háborúból a horvát nemzet nem tanult semmit. Elfeledni a béke fennkölt értékét, útjuk tehát egyenesen egy új háborúhoz vezet.”
| ||
Ha valaki azt mondja: mindezek kiragadott példák, „szemenszedett igazságok”, nos, azt nem tudom megnyugtatni még csak annyival sem, hogy „részben” igaza lenne. Olyan nemzeteknél is tetten érhető a hetven évvel korábbi tanulságok nagyvonalú mellőzése, amelyek egykor áldozatai voltak a náciknak, s következésképpen győztesei lettek a világháborúnak. Szerbia az egyik példa erre, mely egykori áldozat mivoltát már huszonöt éve igyekszik előnyös értéken átváltani mai – mások, a többi egykori délszláv országot lakó nép – kárára.
Hogy e sorból a magyarok sem kifelejthetők, az a mai kormány történetszemléletéből egyenesen következik.
A szerző a DK elnökségi tagja.
